ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Az őszi esők ritkán vernek fel nagy port. Eljött az a nap, amikor rá kellett jönnünk, már nem mi vagyunk a legjobbak. Az egyik héten még futottunk az országúton 18 kilométert és csináltunk négyszer hetvenöt fekvőtámaszt, de a következő héten már nem, a következő héten már tolószékbe kényszerültünk én és a Testvér. A Hámori Bandi 140 éves volt ez idő tájt, én meg 141. Ez szép kor, ebben a korban már akár meg is halhat az ember úgy proporcionálisan.
Elmentem ekkor a Bosnyák térre, hogy meglátogassam a Testvért. Villamossal utaztam a Keletitől, komoly nehézségek közepette. A tolószéket csak üggyel-bajjal tudtam feltenni a peronra, mozgott a szerelvény, csukódtak az ajtók, amikor felugrottam. A Bosnyák téren persze ugyanilyen problémák adódtak fordított előjellel, először a tolószéket helyeztem óvatosan a járdasziget rücskös aszfaltjára, majd kapkodva, elővigyázatlanul utána vetettem magam, elsodorva két kofaasszonyt a zöldséges-kosarukkal, akik a túloldali nagybani piacra igyekeztek.
Megálltam egy pillanatra ott, hogy magamba szívjam a nyomtalanul illanó atmoszférát. A megszokott kép kicsit rezgett a meghatottság könnyein keresztül. De minden megvolt, úgy, ahogy emlékezetem megőrizte. A vaskos, egytornyú templom fekete falaival komoran állt őrt a villamossínek mellett a Thököly út bejáratánál, uralta a teret, alatta hangyanépek áramlottak mindenfelé, céltalan futkorászásuk legalább annyira riasztó volt, mint Isten házának félelmetes egykedvűsége, vagy a túloldali piac féktelen nyüzsgése. Emitt, ezen az oldalon háromszintes kockaházak sorakoztak egymás mellett: az egyik piros, a másik kék, a harmadik mályvaszínű, a kockaházak előtt a széles járdán újságot árultak és hamburgert. A mályvaszínű ház második emeletén lakott a Hámori Bandi. Felnéztem, és láttam, ott van az erkély vaskorlátja mögött a versenybringája és a síléce.
Nem volt könnyű bejutni a házba. Széttaposott káposzta-fejeken gázolt keresztül kocsim kereke, eldobott sörös-dobozokon, s egy döglött macskán. A kapubejárat előtt ki kellett szállnom a tolókocsiból és át kellett emelnem a járművet két alkalmatlankodó lépcsőfokon, hogy aztán nekiveselkedve felcipeljem az emeletre.
A Testvér kitörő örömmel fogadott. Házipálinkával kínált, tojást sütött és befújta a hónaljamat valami egészen különleges, Kínából származó dezodorral, amit még a nagyfaterjától kapott névnapjára. Elmesélte, mi mindennel foglalkozott a grósz Kínában, hogyan felügyelte a Nagy Fal rekonstrukciójának munkáit, nem engedvén teret a legcsekélyebb eltérésnek sem a tervektől, amelyeket a kínai kormány felkérésére készített. "Minden nap megverte a sárgákat" -mondta a Hámori Bandi. "Ez így ment"
Ecseteltem a helyzetet reggeli közben.
-Egyetértek Testvér, -mondta merengve. -Tudom hová akarsz kilyukadni. Nincs már miért élni, ha nem mi vagyunk a legjobbak. Van valami terved?
Emlékeztettem arra a fogadalomra, amit húsz évesen tettünk az üdülő kertjében Ilonka néni büféje előtt: ha már nagyon öregek leszünk, és nem mi leszünk a legjobbak akkor tolókocsiba ülünk, kimegyünk utoljára a Rómaira a teniszpályára és addig ütjük a labdát, amíg a halál pillanata el nem jön.
Rám nézett, két szép kék szemét bánat, részvét, és szeretet árnyékolta be.
-Szeretlek Testvér, -mondta. -Együtt éltünk, haljunk meg hát együtt!
Nem mesélem most el, hogyan jutottunk ki a Római-partra, hosszú mese lenne. Kalandregényt lehetne írni belőle, olyat, melyet megismervén a köznép felkapná a fejét, és nem egy nyájas Olvasó így kiáltana fel: "Nem, ez nem lehet igaz, ilyen nincs! Fogjatok le, mert rögtön kaparni kezdem magamat!"
De, hogy csak egy példát mondjak a jogos kíváncsiság kielégítésére. A Flórián téri átszállásnál odajött a buszsofőr és veszekedni kezdett velem, mert szerinte túlontúl lassan kászálódtam le a csuklósról. Nyomdafestéket pirulásra késztető csúnya szavakat használt, szidva a le és felmenőimet. Már-már tettlegességig fajult a dolog, ugyanis egész közel állt a székemhez, azt kiabálta: "ne játszd az eszed, te kis vén majom", és megragadta a fogantyút és kirántotta alólam kecses járművemet. A járdára estem, de már akkor felment bennem is a pumpa. Mielőtt felugorhattam volna, hogy elégtételt vegyek, a Hámori Bandi termett ott, feje főlé emelt tolószékkel.
-Barom! -mondta a buszsofőrnek. -Látod, mit tettél a Testvéremmel?! Majdnem megölted! És, mint könnyű pálcát, forgatta, egyre forgatta feje felett a súlyos tolószéket.
Na, mindegy, ebbe most tényleg nem bonyolódok bele. A lényeg az, hogy egyszer minden kaland véget ér. Mi is kijutottunk végül az üdülőbe, felkerekeztünk a pályára a labdákkal és az ütőkkel.
-Én kezdem a játékot, -mondtam a Hámori Bandinak. -És sza...sza...szósszá verlek!
Legyintett, megragadta az ütőjét. Donnay ütője volt, ezüst csíkozással.
-Veled még az anyósom is elbánna Testvér. Tisztességesen felkészültem ellened, megborotválkoztam és hajat vágattam.
Játszani kezdtünk. Nehéz, fárasztó és körülményes tenisz volt ez így: elütni a labdát, tovább kerekezni, újra elütni és újra továbbkerekezni. Az első meccset ő nyerte, a másodikat én. A harmadik elején tartottunk, amikor kinn az utcán két lány jött arrafelé. Az egyik szőke volt, a másik barna, vagy vörös. Azt hiszem, inkább vörös volt, mint barna. Megálltak a kerítésnél, nézelődtek, viháncoltak. Tizenötnek néztek ki, legfeljebb tizenhatnak. A Hámori Bandi állt, illetve ült hozzájuk közelebb, ő volt a térfélcserét követően az utcafelőli oldalon. Odaszólt az egyik lánynak:
-Szeva kislány, mondd csak, tudsz te már egyedül pisilni?
-Mit szólsz hozzá, tudok, -felelte duzzogva ez a lány.
-De, te...te tudsz még izé....izélni?!
-Nem jössz be?!
-Minek menjek, -mondta a lány. Ő volt a szőke, ő állt közelebb a kerítéshez.
Nevetett, grimaszokat vágott.
-Ha bejössz, dugunk később, a meccs után -mondta a Hámori Bandi. -A barátnőd dughat a testvéremmel, te meg velem dughatsz. Akarsz velem dugni?
Még jobban nevetett erre. A társa, a barna is nevetett.
-Dugjon veled a hóhér papa. Hány éves vagy? Száztizennyolc?
A Testvér hempergett a tolószékben. Görcsös röhögés rázta. Olyan erősen vonaglott, hogy komoly rémületemre kiesett a tolószékből, és, mint kövér, nagy barna bogár két lábával az ég felé kalimpált.
-Jaj, jaj, jaj, ilyen nincs! Száztizennyolc, azt mondtad kislány?! Jaj, jaj, jaj, -fogta a hasát. -Száznegyven vagyok nem száztizennyolc!
-És csúnya vagy, -tette hozzá a szőke lány a kerítésnél. Nézgélt befelé magabiztosan, mint az, olyan nő, aki valami nagyon logikusat, nagyon okosat mondott.
Közbe kellett vetnem magam, mielőtt a dolgok elfajultak volna. Ha élt volna az öreg Deregh, vagy a Jókhora Pali bácsi nem kellett volna ilyesmitől tartani, de hát a két kedves kis öreg rég a sírban nyugodott már ekkor.
-Allokáció, -figyelmeztettem a Hámori Bandit.
Felült, két kezét a feje fölé emelte. Úgy tűnt, megnyugodott, de csuklott még az előző rohamtól.
-Bocsáss meg kislány. Bocsáss meg, de te vagy csúnya, nem én. Olyan csúnya vagy, mint Árktelésztesz, az ügyeletes bányarém! Csak uborkasalátával lehet rád nézni!
A lányok elmentek, új gondolatok jöttek ellenben. 5:2-nél történt, én vezettem, térfelet cseréltünk éppen, amikor mindennél erősebb fájdalom nyilallt belém. Egymás mellett kerekeztünk el a pad előtt. Megfogtam a székét, nem engedtem tovább.
-Mi lesz a halál után, Testvér?
Bágyadtan nézett rám.
_Semmi, Testvér.
-Ezt, hogy érted?
-Úgy, ahogy mondom.
Nagyon ostoba és elkeseredett képet vághattam, mert merengve így folytatta.
-Rettenetesen szerencsétlen vagy Testvér. És primitív. Nem baj, én ennek ellenére szeretlek, és válaszolok az ostoba kérdésedre. Azért mondom, hogy a halál után nincs semmi, mert tényleg nincs semmi. Vagy, ha van, az érdektelen. Mert, tegyük fel, létezik, mondjuk túlvilág, amiről annyit papolnak. Jó, tegyük fel, hogy tényleg létezik. Mit csinálnál azon a túlvilágon te, Testvér, aki itt, ezen a világon se csináltál semmit?!
Látta rajtam, hogy lehidaltam a választól, ezért így folytatta:
-Na jó, vegyük a másik verziót. Nincs túlvilág, csak enyészet van. Meghalsz, eltemetnek, alulról szagolod az ibolyát. Szagolod, mondom, de képletesen értem, nem tudsz szagolni se, nincs orrod se, elrohadt az is.
-Bíztató perspektívák, -morogtam. -Nem is olyan biztos, hogy meg akarok halni.
Rám nézett élesen, szikrát vetett kék szeme.
-Nem akarsz meghalni? Jaj Testvér, ne légy már ennyire szerencsétlen. Akár akarsz, akár nem meg kell halnod, érted?! Ez az élet törvénye. A perpetuáció. Folytassuk a játékot, mert így nem jutunk egyről a kettőre.
Játszottunk, megnyertem a szettet. Sötétedni kezdett, alig láttuk már a vonalakat. Félős volt, hogy előbb kell abbahagynunk, mint semhogy meg tudnánk halni. Pedig meg kellett, azért jöttünk, az volt elhatározva.
Azt mondta akkor a Hámori Bandi:
-Testvér, emlékszel te még arra, hol tartotta az öreg Deregh a fluoreszkáló porát?
-Mire készülsz?
-Beporozzuk a vonalakat, a labdákat, az ütőt és a kocsik kerekeit. Akkor tudunk majd sötétben játszani. Játszunk majd éjfélig, vagy tovább, addig játszunk majd, ameddig kell.
A port a régi szertárban találtok meg a pinpongozó mellett. Sárga zsákban volt, rá volt dobva egy törött pad, két kuglibábu, és a rozsdásodó, zöld pályavonalzó-kocsi. Kicipeltük, és üggyel-bajjal bekentünk mindent. A vonalak bekenése okozta a legnagyobb gondot, ehhez ki kellett szállnunk a tolókocsiból, négykézlábra kellett ereszkedni, és egy, a tetején kilyuggatott régi Wim-es dobozból szórni a port. A Hámori Bandi szórta, én meg a tenyeremmel bedörzsöltem. Megérte a ráfordított munka, szépen világított minden.
Folytattuk a meccset. Jött a második szett, és a második szett mindig kritikus. Annyira sötét volt, hogy csak a teniszpálya halványan fluoreszkáló vonalait, a Testvér tóló-székének világító kerekét, a labdákat, és a porral bekent ütőt láttam. Néha átderengett a hold az eget borító turbulens felhőzet foszladozó résein, ilyenkor felsejlett a pálya mögött az utca túloldalán a Tanár úr villájának fehér fala a félkör alakú kikönyöklővel, ahonnan a Tanár úr nézte a meccseinket, amíg élt, és felsejlett eminnen a kert felől az üdülőépület hosszú, sárga homlokzata az erkélyekkel. Egyszer az egyik erkélyen egy piros-fürdőruhás lány napozott, de rég volt, tán igaz se volt. Ezt a lányt én kívántam meg akkor régen, de a Testvér dugta meg a férfiközösben, míg én a parton a csillagokat és a folyó fényeit lestem, azon agyalva, miért ő dug és mért nem én.
Játszottunk. Telt az idő.
Bennem van a velőmben: teniszezünk, ütjük a labdát, futnak az órák. Látom magam és látom a Testvért.
Éjfél van, még mindig játszunk. "Most sz...szósszá verlek Testvér" -fogadkozom. Legyint. Nem látom a mozdulatot, csak érzem. "Veled még a Lutz Gizi is elbánna, Testvér."
Éjfél után óra egy. Semmi változás. Éjfél után óra kettő. Még élünk. Éjfél után óra három. Kerekezünk tovább. Vajon meddig fogunk még kerekezni? Vajon meddig élünk még?