A piacon hatalmas embertömeg tolong, nyomakodik erre-arra. Ki céltalanul, csak úgy ődöng, nézelődik, bámészkodik, ki meg határozott céllal jár-kel. Vásárolni akar lehetőleg olcsón és jót. Áruk hatalmas halmai mindenfelé és minden mennyiségben. Az árusok harsányan kínálják a portékájukat. Az állatvásáron is buzgón ajánlgatják az áruikat, az élőlényeket. Belém hasít a felismerés, vajon hogy lehet az, hogy az élőlényeknek áruk van? Hogy lehet azt a szeretetet, amellyel az állatot gondozták, nevelték, ápolták ,,forintosítani"? Vagy csak érdekszeretet, gazdasági érdekszeretet volt? A nagyobb állatok lábaiknál fogva voltak párba kötve, nehogy megszökjenek, mert akkor a gazdának kára lesz. Így tehát csak fekszenek kiszolgáltatott tehetetlenségükben. De vajon az ember nem ilyen kiszolgáltatott-e a saját sorsának? Vajon nem a saját kiszolgáltatottságát akarja-e a saját gyávasága miatt ezeken a védtelen, kiszolgáltatottá alázott szerencsétlen páriákon megbosszúlni? Vajon nem olyanok vagyunk-e mi is végsősoron, mint Ők? Nem fekszünk-e mi is kifejezéstelen szemmel idegen mustrának kitéve lábunknál fogva párba kötve, nehogy önmagunkat kiszabadítva okozzunk kárt a gazdáinknak saját sorsunk piacán áruvá alacsonyodva? De vajon akarunk-e, tudunk-e a saját sorsunkon változtatni? Van-e módunk megszabadulni a béklyóinktól, vagy amint ezt megkísérelnénk, mint ezek a szerencsétlen állatok, ránk is azonnal lecsapna a ,,gazdánk" és mi is, mint ezek az állatok, feküdhetnénk továbbra is üveges szemekkel, kifejezéstelen arccal a sorsunk piacán, mígnem mi is úgy végeznénk, mint ezek az állatok valóban, fazékban főnénk, csak mi a saját sorsunk ,,fazekában"? Kérdések, kérdések, amelyekre a választ nem tudom. Talán nincs is rájuk felelet.

Pecás