Bubu orosz katona volt a II. Világháború idején, és ebben a minőségben sok mindent megélt. Ó, ő, az ő rezignált módján még élvezte is a háborút, hát hogyne élvezte volna, oly sokan haltak meg mellette, míg ő életben maradt. Igen, így volt, Bubu nem tudott meghalni, Bubu örök életű volt, ami ugyan egy kicsikét konfúzus volt, de azért jól el lehetett viselni.

Történt egyszer, hogy egy szép őszi napon rájött a csündöröghetnék, és, ahogy rájött, csak odament szépen Vlagyimír Vlagyimirovicshoz, a századparancsnokához, és így szólt:
-Százados elvtárs, Igor Igorovics Bubu vöröskatona kérek engedélyt kérni!
A harcedzett, kemény arcélű veterán harcos szigorú pillantást vetett Bubura.
-És mi a szent kart akar maga tőlem kérni, katona?!
-Jelentem, szabadságot szeretnék kérni, százados elvtárs!
-Szabadságot?!
A kemény arcélű, kopasz parancsnok szemöldöke a feje búbjára szaladt fel.
-Hogy képzeli ezt maga, katona? A legnagyobb harcoknak a kellős közepibe vagyunk! Előttünk a Volokalámszki országút. Mögöttünk a semmi, édes orosz anyaföldünk. Az országút túlsó oldalán fasiszta csapatok, akik dúvadként rohantak rá szép hazánkra. És akkor maga ideállít hozzám, be merészeli tolni a képét, ebbe a megszentelt orosz rönkfából épített fedezékbe, és azt meri mondani nekem, hogy engedjem haza? Egyébként mér akar maga hazamenni?!
-Jelentem friss házas vagyok, -mondta Bubu. -És tessék elképzelni, pont akkor jött a behívóparancs, amikor esküdtünk a feleségemmel. A pópa még be se fejezte a textust. És...és...én még nem is voltam az asszonnyal....
A veterán öreg parancsnok nézte az előtte feszes vigyázzban álló vöröskatonát, Bubut, és egyszerre csak megtelt szíve jóindulattal.
-Még meg se adta a feleségét?! Nem mondja komolyan?
-De komolyan mondom, százados elvtárs, -mondta Bubu, aki látta, hogy kezd a szénája jó felé állni. -És ez olyan konfúzus, százados elvtárs! Százados elvtársnak jelentem, nem konveniál nekem ez a helyzet sehogyse. Nehéz ignorálni.
-Adja meg! -szakadt ki a nehéz káromkodás, a kemény kopasz parancsnokból. -Jól van. Adok magának három nap adja meg szabadságot. Egy nap az odaút a mi szent orosz tajgánkon keresztül, kettő a visszafelé út, onnan ide, anyácskánk a szovjetföld széles hátán. De, ha beosztja, akkor lesz ideje arra is, hogy megadja...hogy megadja a friss asszonykának, ami jár neki.
Megcsavarintotta a bajszát, hamiskásan csippentett a szemével, és így folytatta:
-Eleresztem én, el biza'! Egy feltétellel azonban. Részletesen elmeséli, mi, s hogy történt otthon, maga és az asszony között. Megértette, adja meg?!
-Jelentem, megértettem, százados elvtárs!
-Na, akkor aló, mars, mielőtt még meggondolom magam.

Szaladt Bubu nagy boldogan a szabadságos levelével, s felszállt egy arra járó vonatra. Egy álló napig vonatozott, a másik kettőt rénszarvas szánon tette meg a tajgán keresztül, majd visszafelé fordítva mindezt ugyanígy, míg végül a határidő lejárta előtt öt perccel, lihegve, csapzottan befutott a parancsnoki bunkerhoz.
Hogyan lehetséges, hogy három nap odaút és három nap visszaút után pontosan a megadott időben, vagyis három nap múlva jelentkezett az alakulatánál? -kérdezhetnénk.
Hát egyszerűen. A mesékben minden lehetséges.
Jelentkezett aztán Bubu, s feszes vigyázz-állásban várta a parancsot
-No fijam, -mondta a százados, -hát megvolt, megvolt?
-Jelentem, igen, igen, -mondta Bubu.
-Ülj akkor most szépen ide mellém a rönksztalhoz, a rönk-ülőkére, igyál velem egy kis szent orosz csájjal felhígított szent orosz vodkát, s szépen meséld el, mi, s hogyan történt. De az elején kezd, az elején ám!
Bubu nem ült le, ehhez nem volt mersze, ellenben haptákba vágta magát, felvetette fejét és jelentett.
-Százados elvtársnak jelentem, hogy az úgy volt, hogy hazamentem, megadtam az asszonyt, és aztán...!
-Na, várjunk csak, várjunk, -mondta jóindulatú mosollyal kemény arcán Vlagyimír Vlagyimírovics.
-Arról volt szó, hogy az elejétől, és részletesen. Kezd csak szépen újra! Hogy is történt, mi is történt?
Bubu habozott, aztán újra belevágott.
-Jelentem hazamentem, megadtam az asszonyt, s aztán...!
-Nem úgy fijam, ejnye mán. Pihenj, és gyere csak, ülj ide csak. Hát az elejétől mondd nekem, te, ne a közepitül!
Bubu leült, ivott egy kis teás vodkát a bádog bögréből. Zavarban volt, hebegett, habogott.
-Hát az úgy volt, százados elvtárs, úgy volt, hogy hazamentem, megadtam az asszonyt, s aztán....
A századparancsnok sóhajtott.
-Na jól van fijam, -rebbent meg a szeme, -jól. Hát mondd akkor el, mi történt aztán?
-Jelentem, lehúztam a csizmámat!

Sok kalandot élt még át Bubu a háborúban, mindegyik életveszélyes volt, de Bubu egyikbe se halt bele. Harcolva érte el alakulatával a Dnyepert, a Dunát, majd pedig a berlini Reistagot Hogy ott mi történt vele, azt majd máskor mesélem el!