A kocsi félórája hagyta el az autópályát. A nap már lebukott a hegyek mögött. Feltámadt a szél. Eleredt az eső. Lassan besötétedett. A lány a férfit nézte. A szembejövő autók fényszórói néha-néha megvilágították az arcát. A borostás arc érzelemtől mentes, kemény és titokzatos volt. A lány szeretett volna belelátni, kifürkészni a gondolatait. Másfél év kevésnek bizonyult, hogy kiismerje, megértse mitől válik az egyik pillanatról a másikra hirtelen elérhetetlenné. Mintha két ember lakozna benne:-egy kedves, szeretetre éhes kisfiú, és egy zárkózott, kemény , megközelíthetetlen férfi. Hirtelen, szinte kiszámíthatatlanul jöttek elő ezek a hangulatváltások, és sohasem lehetett tudni, meddig tartanak. A múltja is ilyen titokzatos volt. A városba idegenként érkezett, senki sem tudja honnan, miért jött. Csak szeretni, vagy gyűlölni lehetett, kiismerni soha.
Egy bárban ismerkedtek meg. A férfi részeg, a lány életunt és magányos volt. Mellécsapódott, és a férfi hagyta. Semmit nem kérdeztek egymástól és akkor ezt így tartották jónak. A lány csupán annyit mondott, hogy az utcára került, nincs hova mennie. A férfi felvitte a lakására.
-Itt lakhatsz-mondta- nekem nagy ez a lakás. Idővel összeszoktak. A lány kiszolgálta, ellátta, főzött, mosott rá. A férfi reggel elment dolgozni- valami ügynökségen vállalt munkát-és általában késő este érkezett meg. Hagyta, hogy a nála húsz évvel fiatalabb lány dédelgesse, kényeztesse. Vágyott a szeretetre. Keveset beszélgettek. A múltja tabu volt, ha a lány érdeklődni próbált a férfi arcvonásai megkeményedtek, szemeiből gyűlölet, végtelen düh áradt és a lehető leggyorsabban lezárta az ügyet: -Ehhez nincs közöd, Én sem kérdeztem, miért kerültél az utcára.
Az idő ahogy múlt a lány kíváncsisága egyre erősebb lett. Érthetetlennek tűnt számára, hogy soha egy levél, vagy telefon sem érkezett, ami hozzátartozóira utalna. Barátai sem voltak. Ha napközben egyedül maradt a lakásban már szinte betegesen kereste, kutatta a férfi múltjára utaló nyomokat, de hiába. Sehol egy árulkodó irat, vagy név, telefonszám. A múltja mintha elveszett volna. Csak a remény maradt a lány számára, bízni, talán kinyílik valaha a kapu, ami ezidáig elzárta a férfihez vezető utat. Igyekezett még kedvesebb, még odaadóbb lenni, és a lehető legtöbb időt tölteni a férfival. Sikerült elérnie, hogy időnként az üzleti útjaira is elkisérje.
A mai nap túlságosan különlegesnek bizonyult. A férfi nem ment be dolgozni, az egész napot vele töltötte. Többször szeretkeztek, de ezek az órák valahogy vadabbnak, szenvedélyesebbnek tűntek a lány számára. Az útra már nem akarta magával vinni. Addig könyörgött, a férfi beleegyezett, de nem árulta el hova készül. Újra szótlanná, megközelíthetetlenné vált.
Az eső még mindig esett. A férfi lassított, kitette az irányjelzőt és megállt. Előkotort egy térképet, kihajtogatta lassan akkurátosan és meredten nézte, mintha nem is itt járna. Gondolatai valahol máshol kalandoztak.
A lány homlokát a hideg üvegre hajtotta és figyelte a lecsurgó esőcseppeket.
-Tizenhat...-hallotta a férfi hangját.
-Mi tizenhat?
A férfi nem válaszolt, összehajtogatta a térképet, a válla fölött átdobta a hátsó ülésre és indított. Szokatlanul lassan haladtak előre. Elérték az erdőt. Az útpadkát benőtte a gaz.
-Mi tizenhat? -kérdezte a lány, de sokkal csendesebben, miközben a férfi arcát fürkészte a műszerfal gyenge fényeinél. Félelem fogta el.
-Tizenhat...tizenhat. -ismételgette a férfi. -Nem mindegy neked? Ennyi kilométer és megérkezem!
Arca megenyhült, a keménység végtelen távoli bánattá alakult.
-..Hová érkezel?...-fogalmazta meg a lány a kérdést, de csak csendben, saját magának. Talán igazából tudni sem akarta, hiszen olyan mindegy. Tér és idő csupán csak eszköz, hogy a történések megmagyarázhatóvá váljanak. Behunyta szemét és hagyta , hogy a kocsi monoton zúgása álomba ringassa.
Az út egy hegygerincen ért véget. A férfi eloltotta a lámpákat, elfordította a kulcsot és óvatosan kiszállt. A lány még aludt. A szeme lassan szokott hozzá a felhők közül kikandikáló hold fényéhez. Az eső már nem esett. Átlépett az út szélét szegélyező korlát fölött. Belegázolt a vizes fűbe és elindult a kilátó felé.
A lányt az újra eleredt eső koppanásai ébresztették. Hosszú másodpercek teltek el, hogy felfogja: egyedül maradt. Telt az idő és egyre nyugtalanabb lett. Torkát a sírás fojtogatta. Lábait felhúzta az ülésre. Órákig gubbasztott így mire újra elaludt.
Reggel kiabálásra ébredt. Német turisták érkeztek a kilátóhoz és ők fedezték fel a férfi halálra zúzott testét.
Azonosítani volt a legszörnyűbb. Egyedül az arca maradt épségben. Úgy tűnt, mintha mosolygott volna, talán így akart búcsúzni a lánytól.
A rendőrségen nem túl sokat kérdeztek. Búcsúlevelet hagyott hátra és megírta önszántából vetett véget az életének. Kiderült, a fia ma lett volna tizenhat éves. Tíz éve a születésnapján itt a kilátó közelében halálra gázolta egy autó. Feleségét azóta elmegyógyintézetben ápolják, nem tudta kiheverni a traumát, fiuk elvesztését. A férfi cipelte ezt a szörnyű terhet, cipelte, de az évek során a súly egyre nőtt. Ezen az éjjelen lerántotta a mélybe.
-Tizenhat...tizenhat-sziszegte a lány a fogai között, ahogy kilépett az utcára. Talán ha megkérdeztem volna, igen meg kellett volna kérdeznem, hogy : hova?