A szerelem ereje

"Majd ha a pap szerelmünket megáldja
zubbonyom a civil ruha leváltja
büszke lehet az a lány
meg a jó édesanyám
hogy ha a fiát látja"


Nem volt kövérebb katona a három században, mint Molnárfi Miklós. Nekem barátom volt. Barátom? Sorstársam inkább. Az öregkatonák gyilkos indulata kettőnkre összpontosult főként. Rám azért, mert szerettem visszapofázni, a Molnárfira meg egyszerűen csak azért, mert kövér volt.
Emlékszem, hogy nézett ki az újonckiképzés legvadabb napjaiban. Pufók arca meglappadt, bőre kifakult, lázrózsák égtek rajta. Elefántteste összeroskadt, csak a derékszíj tartotta össze alul felül a szétfolyó részeket. Emlékszem, hogyan vonszolta magát a rohampályán gyűrött, fakó zsávolyában, és hogyan mosta a körlet piros-fekete kockás kövét lihegve fél-térdre ereszkedve. De nem tudták megtörni, mint ahogy engem se.
Szuszogva fújtatva danolászott magában: "édes rózsám, eszem azt a pici szádat, hisz ez a banda nékem ú'sem muzsikálhat!"
Rám villant tekintete, ahogy megállt egy pillanatra. Zubbonya feltűrt szárából csöpögött a koszos felmosó lé. Hetyke, huncut szemeket meregetett rám. Nem tudtam elképzelni, honnan veszi magár ez a dőre vidámság, honnan való a lelkierő, ami segít neki elfricskázni a bajokat.
Egyszer aztán a torkának szegeztem a kérdést: mi a titkod bajtárs?
Sejtelmesen mosolygott. -A szerelem ereje, -mondta.
Akkor nem tudtuk folytatni, mert berobbant a klubszobába a szolgálatvezető, egy csontcsillagos őrmester és kiparancsolta az egész nyavalyás bagázst a folyosóra követ sikálni, WC-t pucoválni, de egy másik alkalommal szerencsém volt. Az öregkatonák valami tré sorozatot néztek a TV-ben, nyugtunk volt tőlük. Molnárfi köteg összegumizott levelet húzott elő a zubbonyából és átnyújtotta.
-Kukkants bele pajtás! Itt az én titkom!
Kihúztam a legfelsőt, és olvasni kezdtem. Indigóval írt másolat volt. Csak néhány sor.
"Drága, egyetlen szerelmem! Végtelenül hiányzol. Nagyon, de nagyon szeretlek. Mindig velem vagy, akarmit csinálok, akarmerre vagyok, rád gondolok. Álmomban téged látlak, gyönyörű szemedet, karcsú derekadat, piros ajkadat. Óh, be jó lenne, ha most itt lennél és megcsókolhatnám azokat az ajkakat! Miklós"
A válaszlevél alatta feküdt, kihúztam azt is. Kislányos írás, gömbölyű betűk.
"Szia! Itt nálunk nagy kerti mulatság volt, Béláék, Icáék is eljöttek. Szép volt az idő, sokat ettünk, mókáztunk. Remélem, hamarosan hazaengednek pár napra. Jó lenne, ha magaddal tudnád hozni azt a magas, bajszos katona barátodat is, ha jól emlékszem Szőke Pistinek hívják. Írd meg, mikor tudtok maj jönni! Puszil a Bea."
A következő levél így szólt:
"Annyira hiányzol nekem, mint éjszaka sötétjének a nappal világossága, mint harmattól ázott fűnek a Nap első szárító csókja. Vágyakozásom utánad nemcsak testi vágyakozás, sőt, elsősorban nem az, hanem a lélek rejtett belső tárnainak felrezgő fájdalma. Velem vagy minden gondolatomban, és minden tettemben. Te adsz nekem erőt és hitet. Szeretlek. Miklós."
A válaszlevél ez volt:
"Nálunk sajnos semmiféle érdekes esemény nem történt mostanában, legfeljebb csak annyi, hogy megdöglött Gyula bácsiéknál a kecske, Mariska néninél meg kidőlt a kerítés. Sok-sok puszit küldök, és add át lécci Szőke Pistinek is, ha látod, hogy őt is puszilom, ha látod. Még mindig olyan vicceseket tud mesélni, mint bevonulás előtt a Kúltúrban? Szia, Bea."
Nem olvastam el a többi levelet. Töprengve néztem Molnárfi Miklós meglappadt orcáját. Ő rajongó szemekkel nézett vissza.

-Na mit szólsz? Ez a szerelem ereje. Ez, az látod, ami átsegít engem a nehézségeken.

Pár nappal később harcászati gyakorlatot tartott a zászlóalj a 02-esen. Ez egy lapos, kopár domb, gyér füvén birkanyájak rágnak. Teljes menetfelszerelésben, fegyver, hátiszák pokróckoszorúval, gyalogsági ásó, töltényheveder, kulacs és a többi rohamoztuk a magaslatot. A gázálarcban nem kaptam levegőt, fuldokoltam, visszanyeltem a nyálamat. Én voltam legelöl, felfelé senki nem bírta annyira, mint én. Egyszer csak eldübörgött mellettem valaki és megelőzött. A bepárásodott üvegen keresztül nem láttam ki az, csak sejtettem, hogy a Molnárfi robog ott. Így is volt. Felértünk a dombra, de csak mi ketten. A század mélyen alattunk kitikkadva hevert a birkaürüléktől tarkálló ritkás fűben. Lecibáltam csatakosra izzadt fejemről a gumimaszkot. Molnárfi a hátán feküdt, két vizenyős szeme az eget nézte. Mellé léptem, megszólítottam. Nem válaszolt. Nem volt benne már élet. Megállt a szíve abban a fene nagy rohanásban.

Íme a szerelem ereje, azt mondom Nektek hitetlen népek! Mi mindenre képes az ember, ha ez az erő vele van!