Andiamo


Letöm az angyalt! Mármint Angyal Dezsőt, a bejáró rémet. Ki kérte arra, hogy übtre látogasson? Hogy meséljen vég nekül? Honnan jött egyaltlán? Ismerem őt vajon, élő, eleven, hús-vér személy ő, vagy csak széteső képzeletem rémlátomása? Itt fekszem ebben a sivár szobában. Haldoklom. A berendezés ágy, serbli az ágy alatt, két szög a falban a fejem felett, és egy törött támlájú szék. Az ablakból át lehet látni a három méterre lévő, túlsó ház erkélyére. Odakinn a sikátor a kapunktól kezdődően lejt, és fut le egyenesen a tengerpartig. Az épületek lepusztultak, mindenütt mállik a vakolat. Meztelenek és töredezett-szürkék a féldomborművek Micsoda rettenetes végzet az, ami ide sodort meghalni?

A férfi a kávézó teraszán ült, hosszú kávét ivott és újságot olvasott. A terasz nem volt egyéb, mint az utcának egy rojtos-piros díszkötéllel elkerített része. Elfoglalta az egész járdát, a járókelő vagy kikerülte, vagy, ha nem tudta, és belébotlott, leült hamarjában egy nádfonatú fotelbe. Kintről, a túlsó saroktól két nő figyelte a férfit. Biztosan ő az? Kérdezte az idősebbik, a fiatalabbtól. Biztosan, mondta a fiatalabb. Megismerem. Menj oda hozzá. Te nem jössz? Nem, mondta a fiatal nő. Hát akkor...andiamo, mondta az idősebb és nagy levegőt véve elindult egyedül a férfi felé. Bon giorno, köszönt rá, a mikor melléje ért. A férfi letette az újságot végigmustrálta a nőt. Elegáns, mondta magában. Látszott az arcán, hogy ezt mormolja belül. A szeme csodálkozást fejezett ki és egy icipici cinikus, rezignált kalandvágyat, ami minden olyan férfi szemében felfedezhető, aki elég sokat élt már cél nélkül a világban. Mit óhajt? Szeretnék beszélni magával. Jöjjön akkor, mondta a férfi. De kérem, fogja rövidre. Sok a dolgom. A nő megkerülte a díszkorlátot és a másik oldalon bejött. Odament a férfihez. Kiskosztüm volt rajta, vajszínű kiskosztüm. Nagyon elegáns volt. Nagyon hűvös és visszafogott volt. Túl hűvös és túl visszafogott ahhoz, hogy ő legyen az utcanők madámja. Pedig az volt. Üzleti ügyben volt. Azért ment oda, hogy beszéljen a férfivel. Nézze, mondta, tízezret fizetek minden nap, minden lány után. Gondolom naponta négyet el tud vállalni. Ahogy a hírét hallottam....Legyen húsz, szólt közbe a férfi. Megjött a pincér és a nő is rendelt egy hosszú kávét. Nem, mondta a nő. Húsz, az sok. Maximum tizenötöt tudok adni. A tizenöttel is elég jól fog keresni. Huszonnyolc lányom van. Ez hétnapi munka magának.
Megkeres vele százezret. Illetve, hát százötöt. A férfi gondolkodott. Jött közben a pincér és hozta alpaka tálcán a nő hosszú kávéját. Gracie, mondta a nő. Prego signorina, viszonozta udvarias meghajlással a pincér és elsietett. A férfi leitta a kávé felét és ivott utána egy kis konyakot. Nem pénzért teszem, mondta lassan, akadozva. Nehézkesen beszélt olaszul. Mit szólna az angolhoz? -vetette oda fél-mosoly kíséretében. A nő a fejét rázta. No signore. Sajnos én nem beszélek jól angolul. Én meg olaszul nem beszélek jól, nevetett a férfi. Dehogynem uram. A nő is nevetett. Ő is felszabadult végre a nyomás alól. Dehogynem. Lassan beszél signore, de tökéletesen lehet érteni. Tehát? Tehát húszezer. Annál alább nem adom. Itt nem a pénzről van szó, hanem az önbecsülésemről. A nő ivott a csészéjéből. Ahogy az ajkához vitte, a szeme sarkából a férfit figyelte. Csak taktikázik, vagy vajon komolyan gondolja? Látta, hogy a férfi megtapogatja nyírott, angolos bajuszkáját. A mozdulat, amellyel a bajuszához nyúlt, megmondta neki, hogy komolyan gondolja. A férfiak mindig komolyan gondolják, ha így tapogatják meg a bajuszkájukat. Va bene, sóhajtott fel. Látom magával nem lehet alkudni. Megadom a húszezret. Nagy híre van uram, a lányok mind nagyon tisztelik önt. Akkor tehát összefoglalom. Minden nap kipróbál négy lányt, végigcsinálja velük az összes előírt kötelező figurát, és eligazítja őket, ha hiányosságot tapasztal. Megegyeztünk? Meg, mosolygott a férfi. És ne féljem madam. Mire végzünk kellőképpen képzettek lesznek a lányai. A nő nevetett. Azt el is várom uram. Mehetünk akkor? Az első, akit ön személyesen ismer Positanoból, itt várja önt nem messze. A férfi felnevetett. Nocsak? A szép, barna Florence Positánóból, Várjon csak. Florence nem Amalfiba való?? Pénzt tett a szalvéta alá. Busás borravalót adott, mert úgy illett lent, délen. Fogta a kalapját. Andiamo, mondta aztán kedves, csibészes vigyorral. Menjünk hát, lássunk hozzá.

Az angyal a törött támlájú széken könyököl. Lovagló ülésben ül rajta. Tele szájjal röhög. Ne majrézzon bajtárs, fel a fejjel Nem fog meghalni. Válasz nélkül hagyom. A semmibe meredek, fel, a repedezett plafonra, mintha oda lenne írva kuszált, régimódi betűkkel a megoldás. Látom a betűket. De tudom, azok a betűk nincsenek ott. Mit gondol pupák, ki a történet főhőse? -riad rám csúnya, ordas szájjal. Hát én, mondtam már magának egyszer, maga anyaszomorító, huncut zsivány. Feláll, felteszi a kalapját Rám se néz többet, már nem érdeklem. Kimegy a nyitott ajtón, én meg ott maradok haldokolva a legújabb történetével