Első levél


Levéltárakat bújó, irodalmárkodó ember lévén, jó tíz évvel ezelőtt érdekes dokumentumokra, különös levelezésre bukkantam az Edirnei Városi Levéltárban. Amikor belelapoztam az elsárgult papírokba, leesett az állam. A levelek a Márvány tenger partján íródtak, Rodostóban, 1720 és 1725 között! Nem, nem Mikes Kelemen leveleiről van szó, arról természetesen nem merném azt állítani, hogy ismeretlen levelek, s azt is badarság lenne feltételezni bárki részéről, hogy lelőhelyük a nyugat-törökországi város lenne, vagy lett volna. Amit találtam, az egy teljességgel eltemetett, elfeledett dokumentum: Brezewich Kornél írásai bizonyos báró Szendefy Laurának szólnak Váradra. Az író a levelek papírra vetésekor 25-28 éves lehetett, amiből visszakövetkeztethető, hogy a szabadságharc bukásakor még csak 15-16 volt, Később, sok-sok oldalt végigböngészve kiderült, s az olvasó is látni fogja, hogy a nevezett ifjú, Bercsényi Miklós kuruc vezér hűséges inasa, aki követte gazdáját a száműzetésbe, és megosztotta vele a hazátlan számkivetettek keserű kenyerét. A bárónőről nem derül ki semmi személyes, de egyes részleteket alaposan áttanulmányozva azt gondolom, hogy első találkozásuk alkalmával az ifjú hölgy 13-14 éves volt, mely kor abban az időben már eladó-kornak számított. A leveleket írójuk soha nem küldte el Váradra, s így, értelemszerűen a címzett soha nem kapta meg őket. A szigorú könyvtári szabályokat kijátszva fényképfelvételeket készítettem róluk, melyeket aztán hazamentettem. Az volt a szándékom, hogy e felfedezéssel berobbanok a köztudatba, és híres irodalomtörténész leszek. Később eszembe jutott, jobb lesz nekem, ha a leveleket átdolgozom, történetté formálom, és inkább híres íróvá avanzsálok. Íróasztalom fiókjában akkora már 5-6 nagy regény, 150 novella, és 49 vers porosodott, praktikusabbnak látszott hát az utóbbi tervet szorgalmazni. Félreraktam a leveleket azzal a felkiáltással, hogy egyéb dolgaimmal végezve hamarosan nekilátok a műfaját tekintve is vadonatúj, a világot megdöbbentő és felkavaró levél-regénynek. Szétszórt, összevisszaságra hajló életmódom miatt azonban a levelek mostanáig a fiókban maradtak. A minap aztán más iratok után kutatva kezembe akadt a fényképfelvételek alapján készült kézirat. Rászántam az időt és átolvastam újra Brezewich Kornél leveleit. Végezvén, úgy döntöttem, legjobb lesz, ha minden átalakítás és kommentár nélkül közlöm őket. Legfeljebb nem leszek nagy író, csak nagy irodalom-történeti kutató. Végül a semminél az is több.
Íme az első levél.


Kedves, drága Barátném!


Tudom, hogy "hoggyal" nem szokás kezdeni levelet, én most mégis ezt teszem!
Hogy hiányzol! El sem tudom mondani. Itt ülök a Márvány tenger partján a móló kövén, nézem a felém görgő lapos hullámokat és minden hullámban a Te édes arcodat, szép szemedet látom. Azt az arcot, melyet immáron 10 éve nem láthatok, melyet csak az emlékezet útját végigjárva tudok nagy nehezen felidézni. A miniatűr, amit tőled barátságunk zálogául kaptam nem sokat segít, de jó, hogy velem van. Szállnak az évek, egyik olyan, mint a másik. Nekem minden év, minden hónap, minden hét és minden nap egyforma. Minden eltöltött percemben Veled vagyok. Legtöbbször Várad apróköves utcáin sétálgatunk kart-karba öltve, mint egykor régen tettük, de más tájak is felbukkannak képzeletemben: a Tisza kanyarulata a fűzfákkal, ahol egy másik alkalommal volt szerencsém társaságodban tartózkodni, vagy a dunántúli nagy tó, a Balaton kékes-zöld tükre, a túlpart lankás dombjaival, ahogy a halászladikból Földvárnál megcsodáltuk.
Itt minden csendes. Hírek ritkán jönnek, el vagyunk vágva a külvilágtól. Legutóbb, ha jól emlékszem február közepén a magas Portától jött egy ember. A fejedelemmel tárgyalt és az én nagyurammal. Jegyeznem kellett az elhangzottakat. A hosszú asztal mellett öten ültünk, asztalfőn a fejedelem, jobbján az én uram, balján a Porta embere. Én és Mikes Kelemen jobbról és balról szintén az asztalnál, papíruszokkal, lúdtollal és a téntával felszerelkezve.
Háborúról esett szó. A Porta embere azt ígérte 20 ezer fős segélycsapatot bocsát a fejedelem rendelkezésére, ha kibontja újra a pro libertate-s zászlót és megindul Magyarország felé. Emlékszem, a fejedelem alig észrevehetően megcsóválta a fejét, és lopva Bercsényi grófra nézett. Az én gazdám csontos, nagy kezét ökölbe szorítva készült éppen az asztalra csapni, mely csapástól, láttam én már ilyet, képes a vastag tölgyfa asztal kettérepedni, de e rászegeződő pillantástól elernyesztette újait és hátradőlt a karszékben.
Hosszan tárgyaltak, mindenféle részletről, mennyi pénzt, hány gyalogos, hány lovas-katonát és mennyi ágyút küldene a szultán a nagyvezírrel. Mindent feljegyeztem, ahogy tisztem szerint kellett, s Mikes Kelemen is mindent feljegyzett velem szemben ültében. De, midőn a Porta embere eltávozott, és a nagyságos fejedelem kegyesen eleresztett volt minket Bercsényi azt mondta keserű iróniával: "szemétbe e feliratokkal kedves fiaim. Egy csapat szedett-vedett rablóharamiával nem állhatunk ki Lipót vasba öltözött németjei ellen."

Laurám, életem tündöklően sugárzó Napja, küldönc jött éretem, elhívnak most, dolgom akadt! Levelemet máskor folytatom. Remélem nem haragszol, hogy soraimmal felkereslek. Nekem csak Te vagy egyedül, gondolataimat, töredékes, remény-vesztett, csonka életemet elpanaszolni. Egyszer sok évvel ezelőtt, amikor még otthon, a drága Hazában első levelemet küldtem Neked Váradra, és aggodalmaskodva kérdeztem később, nem zavartam-e meg édes kedélyedet soraimmal, azt mondtad: "írjál, nyugodtan, bátran, én minden leveledet elolvasom, és tehetségem szerint válaszolok is rájuk"
Ígéretedre visszaemlékezve veszem most a bátorságot. A jó Isten legyen Veled és velem. Engedélyezze kegyesen, hogy legyen erőm, hitem kitartani itt a messzi idegenben. Adjon nekem reményt a viszontlátáshoz, és Neked, drága Barátném, bátorságot, utadat járni!

Isten vigyázzon sárba tiport, megcsonkított, megnyomorított drága Hazánkra is, legfőképpen arra vigyázzon!


Kelt Rodostóban az Úr 1720. évének júniusában, annak is a hetedik napján.


Az Ön alázatos, engedelmes híve:

Brezewich Kornél