HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1923

Írás összesen: 51447

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: HajnalkaFeltöltés dátuma: 2010-08-13

A két Henderson és az elveszett álmok birodalma (4.rész)


4.fejezet
Végzet:

Ahogy lassan már virradt a csodát hirdető csillag ragyogása lassan halványodni látszott, és eltűnt, akár egy szertefoszló tünemény, eltűnt, s nem is jött vissza többé.
Kora gyermekkorom áldott boldogságban telt. A napok hónapokba fordultak, s engem valami bársonyos meleg, és biztonság vett körül. Két alak jelenik meg az emlékezetemben. Az egyik gyönyörű édesanyánké, aki azt sugallta, hogy az egész világon csak minket szeret, a másik édesapánké, akinek odaadása oly folytonos volt, mint a nappalok, és éjszakák váltakozása.
Az október hideg idővel köszöntött be, későre járt már az idő, az egész városra ráterítette nagy, bűvös köpönyegét az éjszaka. A Henderson házaspár is lefekvéshez készülődött, Richárd belépett a szobába, s mosolyogva pillantott rá feleségére, meg a nő karjaiban alvó babára.
- Nincs is szebb, mint egy gyermekét ringató édesanya látványa. - Jegyezte meg. - Gyermeket ringatni felüdülés.
- Persze. Főleg, ha már napok óta nem aludtál. - Jegyezte meg az asszony, de a férfi biztosra vette, hogy felesége arcán egy mosoly suhant át.
Az asszony felállt, és visszament velem a szobába, reménykedve, hogy ezúttal már nem fogom felébreszteni a testvéremet.
Richárd már elaludt, s kicsivel később felesége is belépett a szobába. Az asszony lekapcsolta a villanyt, és ő is lefeküdt.
A szobában sötétség, és néma csend honolt, nem hallatszott más zaj, csak a falióra mutatójának egyenletes ketyegése, és nem volt más fényforrás a helyiségben, csak az éjjeli szekrényen álló óra foszforeszkáló számlapja.
Haragos, vad vihar tombolt azon az éjszakán, pont olyan mint ötszáztizenkét évvel azelőtt. A szél süvített,bömbölt haragos kedvében, és összegyűrt papír szemeteket görgetett az aszfalton. Egy villám cikázott át az égen, s rögtön utána a mennydörgés dübörgő robaja kegyetlenül megzörgette a Henderson család házának ablakát. Az eső szakadt mind ha dézsából öntenék, s hangosan kopogva verte az aszfaltot. Az éj sötét volt mint a halál, és csendes akár a sír, a kint süvítő szél zörgette a redőnyöket, és zörögve megrezegtette az ablaküveget.
Tildát nem hagyta aludni a tomboló vihar. Nem tudott elaludni, mert a mennydörgés mindig felzavarta, így hát csak forgolódott az ágyban.
Aztán egyszer csak valahol egy nagyon messzi távoli vidéken egy rideg hang hallatszott valahonnan a sötétségből.
- Már itt vannak. Érzem a jelenlétüket. Mint ha egy vírus, egy parazita zabálná az energiámat. Minden nappal ahogy növekszenek, az én erőm, csak fogy. Rejtőzzetek csak "fény gyermekei" Én úgyis megtalállak benneteket. Az ötök két utolsó tagja éjfélkor született meg. A többivel ne foglalkozz. Azzal a kettővel bőven elég. Akkor a prófécia nem teljesedik be, mivel nem lesznek együtt. És az úr második eljövetele nem lesz más mint ostoba álom. Megtaláljuk őket.
- Biztos vagy benne? Úgy értem... nehéz lesz megtalálni őket. Bárhol születhettek. - Szólalt meg furcsa, sziszegő hangon egy férfi, akinek nem lehetett látni az arcát mert a gyertyák fénykörén kívül állt.
- Mélyen meghat az aggodalmad. - Vetette oda Sir Nicholas de Canterville. - De ha én azt mondom megtaláljuk őket, akkor az úgy is lesz.
- De uram. Csak te vagy olyan hatalmas ahhoz, hogy véghezvidd ezt a feladatot. Mi nem tudunk az ötök közelébe férkőzni.
- Ejnye ejnye barátom. - Csóválta a fejét nyájasan Sir Nicholas. - Hazudsz. Próbálkozz csak.
- De mondtam, hogy nem tudunk...
- Én meg azt mondtam... - Vágott közbe mennydörgő szavakkal Nicholas. - hogy minden egyes nappal, amit az az öt gyermek megér fogy az erőm. Nem veszíthetek több időt
- Hogyan akarod megtalálni?
- Keressetek meg szerte a világon minden egy évesnél fiatalabb leánygyermeket, akik december 15.-én születtek éjfélkor, vagy az után,de még hajnal előtt. Nem késlekedhettek tovább! A győzelem a miénk lesz!
-Neeeee!!!!!
Villámlott, és megdörrent az ég, Tilda felriadt álmából, felült az ágyon, és észrevette, hogy az arca verejtékben fürdik.
Megtörölte az arcát, aztán kikászálódott az ágyból, s elindult a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár vizet.
Az odakint szakadó eső mind jobban rákezdett, hangosan kopogva verte az ablakot.
Miközben poharat keresett a konyhaszekrényben, megpróbálta felidézni a látomás jeleneteit, de hiába. Annak részletei egymás után hullottak ki emlékezete szitáján, hiába kapkodott utánuk. Sir Nicholas de Canterville megakar találni minden egy évesnél fiatalabb december 15-én éjfélkor született leánygyermeket, hogy megtaláljon két csecsemőt akit keres. De miért? Erről akaratlanul is eszébe jutott valami.
Volt már egy ember aki ilyet tett, Heródes. Minden egy bizonyos időben született fiúgyermeket megkerestetett, hogy megtalálja azt az egyet aki veszélyeztetheti a hatalmát.
Vajon összefüggés lehet a biblia, és az álom közt? És Sir Nicholas is féltené a hatalmát két csecsemőtől? De hát ez csak egy álom volt. Vagy mégsem?
Olyan valóságosnak tűnt az egész, és rátört egy szörnyű érzés, hogy menekülniük kell, méghozzá minél gyorsabban. Remegett a keze a félelemtől, a gyötrő bizonytalanság ólomként nehezedett a lelkére, s már a vizet engedte a pohárba, amikor libabőrös lett a karja,de nem a hidegtől, nem is volt hideg a lakásban, mégis mint ha jeges szélfuvallat söpört volna végig a konyhán. Megnyikordult az ajtó. Talán valaki bement a házba? Valaki kinyitott egy ajtót?
Az égen átcikázó villám fénye bevilágította a konyhát, megdörrent az ég, még az ablakok is beleremegtek.
Az asszony kezéből kiesett a pohár, s hangos szívbe markoló csörömpöléssel ripityára tört a konyha kövén.
Berohant a szobába, s azonnal felkeltette a férjét, aki egy ideig az álomtól még kótyagosan nézett vissza rá, de az asszony rémült kiáltásai lassan magához térítették.
- Richárd! Mennünk kell. Hozd a gyerekeket! Siess! - Suttogta riadtan Tilda, és a villám beszűrődő fénye kísérteties megvilágításba helyezte az arcát.
- Mi történt?
- Nincs idő elmagyarázni! Veszélyben vannak a gyerekek! Siess! - Kiáltott az asszony, hangjába mennydörgés dübörgő robaja vegyült.
Sziklaként zuhant a lelkére a mardosó rémület, és a kilátástalanság. Menekülniük kell, ez az egyetlen esélyük, ha maradt még egyáltalán. Vészterhes volt a levegő.
Egy villám szelte át az eget, s rögtön utána megdörrent az ég. Az eső hangosan kopogva verte az ablakot. Az orkán erejű szél sem csitult el. Süvített, tombolt, bömbölt rendületlenül, s ekkor mint ha valami megint megnyikordult volna.
- Mi volt ez?
- Mi?
- Te nem hallottad? Úgy tűnt mintha... mint hogyha...
- Gyere, sietnünk kell!
Karjukban a két gyerekkel rohantak ki a házból, s halk léptekkel osontak végig az éj leple alatt a kísérteties sötétségbe burkolózó keskeny utcákon. Odakint szakadt az eső, és tombolt a szél, pillanatok alatt bőrig áztak.
- Tilda! Áruld már el, hogy mi ez az egész!
- Később. Most mennünk kell!
- De mi a...
- Állj meg! Ne menj tovább!
A nő hirtelen megtorpant,és kinyújtott karjával sorompóként állta el Richárd útját, így a férfi beleütközött Tilda kinyújtott karjába, de ekkor Richárd is meglátta őket.
Nem messze tőlük csuklyás alakok osontak végig az utcán, fáklyával a kezükben, melynek fénye sejtelmesen világította meg őket. Talán tízen lehettek, s olyan könnyedén mozogtak mint ha csak siklottak volna, furcsán emberszerűtlennek tűntek. Nyomukban jeges fuvallat söpört végig a város utcáin, gyereksírás, rémült kiáltás csengett utánuk.
- Kik ezek? - Nézett az idegenekre Richárd.
- Gyerekeket keresnek. - Suttogta Tilda. - Talán eltudunk osonni mellettük. Gyere.
Zajtalanul osontak el a házak közt, és Tilda rémülten torpant meg, amikor a karjaiban alvó baba felsírt.
- Csss! - Szorította ajkára mutatóujját az asszony.
Rémülten nézett körül a sötét szűk utcában, de látszólag nem követték őket, és rohanni kezdtek.
- Gyere! Lehet még elérjük a 9 órás vonatot!
Tilda megragadta férje karját, s lélekszakadva rohantak előre, az út vizesen csattogott a talpuk alatt, aztán nagy sokára végre messze feltűnt előttük a vasútállomás, mely kihalt volt, akárcsak az éjszakai sötétségbe burkolózó város.
A győri vonat már indulásra készen várakozott a vágányon, gyorsan felkapaszkodtak rá, szinte minden fülke üres volt, s hirtelen valahogy furcsán egyedül érezték magukat. Elnyújtott sípszó hallatszott, s a szerelvény lassan mozgásba lendült. Egyedül ültek a fülkében, arcukat az ablaknak támasztva, mindketten kinéztek az esőverte ablakon. Későre járt, s ők olyan kimerültek voltak, hogy szinte nem is látták a hosszú üres peront, meg a hatalmas tetőt.
Időre volt szükségük, hogy átgondolják a történteket. A Cantervillei kísértet legendája tehát tényleg igaz, és senki sem tudja mikor, és hogyan, de egyszer visszatérhet.
Öt gyerek azonban ezt megakadályozhatja, de Nicholas csak azt a kettőt keresi akik legutoljára születtek meg közülük, hisz csak együtt tudnák legyőzni őt. De vajon kik ők, és hol lehetnek most? Vajon felbukkannak valaha azok az emberek akikben megvan rá a bátorság, és a képesség, hogy felvegyék a mindent elsöprő harcot a gonosz ellen?
Tilda gondolataiba merülve ült az ülésen szótlanul, ha nem álmodta volna meg mindezt, nem lett volna idejük elmenekülni. Szélvihar módjára kavargott a fejében a sok, hihetetlen, abszurd gondolat, s a legnagyobb kérdésre még mindig nem tudta a választ. Miért? Miért álmodta meg mindezt?
Még mindig szakadt az eső, közben a vonat kigördült az állomásról, s már utazó sebességgel haladt. Tilda némán meredt a mellettük elsuhanó tájra. Kisebb nagyobb házak, hatalmas épületek, és fák suhantak el mellettük. Fárasztó volt az út, de legalább minden másodperccel messzebb kerültek a gyerekekre vadászó csuklyás alakoktól. Végöl kiértek a városból, és elhagyatott környékeken robogtak, messze kéklő hegyek, dombok, erdők, és folyók közt, Budapesttől távolodva az eső egyre jobban rákezdett.
Végül a vonat nagy sokára beért a győri pályaudvarra, és lassított, majd megállt, s az ajtók sziszegve kinyíltak.
Mindketten leszálltak, karjukban a két gyerekkel, szinte azonnal bőrig áztak, villám fénye világította meg a peront, és megdörrent az ég. A peronon alig voltak, s a mestersége fényben elég pocsékul festettek.
Épp akkor gördült be az állomásra egy másik szerelvény, s rá sem nézve elindultak. Úgy saccolták tíz perc, míg elérnek a hotelhez, már ha nyitva bírják addig tartani a szemüket.
Egy kis hotelnél álltak meg. Olcsó kis közhely volt, de olyan eldugott helyet kerestek, ahol nem találják meg őket. Maga a hotel egy kis eldugott helyen volt, nem sokan jártak oda, és olyan jelentéktelenül pici, és régimódi volt, hogy az emberek még csak egy pillantásra sem méltatták. Tekintetük úgy siklott át a lemezboltról a mozira, mint ha mögöttük a civilizáció utolsó épülete, mely mögött már csak erdő van, nem is létezne. Kívülről látva a szállodát, tényleg azt hihette volna az ember, hogy talán már rég csődbe ment. A hotel koszos falán néhol kilátszott a tégla, mert a falról már nagyban pergett le a vakolat. Az ablaküvegek olyan koszosak voltak, hogy alig lehetett átlátni rajtuk, sőt az egyik ablaküveg még ki is tőrt. A festéket rég nem látott korhadt fa ajtó fölött lógott egy kopott betűs tábla, ami a szálloda nevét hirdette, de már el sem lehetett olvasni, olyan kopottak voltak a betűk. Ezek után senki nem csodálkozott, hogy az épület fel sem tűnt az embereknek, Richárd, és Tilda most mégis örültek, hogy megérkeztek, jó volt behúzódni valahova a vihar elől.
A hotel belül lakott, de tiszta volt, itt legalább már látszott, hogy laknak benne. Beléptek a kis, kerek előcsarnokba, ahol a járólapot szép tisztára fényezték, és puha, kényelmes bőrfotelek terpeszkedtek. Az emeletre egy fényesre lakkozott falépcső vezetett fel. A hosszú pulton egy nyitott, vastag könyv hevert a vendégek rövid listájával, a könyvön pedig egy toll pihent. A vendégkönyv mellett egy telefont helyeztek el, ami talán már jó ideje nem csörrent meg, a készülék mellett pedig csinos toronyba rendezett papírok, iratok, és számlák sorakoztak.
- Ez volt az utolsó hely, ahol még volt kiadó szoba. - Jegyezte meg Tilda. - Ez az úriember pedig lefoglalta nekünk a legjobb szobát.
Az illető "úri ember", egy igencsak töpörödött, fogatlan aggastyán komótosan odaballagott a pulthoz, és beírta a nevüket a vendégkönyvbe, aztán felkísérte őket az emeletre.
További emeletekre vezető lépcső, rengeteg szoba, és hosszú folyosók tárultak a szemük elé, melyeket olykor-olykor megvilágított a villám beszűrődő fénye,
Tilda, és Richárd pedig összerezzentek valahányszor megdörrent az ég.
Az öregember végigvezette őket a hosszú, véget nem érő, labirintus szerű folyosókon.
Végül felértek a második emeletre, és az öregember gonosz vigyorral rá mutatott a 103- as számot viselő ajtóra.
A számok igen csak kopottak, és mattak voltak, és az ajtó évtizedek óta sem láthatott már festéket. Mikor Tilda lenyomta a kilincset, az a kezében maradt, az ajtó pedig leszakadt a zsanérról.
Az erkélyről viszont csodás volt a kilátás, a szobában két ágy volt. dohos ágyneművel. Az öt ágú ezüst csillárban csak egy égő égett, a szoba közepén pedig egy porlepte régi szőnyeg volt.
Tilda belépett a mosdóba. Ez volt a legnyomorúságosabb mellékhelyiség ahova valaha is betette a lábát. A mosdókagyló fölött csorba, repedt tükör lógott, látszott, hogy régóta senki nem volt ott, mert a fogkrém évek óta nem fogyhatott el, kitudja hány éves múltra tekinthetett vissza, a törölközőket pedig valamikor vizesen hajthatták össze, mert dohosak voltak, ráadásul koszosak is.
Rendeltek vacsorát a szobájukba, hideg paradicsom levest kaptak.
Olyan kimerültek voltak, hogy ruhástól ágyba zuhantak, s azonnal elnyomta őket az álom.
Lassan már leszállt az éjfél, még mindig nem állt el az eső, s kövér esőcseppek kopogtak az ablakon. A szél egyre haragosabban süvített, s mind vadabbul tépkedte a fák leveleit, dörgött az ég, s a felvillanó villámok kísérteties fénybe vonták a kis szobát.
Lassan már elmúlt éjfél is, amikor Tilda felriadt, mint ha jeges szélfuvallat söpört volna végig a szobán, ugyan az a jeges szélfuvallat mint amit akkor is érzett amikor elmenekültek otthonról s ugyan az a jeges rémület járta át, mint akkor.
- Richárd. - Suttogta.
- Hm? - Morogta álmosan a férfi.
- Te nem éreztél valami... furcsát az előbb?
- Nem. Miért?
- Csak mert azt hittem, hogy... Mi volt ez?
Valami megnyikordult a szobában, mint ha léptek zaja lett volna.
- Mi volt ez a hang?
- Hang? - Ráncolta a homlokát Richárd.
- Nem hallottad?
Megdörrent az ég, villámlott, és ekkor hirtelen a jeges szélfuvallat süvítő széllé erősödött, mely felkapott mindent ami az útjába került, és Richárd riadtan az arca elé kapta a kezét.
- Mi történik?! - Kiáltott fel rémülten.
A jeges szélvihar amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt, de a jeges hideg, amit hátrahagyott továbbra is megmaradt.
Megint dörrent az ég, s mikor a villám kísérteties fénye egy pillanatra bevilágította a szobát, két csuklyás árny alakját látták kibontakozni a szoba sötétjéből, szinte a fű növésének lassúságával, mint ha csak a semmiből tűntek volna elő. Amerre jártak rettenetes hideg lett, mindent beborított a jég, és minden megdermedt.
Tilda egész testében megremegett, és a villám ablakon beszűrődő fénye megvilágította rémülettől sápadt arcát, s megdörrent az ég.
Az eső lassan már csillapodni látszott, Tilda, és Richárd észre sem vették, hogy már elállt.
Tilda, és Richárd egy szempillantás alatt a szoba ajtaja előtt termett, s a két gyerekkel a karjukban, rohantak kifelé a szobából.
Sűrű sötétség honolt odakint a néptelen hosszú, kanyargós utcákon, egyhangú, szürke járdák, és utak voltak mindenütt, a szeméttel teleszórt utcát titokzatos, sejtelmes homályba vonta az éjjeli köd.
Már ziháltak a kimerültségtől, de nem lassítottak a tempón, csak rohantak végig a végtelennek tűnő kanyargós utcákon. Menekültek minél messzebb a két csuklyás alaktól, hátra sem néztek, de tudták, hogy követik őket, és Tilda megszaporázta lépteit mikor a karjaiban alvó baba felsírt. A két csuklyás alak a nyomukban volt.
A telihold fényesen világított fölöttük, s összerezzentek, ahogy felhuhogott egy bagoly a távolban. Messze valahol vonyítottak a kutyák, és a telihold kísérteties fényében egy denevér árnyéka tűnt fel. A hold fénye kísérteties árnyékot vetett utánuk, és árnyékaik szürke fantomként követték őket.
Ha a közelükben megzörrent valami, riadtan összerezzentek, s hunyorogva fürkészték a sötétséget, hogy a zaj forrásáról aztán kiderüljön hogy csak egy kutya ment el mellettük, vagy valami más.
A szél ridegen sziszegett, akár egy mérges kígyó. Csípős hideg volt azon az éjszakán, Különös, valahogy túl nagy csend ereszkedett le a városra,
Tilda nem bírt tovább futni, és erőtlenül összecsuklott, egy árnyék jelent meg fölötte, és ő kétségbeesetten, szinte könyörögve nézett fel az előtte álló csuklyás alakra, s védelmezően fogta a babát a karjában. Különös fény világította be a sötét éjszakát, hosszan zengő kiáltás harsant fel, Richard megfordult, de már túl későn.
Furcsán rideg ujjak érintését érezte a vállán, megint felvillant az a különös fény, Richárd erőtlenül összecsuklott, s azután már semmi nem mozdult a sötét, és kihalt utcán.
Szeles, és nyirkos este volt, a csuklyás alak a két babára nézett. Régóta várt erre a napra, sóvárgott utána... Ott állt a sötét utcában, végre kibontakozott a szeme előtt a cél. Léptei annyi zajt sem keltettek, mint a szél amikor ő kinyújtotta a két baba felé a kezét. Az egyik rámosolygott, és apró kezeivel felé kapkodott.
A titokzatos, rideg fény, újra betöltötte a sötét éjszakát, a két gyerek nem sírt, ahogy addig sem, egyikük derűs érdeklődéssel nézte őt, talán azt gondolta, az apja rejtőzik a köpeny alatt, és ő csinál ilyen szép villanásokat. Ránézett az egyik babára, látni akarta a pusztulását. Az egyik gyerek hirtelen felsírt, most már látta, hogy ő nem az apja, zavarta őt a sírás, sosem bírta elviselni a kicsik bömbölését.
És ekkor hirtelen égő fájdalom járta át.
- Ez meg mit jelentsen? - Gondolta.
Érezte, hogy az ereje egyre fogy, felordított fájdalmában, nem értette, hogy történhetett ez meg.
- Neeeeeeeeem!!!!!!!!!! - Kiáltott fel hangjában düh, és talán most először némi félelem csengett.
El kell tűnnie, valahova messze... nagyon messze.
Kihunyt az éjszakát betöltő rideg fény, és a csuklyás idegent a másikkal együtt pillanatok alatt elnyelte a sötét éjszaka.
Azután ismét sötét némaság ereszkedett le a kihalt utcára, minden sötét, és kihalt volt, távolba vesző gyereksírás hangai hallatszottak az éjszakában.
Néhány perccel később aztán a távolban két alak jelent meg. A két férfi a semmiből tűnt elő, néhány méterre egymástól a keskeny, holdvilágos úton. Mindketten úti köpönyeget viseltek, egy másodpercig mozdulatlanul álltak, s némán meredtek az utcán hagyott két csecsemőre.
Az egyik idegen kinyújtotta feléjük kezét, de a másik megfogta a a karját.
- Nem tehetjük meg. - Suttogta.
- Nincs más választásunk. Emlékezz mit fogadtunk. Megfogadtuk, hogy a fény gyermekeit bármi áron védelmezni fogjuk. - Szólt a másik.
- Igen de... jól meggondoltad? Biztos van más megoldás.- Nézett társára az első idegen.
- Hidd el ha lenne azt tenném - Jelentette ki nyomatékosan a társa. - El kell vinnünk őket az árvaházba. Ott biztonságban lesznek.
- Persze. Ezt még te sem gondolhatod komolyan. Azokról az emberekről beszélsz akik a Bólyai Gyermekotthonban vannak?!Egész nap figyeltem őket. A legmegátalkodottabb emberek a világon. A gyerekek félnek tőlük. Mond! Tényleg helyesnek tartod ilyen emberekre bízni őket? Ezt nem teheted meg Hidd el ez...
- Ott biztonságban lesznek. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a másik idegen. - Írtam egy levelet az árvaháznak, hogy megtudják kik ők, és hogy mi történt a szüleikkel.
- Komolyan úgy gondolod, hogy egy levélben ezt el lehet magyarázni? Ennek a két gyereknek hatalma lesz, akkor is, ha most még nem elég erősek ahhoz, hogy ekkora terhet cipeljenek, és nem lesz olyan ember, aki ne ismerné majd a nevüket. Ilyen hatalmas erő két ekkora gyerek kezében... Félek, hogy túl korán kell majd használniuk, és nem lesznek, még felkészülve rá, hogy ekkora hatalom legyen a birtokukban. Ez éppen elég nagy teher lesz nekik.
- Pontosan.- A másik idegen szigorú pillantást vetett az arcát félig eltakaró köpönyeg alól társára.- Jobb is lesz nekik, ha minderről csak később szereznének tudomást. - A férfi elgondolkozott, és titokzatos hallgatásba burkolózva felnézett a társára.-Majd ha felkészültek rá.
- A talizmán... - Kapta fel hirtelen fejét az első idegen. - Ha megsemmisítenénk...
- Nem!- Vágott a szavába mennydörgő szavakkal a másik. - Amúgy is elpusztíthatatlan, de még ha meg is tudnánk semmisíteni, sem tehetnénk meg. Csak ártanánk vele. Az a talizmán még kifejezetten hasznos lehet.
- Hát jó. - Sóhajtott beletörődve az első idegen. - De... Hogyan élhetett túl ez a két kis gyerek, ilyen átkot? Ő aki annyi szörnyűséget vitt véghez... Nem értem, hisz...az ereje világokat képes lett volna elpusztítani, de rajtuk nem fogott. Még csak egy évesek sincsenek, de túlélték az átkot amit még senki.
- Furcsa. - Szólt töprengve a másik.
A holdat sűrű felhők takarták, és azon az utcaszakaszon még az utcai lámpák narancs színű fénye sem világított. Röpke fuvallat rezegtette meg a gondosan ápolt sövények leveleit, a tinta fekete ég alatt megbúvó néma utcán,
egy darabig egyikük sem szólt, néma hallgatásba burkolóztak, néhány másodperccel később aztán a két gyerekkel a karjukban egy köpönyegsuhintással elnyelte őket a sötét éjszaka.
Lassan már mutatkozni kezdtek a pirkadat első jelei Budapest utcáin is mire a két férfi megérkezett, és nemsokára már látótávolságba került a Bólyai Gyermekotthon sötét árnyékként kibontakozó sziluettje a ködös hajnalban.
Az itt lakó emberek, akik abban az unalmas utcában laktak, ahol a legizgalmasabb dolog valaha is az volt, hogy egyszer a tűzoltók leszedtek egy macskát a fáról, bizonyára alaposan megbámulták volna az imént érkező két idegent, akik aztán az árvaházhoz érve a két kis pokróccsomó mélyén szunnyadó apróságot óvatosan az árvaház ajtaja elé fektették.
A két köpönyeges idegen az ikrekre nézett. A takarók alól épp hogy csak kilátszott 2 egyforma, pöttöm kislány alvó, szeplős arca. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, aztán ránéztek egymásra, és tudták abban a percben mindketten ugyanarra gondoltak. Vajon tényleg ezt kellett tenniük?
- Nos egyenlőre ennél többet már nem tehetünk.
- Ühüm.- Motyogta a másik fátyolos hangon.
Aztán csak álltak, és nézték a két pöttöm alvó apróságot. Nem bírták levenni szemüket a két kis csomagról. Az egyik idegen ránézett társára, aki talán a hidegtől, talán mástól kissé remegett, az ő szemében pedig mint ha kialudt volna az az eddig szikrázó, különös, izzó fény.
- Elköszönhetek tőlük?
- Ne szomorkodj. - vigasztalta a másik. - Elvégre nem örökre veszünk búcsút tőlük.
Lágy szellő söpört végig a lassan már ébredező kis utcán, melyet máskor oly messze gondosan elkerültek a meglepő dolgok.
Mindketten a két kis takarógombócra néztek, melyek mélyén a két alvó kislány a másik oldalára fordult, és ökölbe szorította parányi kezét, majd az egyik idegen alig hallhatóan suttogott valamit.
- Sok szerencsét nektek. Siker kísérjen utatokon mindkettőtöket...

*

Borús, hideg, szürke, ködös hajnal ébredt a város, s a fák ágait kopaszon hagyó, lehullott leveleket zörgette a szél. Az egész hosszú utcán ameddig a szem ellátott egy lélek sem járt ebben a hajnali órában, kihalt volt az egész, hosszú utca, csak néhány kutya ugatott álmosan a távolban.
Megnyikordult a Bólyai Gyermekotthon ajtaja, egy szigorú küllemű, kövér, fekete hajú nő lépett ki rajt, és észrevette az árvaház ajtaja előtt hagyott két csecsemőt. A nőt Virginiának hívták. A fáradságtól kissé zilált külsejű nő rideg, és számító tekintetében egy cseppnyi melegség sem volt, és mikor tekintete a bejárat előtt békésen szunnyadó két egyforma babára tévedt, rekordot döntő éles hangon sikoltott fel, felriasztva ezzel az alvó ikreket, így aztán hangosan szitkozódott. Ki nem állhatta a gyereksírást
A magas, kövér nő húsos kezével megmarkolta a takarók közt talált levelet, és olyan gyorsan futott át a sorokon, hogy szinte nem is olvasta, csak nézte a betűket.
A postaládához tipegett, és megnézte az aznapi postát.
A postaládát szokás szerint már megint teletömködtek szórólapokkal, s a legfelső újság címlapján két hirdetésen akadt meg a tekintete.
Az egyik valami hotelt reklámozott, hatalmas betűkkel.

Anna Grand Hotel "A klasszikus elegancia!"

Emma Apartmanok és Vendégszobák - Harkány.

Hirdette egy öles szalagcím, rögtön a hotel hirdetése alatt.
A nő felkapta a két gyereket, aztán szitkozódva becsapta maga után a Bólyai Gyermekotthon ajtaját.
Az a két újsághirdetés volt az, amelyből a nevünket kaptuk, így történt, hogy két újsághirdetésből kaptuk a nevünket, melyet miután az asszony elhajított, messze fújt a szél.
Belépve az épületbe megpillantotta Hildát, aki épp akkor ment lefelé a lépcsőn. Hosszú, sötét tincsi lazán omlottak le vállára, hatalmas, kék szemei tipikusan azok a szemek voltak, melyek állandóan vidáman csillognak, és sosem csordul ki belőlük a könny. A magas fiatal nő volt a Bólyai Gyermekotthon tulajdonosa, látszólag a legboldogabb ember a földön. Való igaz, azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna, Tomnál pedig, aki szintén a Bólyai Gyermekotthonban dolgozott, nem is kívánhatott volna jobb társat, és barátot. Egyvalami azonban mégis hiányzott az életükből. Nem volt gyerekük, s talán épp ezért volt Hilda vágya, hogy egy gyermekotthonban dolgozhasson.
A karjába vette Emmát, aki jókedvűen vigyorgott rá, és Hilda fejében egy kósza gondolat ütötte fel a fejét. Eszébe jutott, hogy, talán túl hirtelen döntés ez, de most kellett döntenie. A sors megajándékozta őket egy gyermekkel.
Aztán mikor már hazafelé indult Emmával a karjában, már biztos volt benn, hogy ez volt élete legjobb döntése.
Számomra viszont az árvaházban egészen más életet tartogatott a sors, és bár a szerető család lakta meleg otthon örömeit nem sokáig élvezhettem, kora gyermekkorom mégis olyan boldogságban telt, mint ha csak a szüleimmel éltem volna. A Hildával, és Tommal töltött idők észrevétlenül röppentek el, és amikor velük voltam akkor voltam a legboldogabb.
Persze az irigyek ezzel máshogy voltak, és pusztán irigységből mindig felcsillant a gyűlölet a szemükben még Hilda, vagy Tom nevének hallatán is.
Virginia akit Hilda pár nappal azelőtt volt kénytelen elbocsájtani, szintén az ilyen emberek közé tartozott, és volt egy fia is Olivér, aki viszont mindenki egybehangzó véleménye szerint a legpompásabb fiúcska volt a világon. Séta közben egész úton hisztizve rugdosta az anyja lábát, és bömbölve követelte az édességet. A szülei persze erre csak legyintettek, és annyit mondtak, hogy a kis Olivér eleven gyerek.
Azon a reggelen miközben Virginia épp bömbölő fiát tuszkolta bele az etetőszékbe boldogan elújságolta a férjének, hogy a kis Olivér megint tanul egy új szót. "mostakarom!"
Valter megpróbált puszit adni a kis Olivérnek, de fia épp hisztirohamot kapott, és beteríti a falat tejbepapival.
- Te kis csibész te... - Kuncogott Valter.
Észrevétlenül suhantak el egymás után a napok az árvaházban, akkor még nem is sejtettem, hogy egy Patrik nevű fiú folyton szurkálni, és csipkedni fog, de rám lesznek dühösek, bár még nem sejthettem mi vár rám, de hosszú, és göröngyös út volt az, mely ikertestvérem előtt, és persze előttem állt...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Bálint István alkotást töltött fel Merre jársz címmel a várólistára

Susanne alkotást töltött fel Angyalok kísérjen címmel

sailor bejegyzést írt a(z) Edelweiss narancssárga esőtáncán című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Edelweiss narancssárga esőtáncán című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Tücsök-kórus című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 84. című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) A lajtorja 84. című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Az asszony, aki sietett című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 84. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 84. című alkotáshoz

szhemi alkotást töltött fel Egy eldugott kis rét címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 18. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Az asszony, aki sietett című alkotáshoz

Alkonyi felhő alkotást töltött fel Edelweiss narancssárga esőtáncán címmel a várólistára

pusztai bejegyzést írt a(z) A jó öreg Rádi bácsi című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) A jó öreg Rádi bácsi című alkotáshoz

Madár alkotást töltött fel Vigyázz, Zeusz! címmel a várólistára

Bödön alkotást töltött fel A lajtorja 84. címmel

Madár bejegyzést írt a(z) Egy májusi esős napon című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Egy májusi esős napon címmel a várólistára

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 18. címmel

Madár bejegyzést írt a(z) Májusi kertünkben című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 17. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 16. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A jó öreg Rádi bácsi című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A jó öreg Rádi bácsi című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

pusztai alkotást töltött fel Az asszony, aki sietett címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 67. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 16. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 83. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 70. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)