1.
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Mit ringatott a langyos esti szél,
Oly simogatva-sejtelmesen hull rám
Szelíd szavad, ha vágyakról beszél...
Mert kinő a csendből, úgy mozdul a húr
Hangodon, hol nyugtom megpihen,
Mint dallamokat varázsló trubadúr,
S mit eldalolsz, azt újra elhiszem:
Nincs halál, mely holnapunk mögül kiles,
A létezés most más időt jelent...
Minden újabb nap egy jobbra érdemes,
Terítsd magadra itt a végtelent,
Mert örök marad, ha mégis eltelik:
Végük felé úgy érnek perceink.

2.
Végük felé úgy érnek perceink,
Mint friss homok, ha ujjaim között
Pergetem merengőn, s napjainkra hint
Változó időt, s visszaköltözött
Szívünkbe az öröklét, a néma hit,
Mely úgy ad mindig újraírt reményt,
Hogy oldja lelkünk régi gátjait
S körbefon megannyi őrző fényeként:
Önmagukba vonnak így a fénykörök,
Örök tüzek vagy hullócsillagok,
Kutasd, lásd elébb, hogy áll-e mindörök,
Vagy csalfa fénye percekig ragyog
S kihúnynak ők, miközben érte nyúlnál
És mindenik helyet cserél, kimúlván...

3.

És mindenik helyet cserél, kimúlván
Sötét erő, mi rajtunk ront, gonosz,
Gerinc-taposva földre lökne durván,
És élvezettel vérig ostoroz...
De jő a perc, hol angyalok védenek,
Egy pillanat, s a nap zenitre hág,
Keresztről tekintő ősi édenek,
S Krisztust dalolva győz a tisztaság...
S a megváltás egy új való-igézet,
És tisztulásra húz-feszít a vér,
Ha néha-néha bűnös útra téved,
Szelíd szívünkbe végül visszatér,
És vérünkbe oltva bennünk itt kering,
S örök robot-morajban messzering.

4.

S örök robot-morajban messzering,
A kezdetekbe szűrt bizonytalan,
Ha összeforrt varázs őrzi lépteink,
Gyökér eredt és új virága van.
Teremne napra nap, kizöldülése
Mezők fölött ha szórna szirmokat,
E szőnyegével ébredést idézne,
Szirom-fejével inti, bólogat...
Hisz érzem én, hogy értünk van kikelet,
S a jégtükör is miattunk rian,
Nem kapok fényedből soha eleget,
Hisz egybeforrnék véled boldogan...
Mert önmagad miatt szerettelek meg:
A magvat is, mit hajdan elvetettek.

5.

A magvat is, mit hajdan elvetettek
Öntözni kell, hogy szárba kapjon ő,
A lángot is, amelyet hű-eretnek
Szivünk varázsol perzselőn elő...
Táplálni kell tüzét, hogy el ne égjen
A szikra se, mitől vetett lobot,
Örök legyen a lobbanás a vérben,
Amelyet önmagának alkudott...
A jó vetés, ha kell, sok nyarat megért,
Termése évről évre dús, ered,
Kárpótol éhező, ínség-évekért,
A gazdagító, bőséges szüret...
Palást az ég, ő óvja, ha szárba kap,
Megkoronázza tiszta nyári nap.

6.

Megkoronázza tiszta nyári nap
A magból sarjadó, erős vetést,
Színe-zöldje új titokkal átitat,
És újulásra, ébredésre készt'...
Szerteárad ereimben, eltemet
A szenvedély, ha gátja átszakad,
Önmagamba fonni minden sejtedet,
Felizzítani őrült lángokat,
S midőn összeforr a pillanat, végül
Felizzom telítve-kérve boldogan
A vágyamon, ha karjaidba szédül,
Mi elszakíthat tőled, nincs olyan...
És átölelni, óvni még a percet,
De glóriája sanda ködben reszket.

7.

De glóriája sanda ködben reszket,
Mert néha álmaink se hisszük el...
Űz a kétkedésünk, hogy messze lesznek,
Míg magába dőlt szívünk áttelel...
Hisz annyi fagy, mi éveinken fordul,
És annyi tél gyötörte álmaink,
Hogy óhatatlan ránk teríthet orvul,
Mi bús szárnyakon köröttünk kering.
A fagyott vizek először riannak,
Az olvadás is lassan csordogál,
S a langyosodni készülő pataknak
Minden olvadás egy kicsit halál...
Addig mindenik csalfa perc csacska rab,
S bolond Idő saját díszébe kap.

8.

S bolond Idő saját díszébe kap,
Ha utoléri furcsa végzete,
Ólmos nyugta volt és egyre álmosabb,
Itt az ébredés: mit kezdjen vele?
Megzavarva kapkod, rezzen, megriad,
Minden mozdulat még oly szokatlan, új,
Két part között hogyan emeljen hidat,
Hogy megmaradjon állva, józanul?
Az elveszett remény most előre jő,
Megragadva együtt boldog végzetet,
Felsodor mélyről újult őserő:
Bátorság nélkül győztes nem lehet,
Csak gyökértelen, anyátlan árva,
Az ifjúság virágát szétzilálja.

9.

Az ifjúság virágát szétzilálja
A múlás lassan csorgó árama,
De ki az, ki lassú halálra várna
És őelőtte nincstelen állana?
Az ifjúság tünékeny, cifra holmi,
Külcsínre aggatott drága bársony,
Bensőnkbe ágyazva kell birtokolni,
Hogy sok-sok év után is megtaláljon...
A bársonynál a bölcsesség többet ér,
S ha annyi boldog év minket összefon
És megszitálja homlokunk a dér,
Örömkönnynél nincs szebb a ráncokon...
S a lassan eltűnő ifjúság-varázs
A szépség homlokába árkot ás.

10.

A szépség homlokába árkot ás,
De mi megérett, lehet szép-örök,
A régi égbolt is csoda-látomás,
Ha villám cikázza vagy mennydörög...
Mi értékes, igaz, úgyis fennmarad,
Ha évek raktak reá ráncokat,
Lényegét megőrzi, tiszta lesz, szabad,
Végtelenbe tart, ősi láncolat...
Mert, ki születik, a teste porba vész,
Lélek lesz csupán, ki múlhatatlan,
Tetemre hívja majd fent a Jó Ítész:
Látja titkait, bölcs-józanabban...
Végső hívás úgyis megtalálja,
És zsenge sarjúrendet írt kaszája.

11.

És zsenge sarjúrendet írt kaszája,
De nem fáj már a múlás-gondolat,
Úgy gondolok a végtelen halálra,
Hogy összeolvaszt lélek-titkokat...
Mert nincs erő, mely oly visszahúzhatatlan,
Hogy megtartani végül nem lehet,
Mert egybeforrni kéne gondolatban,
És ellenáll szerelmünk, megteremt...
Ha tekinteted tükre majd rám vetül,
Ha sugaradból nyerek lét-erőt,
Ritka összetartozássá lényegül
Szerelmünk léte majd a vég előtt,
S majd fáj talán a végső búcsúzás:
Mindent levág e tomboló kaszás.

12.

Mindent levág e tomboló kaszás,
Haláltusánk is őrzi lényegünk:
Hiszen győzhetetlen elrabolni más,
Mit életünkben együtt elnyerünk...
Átviszem magammal ízed, illatod,
Érintésed, mi sokszor volt enyém,
Egy részt belőled, s ha nézed, láthatod:
Örök szerelmem fentről fényleném.
S ha meghalok, egy részem marad neked,
Melyet elrejthetsz az emlék-kincseken,
S ha kitárod titkon néha vitrined,
Örökre vigyáz őriző szemem,
S még onnan is, a szív a szívre dobban:
Hiába sújt könyörtelen-dalomban.


13.

Hiába sújt könyörtelen-dalomban
A törvényszerű, ősi fájdalom,
Hidd hát, hogy napra nap szeretlek jobban,
Ha egyre súlyosabb is lesz dalom...
Még átölelni vágyom azt a vállat,
Mely őrizett, s hol sokszor sírtam én,
De nem veszett ki szívemen alázat,
S fejet ne hajtsak régi, szent Igén...
Ölellek úgy, karodba hull a vágyam,
Epedve kérem újra a perceket,
Midőn borít szerelmed leple lágyan,
S világom is alélva megremeg,
S ha felnézel, láthatsz a csillagokban,
Neved örök tüzekre lángralobban...


14.

Neved örök tüzekre lángralobban,
S e tűz, mi fogva tart, nem enged el,
Maradni mindig így, a két karodban,
Ilyen szelídre vált szerelmesen...
Szememben él a lényegem, s ha kéred:
Nyújtom mind, mit adni csak tudok,
Mígnem testem végül szerteszéled,
Mint röpke testű gyertya, elfogyok...
S utánam már se több, se más nem marad,
Csak csonkra dermedt, olvadó viasz,
És a lelkem másik éteren halad,
De biztos az, s egyetlen volt igaz:
Szerelmed szent tüze úgy borul rám,
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám...


Mesterszonett

( Shakespeare: LX. Szonettje )

Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Végük felé úgy érnek perceink;
És mindenik helyet cserél, kimúlván,
S örök robot-morajban messzering.
A magvat is, mit hajdan elvetettek,
Megkoronázza tiszta nyári nap,
De glóriája sanda ködben reszket
S bolond Idő saját díszébe kap:
Az ifjuság virágát szátzilálja,
A szépség homlokába árkot ás,
És zsenge sarjurendet írt kaszája,
Mindent levág e tomboló kaszás:
Hiába sújt könyörtelen-dalomban:
Neved örök tüzekre lángralobban.

(A mesterszonett Keszthelyi Zoltán fordítása)