ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Rácz Ödön vagyok nagyvállalkozó, Magyarország második leggazdagabb embere. Illetve csak voltam, sem Rácz Ödön nem vagyok már, sem nagyvállalkozó nem vagyok. Amikor végigmegyek a falu főutcáján, az emberek összesúgnak mögöttem: nézzétek csak, ott megy a bolond pesti!
Hogy jutottam ide? Hogyan lettem multi milliárdos világfiból egy somogyi falucska egyszerű polgára? Mindjárt elmesélem.
Szóval úgy kezdődött, hogy kiábrándultam a nagyvilági életből, megcsömörlöttem a gazdagságtól, a jóléttől, s mindentől, ami ezzel jár. Untam az estélyeket, untam a tőzsdét, a hivatali és üzleti ügyeket. Nem szórakoztatott többé az utazás, nem találtam békességet és megnyugvást szeretőim karjaiban, és már a kéjt is untam, végtelenül, tűrhetetlenül untam. Elhagytam a családomat, nem volt szükségük rám, s nekem sem volt szükségem többé őrájuk. Vagyonom egyik felét két felnőtt fiamra hagytam, azzal a kikötéssel, gondoskodjanak az anyjukról, másik felét filantróp alapítványokba helyeztem el. Magamnak csak annyit tartottam meg, amennyi a megélhetéshez szükséges. Nevet, személyazonosságot változtattam. Akinek pénze van, mindent el tud intézni. Rácz Ödönből Kováts István lettem, ide, Somogyaszalótőre már ezen a néven érkeztem.

Úgy élek itt, mint a többi falusi. Van egy házam a Főutcán. Kerítése új, a víz be van vezetve a házba, van fürdőszobám és angolvécém. De csak ennyiben különbözik a házam a többi falusi háztól, ennyi az összes luxus. Ja, és van egy autóm is, ami szintén luxus. Vettem egy 10 éves Fordot, jó karban van, bár a kerekei, illetve a gumiabroncsok már kicsit kopottak.
Templomba járok. Ezért jöttem a világ végére, ez volt a fő ok. Kerestem Istent, s hol találhattam volna meg, ha nem egy eldugott kis falu kicsi templomában? De, most már templomba se járok. Ezt is elmesélem. Voltaképpen ezt akarom elmesélni.

Szóval én, aki vagyok, azért jöttem ide Somogyaszalótőre, hogy megtaláljam gyermekkorom Istenét, a jóságos, szerető Atyát, akinek áldó kezét egyszer már megéreztem. Hiányzott ez az áldó kéz a nagyvilág forgatagában, nem találtam rá a fényűző bálokon, a lóversenyeken, a Riviera nyújtotta örömök közepette, az édes semmittevésben, a ledér kicsapongásban, az arany, a pénz és a gazdagság nyújtotta talmi örömökben.
A nagy-nagy élvezkedések után bekövetkező lehangolódások idején gyakran előjött bennem egy kép:
Kisfiú vagyok, jövök ki a templomból. Az imént gyóntam, és áldoztam, magamhoz vettem az Úr Jézus testét. Lépegetek lefelé a templom lépcsőjén sötétkék, fehérgalléros matrózruhámban. Kiérek a térre, elvakít a világosság. Könnyű vagyok, szinte szállok. Tiszta vagyok. Eltölt egy le nem írható, meg nem fogalmazható édes érzés, mely feszít és nyugtat egyszerre, kitölt belül és körbevesz kívül, ringat, felemel, elragad.
Ezt az érzést akartam újra megtalálni. Istent akartam újra megtalálni.
Úgy élek most itt, mint a többi falusi, templomba járok. Illetve, ahogy már az előbb említettem, már templomba se járok, és ennek nem az, az oka, hogy a falusiak bolondnak néznek, ó, nem, távolról sem.

Cseresznyevirágzáskor érkeztem, most ősz van, szeptember vége. Az elmúlt hat hónap a nagy megrázkódtatások ideje volt. Gubóból lepkévé válni nem könnyű. Sokat keresgéltem, melyik házat vegyem meg, végül kikötöttem a mostaninál a Fő utca közepén, nem messze a templomtól, a kocsmától és a községházától. Azután, hogy meg volt a ház, vettem kinn a Somosban, a dombok alján egy kis földet, hogy gazdálkodjak rajta. Felfogadtam egy embert, Józan Mihály a neve, de meghazudtolja a nevét a szerencsétlen, nála részegesebb, korhelyebb alakot nem látott még a környék, reggeltől estig ittas mindig, de a dolgát jól elvégzi. Amihez én nem értek, bőven ért ő, szánt, vet, arat, teszi, amit kell. Ő a gazda, én béres vagyok mellette. Nekem nincs szükségem arra, amit a föld terem, sem annak árára, mindkettőt a Miskának adom, neki nincs semmilye.
Miután berendezkedtem, első dolgom volt mindent megelőzően, hogy elmenjek a parókiára, és bemutassam magam a papnak. Na, ez rosszul sült el. Korom Béla, a plébános, a kertkapuban fogadott, oda jött le házikabátban, amikor meghallotta, acsarkodni kinn a kutyákat. Be se vezetett, terebélyes hasával elállta a kiskaput, a félfa mellől kérdezte, "mi járatban?" Köszöntöttem, ahogy illik, s aztán elmondtam, ki fia-borja vagyok, én vagyok a falu új lakója, így és így hívnak, eleddig és eleddig. A régi életemről persze nem tettem említést.
Türelmetlenül toporogva hallgatott végig.
"Dicséretes, hogy idejött" -adta vissza a szót, -"ámde teljesen felesleges. Nekem nem az a dolgom, hogy bratyizzak az itteniekkel"
"Gyóntatóatyát keresek" -próbálkoztam gyámoltalanul. "Elvállalna, atya?"
"Nem" -mondta Korom Béla. "Túl sok hívő jár már hozzám amúgy is. Keresse meg Mészáros atyát, a káplánomat. Most nincs itthon a mihaszna, mindig kujtorog valahol, de majdcsak előkerül"
Tett egy mozdulatot, mintha indulni készülne.
"Megbocsát, ugye? Sok a dolgom!"
Másnap megismerkedtem Mészáros atyával, jobban mondva: Mészáros Ferenc atyával a káplánnal.
Véletlen műve volt, hogy egymásba botlottunk, ő jött kifele éppen a községházáról, én meg igyekeztem befele. No, nála nyílt szívűbb, barátságosabb emberrel nem is találkozhattam volna! Pont az ellentéte volt Korom atyának.
Átölelt, paposan odaszorította az arcát először a jobb orcámhoz, azután pedig a bal orcámhoz.
Jó tíz évvel fiatalabbnak látszott nálam, nem néztem többnek harmincötnél.
"Bűnös vagyok atya" -mondtam neki, "gyónni szeretnék atya!"
"Én is bűnös vagyok" -válaszolta nevetve, "mindenki bűnös, aki él. Istennél a bocsánat és Istennél a kegyelem."
Az ő határtalan nagy segítségével kezdtem lassan beleilleszkedni a somogyaszalótői életbe. Összejártunk néhányan péntekenként este a parókiára, a jegyző, a tanító, az orvos és én. A plébános atya soha nem jött közibénk, nem tartotta méltónak a társaságot arra, hogy személyes jelenlétével megtisztelje. Kártyáztunk, beszélgettünk, kitárgyaltuk a falu ügyeit. Ott tudtam meg az egyik este, Orbán Péter orvos barátunk kottyantotta el pityókás állapotban, amikor a fiatal káplán éppen borért ment le volt a pincébe, hogy Sámsonné, Korom atya házvezetőnője több, egyszerű házvezetőnőnél.
"Negyven éve szeretője Korom atyának" -nevetgélt spiccesen az orvos. "Sámson Karcsi, a gazdaság könyvelője állítólag az atya törvénytelen fia."
Elképedve néztem rá. Korom atya? Ez a köztiszteletben álló, mogorva, idős, komoly pap negyven éve szeretőt tart itt a faluban? És ezt csak így veszik itt az emberek? Ilyen kedélyesen?
Látva zavaromat, még jobban nevetni kezdett: "a papok is csak emberek."

Házvezetőnőt is a fiatal káplán segítségével találtam. Mondom, mindenben segített. Tóth Jánosnénak hívták az asszonyt, özvegy volt, családja nem volt. A falu népe számára csak Jucika volt. "Alsóvégi Jucika" -így emlegették az emberek, és cinkosan összenevettek a háta mögött. Ötvenes évei közepén járt, terebélyes, jó kedélyű asszonyság volt, be nem állt a szája reggeltől estig. Amíg meg nem találtam, bizony, futott a ház. De amióta bejár hozzám, minden dolgomat rendben tartja, takarít, mos, tereget, vasal, bevásárol, főz, kertészkedik, és ápolja a lelkemet. Igen, ezzel is foglalkozik, akárhogy tiltakozom is. Először azzal próbálkozott, hogy megtudjon valamit előző életemről. Nem sikerült neki. Látván, hogy falba ütközik, taktikát változtatott. Most itteni életemet rendezgeti, megpróbál fűvel-fával összeboronálni. Fixa ideája, hogy özvegyember vagyok, akinek feleségre van szüksége. Ajánlotta már a boltos-nőt Földi Zsuzsát, aki csak húsz éves, elől nincs foga és a seprűnyél hozzá képest féldombormű, ajánlotta a községházán mindenesként dolgozó Baloghnét, ő elvált asszony, kacér, melyes, de olyan buta és primitív, hogy a könyvek lefordulnak tőle a könyves polcról, Margitot, a doki asszisztensnőjét, s Tánczos Tímeát a szomszéd faluból, Bőlédről.
Nevet rajtam reggel, ha meglát a pizsamámban, borzasan, férfiasan felállva: "na, hogy aludt asszony nélkül "doktor" úr?"
És hozzáteszi hunyorítva, leplezetlen szemérmetlenséggel megbámulva pizsamanadrágom feszülő domborulatát: "kézbe kéne mán venni azt a dolgot ott "doktor" úr, egy asszonykéz nagyon is elkellene mán! A citrom se érzi jól magát, feszíti a leve, míg ki nem csavarták!"
Idegeimre megy a locsogásával, mégis, ha valamit tudni szeretnék az itteni emberekről, körülményekről, csak őrá támaszkodhatok.
Nemrégiben lábra kapott faluszerte egy pletyka. Lehet, hogy nem volt új pletyka, lehet, hogy már régebb óta kerengett, csak én, az "új fiú" nem ütköztem még belé. A kocsmában kaptam el először fél füllel egy rosszízű félmondatot a káplánról és egy bizonyos kicsi Erzsókáról, ami sehogyan sem tetszett, nem illett bele abba a képbe, ami bennem Mészáros Ferenc atyáról kialakult. Ami elhangzott, az olyan ordenáré volt, hogy le se írom ide! Kocsmatöltelékek használnak olyan kifejezéseket egymás között, mint ami a söntéspultnál elhangzott! Aztán másnap, vagy harmadnap a vegyes-bolt előtt beszélgetett két asszony, s, ahogy elmentem mellettük, újra csak ugyanaz a két név ütötte meg a fülemet, a káplán és a kicsi Erzsók neve.
Megkérdeztem Jucikát, mi az igazság itt, van-e valami alapja a pletykának? Azt kívántam, bár ne lenne. Nehezen tudom elviselni, ha csalódnom kell valakiben, s egy papban csalódni, egy szentet a sárban látni még sokkal rosszabb. Ő viháncolt a szokott módon, kezeit mókásan tördelte, amolyan nem szól szám, nem fáj fejem módjára, aztán, ahogy tovább nógattam, kötélnek állt végre, és mesélni kezdett egy furcsa, hihetetlen történetet a káplán és a tizennégy éves siheder lány szerelmi kapcsolatáról. Ámultam és bámultam a zaftos történet hallatán, amibe volt minden intim és mocskos részlet, ami még tán egy vérbeli, ilyen témájú ponyvaregénybe is sok lenne, hentergőzés a szalmakazalban, pucér fürdőzés a kalászosi tóban, szerelmi légyott a gyóntatófülkében, és egyéb nyalánkságok.
Elképedve hallgattam a házvezetőnő előadását, első felháborodásomban csak hebegtem, habogtam. Valami olyasmit mondtam a végén, hogy: "döbbenetes, felháborító, és, ha igaz, akkor nekem hánynom kell ettől a történettől"
Jucika rám nevetett, zsíros, kövér képe ragyogott: "no, mi ütött magába, a papok is csak emberek"
Miskát fogtam ezek után kérdező-sorra, mert úgy éreztem, meg nem állhatok a talált ponton. Másnap történt. A hű traktoros szántott kinn a határban, de amikor észlelte, hogy ott állok, és alkalmasint rá várok, az egyik forduló befejeztével leállította a gépet s odajött hozzám a domb aljába, ahol a táblákat elválasztó erdősáv a dűlőutat szegélyezi.
Nem kerteltem, rögtön a közepibe vágtam:
"Mondja Miska, mit tud maga Feri atya, és egy bizonyos Erzsók nevű fiatalkorú leányszemély viszonyáról?"
Pislogott, huzigálta a bajusza csücskét.
"Mit is, no, mit is? Mire kíváncsi az úr?"
Csak kérdeznem kellett, s ő mondta szépen a válaszokat.
"Igaz-e az, az eset a kalászosi tónál?"
"Igaz, magam láttam űket"
"Igaz-e a szalmakazalban való hentergőzés?"
"Igaz, azt a Búza Totya látta.
"Igaz-e, hogy a káplán úr és a lány együtt találtattak a gyóntatószékben, a lány a pap ölében?"
"Igen, igaz, azt meg Szólákiné látta, a szomszédasszonyom, aki gyónni ment éppen"
Megtudtam tőle mindent, amit tudni akartam. Feri atya két évvel ezelőtt hálózta be Erzsókát a csősz árváját. A lány bejár a parókiára. Este látják bemenni sötétben, és reggel látják kijönni. A pap pénzt ad a lánynak, tehenet vesz az anyjának.
Miska jóízűen nevetett, előhalászott valahonnan egy hasas pálinkás-butykost, felém kínálta, s miután látta, hogy én nem akarok inni, meghúzta ő maga.
"A papok is csak emberek", -mondta vállait vonogatva kérdő pillantásomra.

Most már nem keresem Istent a templomban, tudom, messze elkerüli. A mezőn keresem, a határban, a domb alján. Kiülök a csőszkunyhó elé, nézem a tájat. Előttem széles, sárga tarló tart lefelé völgynekiránt, a tarló mellett barna földdarabon hajolgatva krumplit szednek az asszonyok. Hátam mögött és balról, a domb oldalában mérges-zöld akácos trónol, megkókadt már a zöldje, de még tartja magát vitézül. A nap ide süt, ahol ülök. Az ég kékjében magason, fenn bárányfelhők úsznak. Térdemen mappa, a mappában a rajzaim. Vázlatokat készítek az őszi tájról, mindennap másikba fogok, egyet se fejezek be. Istent keresem itt kinn a domb aljában. Felnézek, felemelem szemem az akácerdő vonaláig. Isten szelleme lebeg ott láthatatlanul a fiatal fák fölött.

Egyik nap, amikor szokásomhoz híven ismét kinn voltam délidő táján, kérdeztem Istent, és Ő válaszolt.

"Itt vagy, Uram?" -kérdeztem.
"Itt vagyok" -mondta.
"Látsz engem, gyarló szolgádat?"
"Látlak"
"Jól tettem, hogy otthagytam a templomot, vagy nem tettem jól?"
"Keresd meg a választ a szent könyvekben. Neked kell rájönnöd."

A Bibliát, amit Pestről hoztam magammal, Jucika segítségével találtam meg. Hiába, no, ő nélkülözhetetlen a háznál. "A pitvarban lesz a legalsó polcon balra" -mondta, és igaza lett, tényleg ott lett meg. Tele van a ház könyvvel, kész csoda, hogy megjegyezi, számon tartja, mi, hol van. Bevittem a konyhába, letelepedtem vele a sparhelttel szemközt lévő lócára. A sparhelt fekete vasgyomrában vígan ropogott a tűz, kora hajnalban gyújtotta be Jucika.
Három esős, hűvös, őszi nap következett egymás után, s én három napon keresztül bújtam a Bibliát, hogy kérdésemre választ leljek, hajnalban keltem éjfélkor feküdtem, s csak az étkezések idejére tettem le kezemből a könyvet.
Negyedik nap reggelén fellapoztam azon az oldalon, ahol már előző nap is megakadtam, s újra elolvastam azt a részt, ami az egyházalapításról szól.

"Hozzájuk fordult és azt mondta: És, ti mit mondotok, ki vagyok?
Simon Péter erre így válaszolt: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.
Jézus ezt felelte:
Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilvánította ki ezt neked, hanem mennyei Atyám. Én mondom neked, te Péter vagy, és e kősziklán fogom felépíteni egyházamat, s a poklok kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom majd a mennyország kulcsait, és amit megkötsz a földön megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, a mennyben is föloldott lesz."

Lázas voltam, elesett voltam, és lázas, vergődő, nyugtalan gondolatok száguldottak vágtató paripaként fejemben. Szemerkélt kinn a végtelen őszi eső, parázslott a rönkfa a tűzhely rácsos vasajtaja mögött.
Én, aki vagyok, azt az egyházat hagytam el, amit Jézus, Isten Fia Péterre bízott! Az egyház, hívek és papok közösen: Krisztus teste. Olyan, amilyenné, mi tesszük, hívek és papok. Elhagytam az én egyházamat, elhagytam Krisztus testét. Megtalálhatom e így magát az Istent?
Új gondolatok követték az előzőket.
Igen ám, de mit tehetek én, aki vagyok?
Ami megtörtént, azt nem tehetem meg nem törtétté, meg nem változtathatom a múltbeli eseményeket, nem fordíthatom jóra a rosszat, nem tehetem jobbá az embereket, sem a papokat, sem másokat, de még magamat se! Mi haszna akkor meg? Hogyan tartozzak olyan közösséghez, amiben csalódtam?

Tudom, holnap, vagy holnapután kisüt majd megint a nap, és én megint felmegyek majd a csőszkunyhóhoz, a domboldalba. Talán találkozom majd újra Isten szellemével.
De nem tudom, mit mondok majd Neki?