A dolgozó népet szolgálom


Katonanóta:

Bármerre járunk a csillagos ég
Nevetve kacsint le ránk
Bármerre fordul az üteg kerék
Mindenünnen te nézel rám

Járhatunk úton vagy magas hegytetőn
Süvíthet száz zivatar, galambom
Te vagy a szívemben a napsugár
Tehozzád szól ez a dal


Történt egyszer, hogy sok eső esett tavasszal a Máramarosi havasokban, és a hó is hirtelen olvadásnak indult. A csermelyek, patakok, vízfolyások vitték a temérdek vizet, és beleöntötték a Tiszába. A Tisza dagadt, egyre dagadt, dühödten dörömbölt a gátak oldalában, majd nem bírván magával áttörte a töltést és Szolnok közelében kiszabadult medréből. Az áradat elöntötte Rákóczi-falvát. Olyan gyorsan történt, hogy az emberek a puszta életüket menthették csak, minden ingóságuk a házakban rekedt. Kivezényelték Szolnokról a Kilián György Repülőtiszti Főiskola szabadnapos állományát, segíteni a mentésben. Mire a méregzöld, ponyvás katonai teherautók megérkeztek a helyszínre, már nem sok menteni való volt. A falu népe egy lapos magaslaton, a János dombon jajveszékelt, lábuk alatt tajtékzott a piszkos-sárga ár. Kovács alezredes, a kivezényelt alegység parancsnoka felmérte a helyzetet, majd rövid, kurta mondatokban intézkedett. "Védvonalat kialakítani itten la! A házakba bemenni tilos! Az elhelyezési körletet elhagyni tilos!"
A századok, szakaszok, rajok megkapták a beosztásukat. Toló-lapátos dózerek túrták a földet, teherautók homokkal teli zsákokat hoztak. Épült az új gát, ami a falu érintetlenül maradt, felső részét volt hivatott védeni az egyre növekvő víz ellen. A mi szakaszunkhoz közel, úgy ötven méterre derékig a vízben magányos ház állott. Fiatalasszony, nem több húsz évesnél futkosott sírva-ríva a parton: "jaj a fehér-neműim, jaj az étkészletem, jaj a szép csipkéim!" Elindult befelé a vízbe, az őrület hajtotta. Szoknyáját el-elkapdosta az örvény. Melyig ért már a víz neki, amikor Dorogi Peti eldobta kezéből a lapátot és belegázolt az árba. Ment, ment egyenes derékkal egyre beljebb a fiatalasszony felé. Közelébe jutott már igencsak, amikor az asszonyka elbotlott, és elmerült. A katona nagyot kiáltott és fejjel előre vetette magát. Néhány csapással elérte azt a helyet, ahol a lány elmerült, és lebukott ő is. Lélegzet visszafojtva lestük, mi lesz. Egy perc telt el. Örökkévalóságnak hatott. Dorogi honvéd feje kiemelkedett, és mellette, még egy fej, a leányka, vagy asszonyka feje. Karjában hozta ki a honvéd elibénk és szó nélkül, mint valami átázott rongycsomót ledobta a földre. "No emberek" -szólt -"hát odabenn hagyjuk é azokat a csipkéket?"
Elindult be, vissza a vízbe. Hátra sem nézett, ki követi, ki nem. De nem is kellett, ment akkor már mögötte libasorban az egész szakasz. Apáti János széles háta előttem ingott jobbra-balra, Töth Kálmán a nyakamba lihegett.
Kihordtunk a házból mindent, ami mozdítható volt. Az utolsó darabbal, a nagy ruhásszekrénnyel veszkődtünk a nulla fokos, mellig érő vízben, amikor recsegve ropogva beomlott a tető! Szalajtó honvéd állt legbelül, a lezuhanó gerenda csaknem eltalálta, Dorogi a karjánál fogva rángatta ki az ajtón, hasmánt keresztül a félig elmerült bútordarab sima lapján. Öt perc múlva átázva, röhögve, káromkodva a parton voltunk. Odajött az alezredes. Magához rendelete Dorogi honvédet. Azt mondta neki: na, harcos, hágja meg, ez derék dolog volt magátú'! Megdicsérem bátor helytállásáért! A dolgozó népet szolgálom, vágta magát vigyázzba a katona. De megbüntetem, folytatta az alezredes, magát és az egész nyavalyás szakaszt, hágják meg, mert megszegték a parancsomat! Három hónap laktanyafogság mindenkinek, megértették, hágják meg?! Alezredes elvtárs jelentem, jövő héten lenne az esküvőm, mondta feszesen Dorogi Peti. És... Micsodája, hágja meg? Jelentem az esküvőm. Egy lánnyal. Kovács alezredes gondolkodott. Mióta nem volt maga otthon katona? Jelentem három hónap óta. Szokott írni a csajának? Jelentem igen. És ő is ír magának? I...gen. N..em. Nem nagyon. Az alezredes nevetett. Maga azt hiszi katona, hágja meg, hogy a csaja megvárta?! No megmondom, hogy tuggya. Mán rég összeállt az valakivel, hágja meg! Most pedig, ha még egy szót mer szólni a Főutcára vágatom! Lelépni!
Másnap reggel a külső kerítés mellett, még bévül a dróthálón halottat talált a kivonuló készültség. A halott, Dorogi Péter honvéd volt. Átlopózott hajnalban a nagybetonon, vagyis a harci gépek felszállópályáján és dezertálási szándékkal felmászott a kerítésre. Az őrkatona golyója ott találta szíven. Az őrkatona szabályosan járt el. Rákiáltott a szürkületben felrémlő alakra: állj ki vagy?! Nem jött válasz. Még egyszer kiáltott, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja: állj vagy lövök! Az alak mászni kezdett felfele. Az őr lőtt. Csak egyszer lőtt, ahogy elő van írva.

Lányok, asszonyok, menyecskék! Ne csaljátok meg soha szegény katona-fiúkat, asztat mondom nektek! Jó?