A napokban kezembe akadt egy kis dobozka tele régi családi fotókkal és emlékképekkel. Ezek a képek régmúlt kellemes emlékeit indították el bennem. Felidéződtek a barátokkal, rokonokkal eltöltött boldog órák, napok. Sok ma már nem élő ember emléke éledt fel a lelkemben. Az akkori, sokszor nehézségekkel, küzdelmekkel telt napok váltak mára már megszépült emlékekké. Mindenki egy kicsit a maga szintjén, a maga eseményeinek, tetteinek emlékeivel a történelem része, a történelem szereplője is egyben. Mondhatni személyes sorsunk is a történelem egyik építőköve. Furcsa, egyben különös érzés a már sárguló fényképeket nézegetve ,,szembe nézni" a 40-50 évvel ezelőtti saját magunkkal. Rég elfelejtett emlékek, személyek ,,kelnek életre" ilyenkor és ,,élni" kezdenek lelkünkben, szívünkben. Az első szerelmek, az ,,eltitkolt" csókok, a képpé ,,merevedett" boldog pillanatok bizony, nem szégyen, könnyeket csaltak a szemeimbe. De ezek a könnyek nem a bánatéi voltak, hanem a szívemet, lelkemet átjáró, jólesően melengető érzéseké, a régmúlt szép emlékeié. Sokszor gondoljuk azt, hogy a mai élet rohanó, ahogy ma mondjuk, ,,stresszes". Higgye el kedves olvasóm, a mi múltunk sem volt másmilyen, csak a múltunk gondjait, problémáit széppé varázsolta az emlékezés, hiszen mi akkor milyen fiatalok voltunk! De azért néha-néha nagyon jól esik visszaemlékezni a múltra, egy-egy félórára kinyitni azért azt a ,,bizonyos fényképes dobozkát", hogy a múltunkból is erőt, tapasztalatot tudjunk meríteni a jelen gondjaink megoldásához, vagy csak azért, hogy egy ici-picit megpihenjünk elmerengve az eltelt idők szép emlékein. Míg így ábrándoztam, a kis dobozka fedele lassan, csendesen lecsukódott, de nem örökre.

Pecás