Az egyik rendőr elmondta hová vitték a sérülteket, és hol lehet érdeklődni állapotuk felől. Nem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen egyiküket sem ismertem, de muszáj volt tudnom.
Önkénytelenül cselekedtem mindent, ahogy a mentőket is úgy hívtam. Másnap bementem a kórházba.
A recepción elmondták, hogy az anyuka, akit Kyrának hívtak, az intenzíven van, és még mindig küzdenek az életéért.
- Ismeri a hölgyet? - kérdezte a nővér, érdeklődő tekintettel.
- Nem, nem ismerem, de én voltam az egyik szemtanú, és szerettem volna tudni, mennyire súlyos az állapota. - mondtam én, és közben magam előtt láttam az édesanya rám meredő szempárját.
- Nagyon súlyos. Talán sosem láthatja majd a kicsit. - mondta a nővér, majd visszahajolt papírjai fölé.
- A kicsit? A kicsi... úgy értem megszületett?
- Igen, ki kellett venni a pocakból, különben biztosan nem éli túl. Most inkubátorban van, de csak pár napig. Nyolc hónapra született, mindent rendben találtunk. Megnézi?
- Ööö... igen, ha szabad. - mondtam én, és szívemet valami hihetetlen érzés járta át. Az idegességhez szeretet, nyugalom és béke társult. Erős, és végtelen gyenge voltam egyszerre.
A gyermek édesen szundikált, nagyokat lélegzett, néha pislogott is, mintha csak színlelné az alvást. Megnyugtatott ez a művelet. A gyönyörű, tündérarcú kisfiú név nélkül aludta az igazak álmát.
A nővér elmondta, hogy Kyrának nincs élő rokona, így senkit sem tudtak értesíteni a történtekről. Bár még bemenni még nem lehet hozzá, a kicsiről hamarosan gondoskodnia kell valakinek. Ha senki sem jelentkezik, és az anyuka állapota sem javul, a kórház dönthet a baba sorsáról. Talán még örökbe is adhatják egy gyermektelen szülőpárnak. Azt a picit, aki az édesanyja egyetlen rokona, aki újra életet lehelhet belé, aki összekötheti Őt és a szeretett édesapát, aki támogathatja, kitartásra ösztönözheti. Ezt nem hagyhattam.
Mivel semmi akadálya nem volt annak, hogy én vállaljam a felügyeletet az édesanya felépüléséig, nevem bekerült a rokonok közé. A gondoskodás pedig úgy zajlott, hogy a kicsi a kórházban maradt, nekem pedig naponta be kellett mennem hozzá. Néhány ingecske, cumisüveg, rugdalózó. Mindössze erre volt szükség, na meg néhány bankóra, hogy a kórháztól is a legjobbat kapja. Mindezért cserébe naponta többször mosolygott rám az a tünemény kisember, aki talán sosem tudja meg mekkora érték ő. Nevét az édesapja után kapta.

Természetesen minden nap meglátogattam Kyrát is, aki kómában feküdt egy csendes, nyugodt szobában. Igyekeztem mindent elmesélni gyermeke fejlődéséről, a mindennapi teendőkről. Felolvastam a napi híreket, verseket elemeztem, és panaszkodtam, ha gondban voltam. Sokszor úgy éreztem, válaszol nekem, de nem tette. Hosszú hónapokig harcoltam azért, hogy a kicsit is bevihessem magammal, hiszen legjobb tudomásom szerint elősegítheti a gyógyulást. Az orvosok hajthatatlanok voltak, én meg makacs. Így egy nap titokban beloptam Paulo-t a szobába. Ráfektettem Kyra mellére, majd leültem az ágy mellé. A baba édesen aludt, akár csak az édesanyja. Csodálatos látvány volt. Anya a gyermekével. Szörnyű volt viszont belegondolni, hogy egyikük sem tud a másik létezéséről. Elmerültem gondolataimban.
Aztán hirtelen felkaptam a fejem, és nem hittem a szememnek. Egy könnycseppet láttam legördülni Kyra arcán...

Másnap a nővér közölte, nem mehetek be hozzá. Az állapota romlott, az orvosok nem tudják mit tegyenek. Lehet, hogy a könnycsepp csak a képzeletem szüleménye volt? Lelkiismeret furdalásom erősebb volt minden eddigi fájdalomnál, marta a szívemet, és összeszorította a torkomat.

Időközben a másik két sérültről is többet tudtam meg. A vétlen sofőr, akit Mihálynak hívtak, szintén az intenzív osztályon feküdt, kómában. Szinte az egész teste gipszbe volt öntve, talán egy ép csontja sem maradt.
Mihály 26 éves volt, nőtlen, és diplomás közgazdász. Egy jó nevű cégnél dolgozott, a baleset napjáig, mivel a gyógyulás nem látszott rövid időtartamúnak. Szülei és a húga aggódtak érte nap, mint nap. Az orvosok azt mondták az esélyei szinte a 0-val egyenlők.
Néha átnéztem a szobájába, beszélgettem a családjával, és együtt szurkoltam velük a gyógyulásáért, de javulás nem mutatkozott.

A vétkes vezető alig néhány karcolással, egy-két csonttöréssel úszta meg a balesetet hála a nagytermetű autónak és a légzsákoknak. Na meg a pilátusi kézmosásnak...
Történt ugyanis, hogy gyilkosunk nem hétköznapi emberként élte az életét. Sztárügyvédként dolgozott, magas körökben mozgott, tán még híresnek is mondhatta magát. Mint a mesében.
Nem tudom, hogy osztottak-szoroztak a nyomozók, de úgy gondolták két év felfüggesztett büntetés éppen elég lesz hírességünk vétkéért. Úgy tűnik ennyit ér néhány emberélet.