Kicsi kunyhó a zöld tenger közepén. A fák között lelátás nyílik a tóra. Semmi nem változott, és mégis minden megváltozott. Húsz éves lettem, s Etelka most tizenhét. Együtt nem voltunk még itt soha. Nézem, ahogy áthúzza fején a pulóverét és a terasz korlátjára dobja. Hátranéz, nevet. Meleg van.
-Most fordulj el, légy szíves, -kérlel, és én engedelmesen átmegyek a másik oldalra és a virágba borult csipkebogyó-bokrot veszem szemügyre, mintha érdekes lenne a csipkebogyó bokor.
-Visszafordulhatsz, -hallom egy perc elmúltával édes hangját.
Fürdőruhában van, megcsodálom.
-Én is átöltöznék!
-Menj be a házba, -mondja incselkedve. -Itt még meglát valaki.
-Ki látna meg?
-Hát...például én!
Nem merem neki azt mondani: "te megláthatsz!" -nem merek semmit se mondani. Engedelmeskedem Etelkának. Odabenn borzongatóan hűvös a levegő. A roletta résein betolakodó napfény csíkokat vetít a falra és a bútorokra. Levetem magamról az átizzadt holmikat, a pólót, a nadrágot és az alsóneműt, ledobom az ágyra. Etelka a belső üvegajtóra néz, éppen felém. Nem láthat be, kinn világos van, itt benn meg sötét. Kotorászok a hátizsákban. Megvan. Itt van. Gyorsan felveszem magamra a fürdőnadrágot. Most már nézhet Etelka. Résnyire nyitom az ajtót, kiszólok.
-Gyere Kedves, nézd, milyen jó hűvös ez a kis szoba!
Belép, hunyorog. Az asztal és a heverő között állunk. Fél méter sincs köztünk. Szűk a tér, csíkos és reszketős. A polcokra a falon sötét árnyék vetül, nem látszik a könyv és a porcelán, sejlik csak, hogy ott van.
-Aranyos ez a kicsi ház, -szól halkan, édes, kedves hangon Etelka.
-Igen, -mondom. Megigazítom vállán a melltartó félrecsúszott pántját.
Szeretem őt, teljes szívemből. A szemét, ahogy rám néz. Szőke, lebbenő haját. Piros ajkait. Sudár, karcsú termetét. Szeretem, ahogy szól hozzám. Úgy beszél velem, mintha még gyerek lennék, ő meg nagy, okos, komoly felnőtt. Úgy beszél, mintha minden szava, mondata valami idézet lenne egy könyvből. "Öltözz fel melegen, meg ne fázz motorozás közben"
Felemelem a kezem. Tétovázok, de elindult már a mozdulat. Végigsimítok selymes, hosszú haján. Arcunk egymáshoz ér. Érzem hideg kis kezét a derekamon. Újai végigsimítják csípőmet. Megcsókolom az arcát. Ő is megcsókol. Én jobbról adom neki a csókot, ő balról viszonozza. Lángol az arca. Nem látom, csak érzem.
-Édes ez a kicsi kis ház, -mondja Etelka. Majd váratlan fordulattal megkérdezi: hogy fogunk aludni? Te lenn és én fenn, vagy te fenn, én pedig itt lent ezen a heverőn?
-Aludhatunk mindketten lent, vagy mindketten fent, -válaszom nagy merészen. Eltol kicsit magától, fátyolos tekintettel néz rám. De, már tudom, hogy lesz, előre tudom. Lemegyünk majd a partra, fürdünk, napozunk. Este visszajövünk a házhoz, vacsorát főzünk, és a teraszon elfogyasztjuk. Éjfélig ülünk a fonott székeken, és nézzük a csillagokat. Aztán elálmosodunk és lefekszünk. Etelka alszik majd lenn a heverőn én meg az emeleten, a matracon. Vagy fordítva, ahogy Etelka akarja. Másnap délig fogunk aludni. Aztán fel, újra fel a motorra, és hajrá, gyerünk, miénk a világ!