Bemutatom nektek Balambért,
aki rajongott a galambért.
- A bundám cirmos, fogam éles
reggelire madarat kérek!
A színe? Hát, az mindegy nékem,
de pezsdül tőle macskavérem,
ahogy a tollak szagát érzem!
És biztos, hogy csak nyersen kérem!

Kölyök volt még, és nagyon lelkes,
így állandóan, mindig éhes.
Kiásott kövér lótetveket,
kergetett egeret, tücsköket
és még azt is, ami repdesett,
szúnyogot, lepkéket, legyeket.
Bizony, sohasem berzenkedett
jó étvággyal, mindent megevett.

Édesanyja nagy büszkén nézte,
ahogyan "játékait" űzte,
hisz ügyes vadásznak nevelte,
de az öreg kandúr nevette:
- Mily' játékos kegyed szülöttje...
Ám a szép nőstény, fiát lesve,
így szólt, miután végigmérte:
- Tán jobb lenne, ha menne véle...!

A kandúr ettől biz' megdöbbent,
és farkát csóválva töprengett:
"Hiszen még igaza is lehet...
kegyét talán így nyerhetem meg!"
És ezen így fellelkesedvén
úrrá lett nyomban nagy jókedvén
és sóhajtva szólt: - Na, Balambér!
Gyere hát, megyünk egy galambér'!

Nagyon boldog lett ám Balambér:
- Hű! Együtt megyünk a galambér'!
A tapasztalt, nagy kandúr és én...
Ez nekem nagyon-nagyon sokat ér!
Rögtön mászott is fel, a fára,
egy kinyúló, jó vastag ágra -
az öreg alig ért nyomába -
a tető már csak egy ugrásra.

A kandúr puhán érkezett -
az elsőség őt illeti meg -
- Ó, idefenn milyen kellemes! -
sóhajtott, majd a válla felett
egy egész kicsit hátra lesett.
A kölyök éppen veselkedett,
mikor egy galambot észrevett,
aki a gerincen tipegett.

- Ezt most... most én bizony elkapom!
Hiszen nálam szem, fog és karom...!
Ugrott is nyomban hosszan nyújtva
s érkezett lágyan két tappancsra.
Ám szegényke rossz helyre toppant,
a régi cserép roppant, moccant,
s már indult is gyorsan lefele,
az ijedt macska meg ment vele.

Tovaszáguldott az ereszen
és felreppent szépen kecsesen.
Majd földet értek mind a ketten,
a cserép széttört, de a csont nem,
A felnőttek, biz' megijedtek,
de a kis szemek tűzben égtek
és harciasan szólt Balambér:
- Holnap is menjünk egy galambér'!