ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Vasárnap van, delet harangoznak. A déli harangszó régi, eltemetett sebeket tép fel a lelkemben. Ösztönösen tekintek ki az ablakon, szememmel végigpásztázva a szürke utcákat. Egy fiatal, fekete hajú férfi siet el a ház előtt. Láttára heves szívdobogást kapok, ájulás kerülget, mert a fejtartása rád emlékeztet, kisfiam...
Az idegen fiú közömbösen halad el a kapunk előtt. Lassanként megnyugszom. Ziháló lélegzetem is szabályossá válik. Leszűröm az időközben elkészült húslevest, külön tálkába rakom a húst és a puhára főtt zöldségeket. Megszokásból négy terítéket teszek az asztalra, pedig tudom, ezt az ebédet is, mint az elmúlt húsz évben mindegyiket, egyedül fogom elkölteni...
... Emlékszem arra a majd' harminc évvel ezelőtti vasárnapi ebédre... Hárman ültük körbe az asztalt: az öcséd, az apád és én. Igazi családi idill is lehetett volna, de te nem voltál velünk, mert a büntetésedet töltötted Tökölön; súlyos testi sértésért és garázdaságért.
Milyen érdekes, hogy akkor is éppen így tűzött be a nap az ablakunkon, lángba borítva a kicsi konyhát, és ugyanilyen szívet melengetően énekeltek hozzá a madarak...
És épp delet harangoztak, amikor az első ügyed tárgyalására siettünk... Apád és én. Tavaszi illatok táncoltak a szélben és szinte nyárias meleg volt. Te tizenöt éves kamaszként tele voltál lázadással, daccal, meg nem értéssel. Bolti lopásért ültél a vádlottak padján, három nagykorú barátoddal együtt. Még ügyvédet is fogadtunk az összekuporgatott pénzünkből, nem elégedtünk meg a hivatalból kirendelttel.
Megúsztad két év felfüggesztettel, mivel fiatalkorú voltál és büntetlen előéletű. Egy pártfogót jelöltek ki melléd, akinél rendszeresen kellett jelentkezned. Nagyon akartam hinni, hogy megjavulsz. Sírva könyörögtem, hogy kerüld ezeknek az embereknek a társaságát. Egy ideig minden jól ment; még iskolába is jártál, de aztán három hét múlva se szó, se beszéd, megszöktél itthonról.
Az a nap is úgy indult, - látszatra - mint az előzőek. Megreggeliztél és hét óra tizenöt perckor elsiettél az iskola felé. Csak napok múlva derült ki, hogy a buszmegállóban vártak rád a barátaid... A szekrényből hiányoztak a ruháid és az összes spórolt pénzünket is magaddal vitted, kisfiam...
Lassanként sikerült feldolgoznunk, hogy te nem vágysz "kispolgári" életre, inkább a szabadságot választottad... Lassanként elfelejtettük, hogy van egy majdnem felnőtt fiúnk is, hiszen az öcséd, Andris kárpótolt bennünket minden szenvedésért. Szívünkben újra kicsírázott a remény, hittük, hogy ő más lesz, mint te.
Aztán amikor tíz éves lett, leukémiát állapítottak meg nála. Nem adtuk fel, küzdöttünk az életéért... A kemoterápiától és a sugárkezelésektől nagyon legyengül és kihullott az a sűrű, gesztenyebarna haja is.
Azt mondták, hogy Andris egyetlen esélye a túlélésre, ha a családban donort találnak a csontvelő-átültetéshez. Így aztán mintát vettek tőlem és az apádtól is. Az enyém felelt meg, én lettem a donor.
Öcséd, szegény ott feküdt az elkülönítő sátorban, tizenöt kilóra fogyva, kopaszon. De az orvosok bíztattak bennünket, hogyha a szervezete elfogadja az idegen csontvelőt, minden jó lesz majd...
Andris temetésén sok barát, ismerős volt, pedig zuhogott a nyirkos, hideg őszi eső. Szép virágokat, koszorúkat tettek a kis sírra, de te kisfiam ide sem tudtál eljönni, mert előzetesben voltál a Markóban. A vád többrendbeli lopás és súlyos testi sértés volt.
Aztán az apád is elhagyott, hogy új életet kezdjen a barátnőjével, így egyedül maradtam. A munkámban találtam vigaszt, rengeteget túlóráztam, csakhogy ne kelljen sokat az üresen maradt lakásban lennem.
Igaz néha meg-meglátogattál, kisfiam... Néhány züllött cimboráddal rám törtétek az ajtót, és te, részegen kést szorítottál a nyakamhoz, pénzt követelve. De adtam volna én fenyegetés nélkül is. Mindenem neked adtam, kisfiam...
Kegyetlen hideg januári nap volt, amikor egy nyomozó csöngetett be hozzám. Tapintatosan közölte, hogy élet-halál között fekszel egy pesti kórházban, mert a barátaid agyonrugdaltak...
Az első kezem ügyébe eső kabátomat kaptam magamra, rohantam a vasútállomásra, de sajnos már nem találtalak életben, kisfiam...
Azóta sok-sok év eltelt már; megszoktam, hogy egyedül élek, senki nem nyitja rám az ajtót soha. De ha esik, ha fúj, minden vasárnap délután kisétálok a közeli temetőbe; virágot viszek neked és az öcsédnek, kisfiam...