Nagyapám a falu cipésze volt.Tódozgatta-fódozgatta a falusiak elnyűtt lábbelijét.
Mit hoz a holnap, sosem aggasztotta, "káresz kúresz, ahogy lesz úgy lesz" mondogatta.Neki , nem is volt min aggodalmaskodnia.Nagyanyám, a kis település bábája, lótott futott helyette is eleget.Abban az időben még ismeretlen fogalom a családtervezés. Nem kellett attól tartania, hogy munka nélkül marad. Volt olyan hét, hogy kétszer is zörgettek ablakán , éjnek évadján a türelmetlen parasztok, hogy asszonyukon segítsen.
Gyermek áldás volt bőven.Így mindig került az asztalra kenyér,többnyire kalács is.
Nagyapám, mint minden iparos ember úgy tartotta neki dukál a mindennapi szíverősítő.Vasárnap beültek az iparos körbe, melynek törzshelye a falusi kocsma,
ugyan máshol , hol is lehetett volna.Politizáltak. Hallgatták egymás , százszor ,
ezerszer elmesélt történeteit mivel nem tudtak betelni.Közben poharazgattak.
Előfordult, hogy a felkelő nap, ott lelte őket az asztal körül.
-Hínnye, már virrad!
Szedelőztek, ment , ki - ki a maga dógára.
Nagyapám, nagy nótázva iparkodott hazafelé. Magában kicsit aggodalmaskodott,
mit fog szólni asszonya, hogy megint íly soká elmaradt.Útközben itt-ott megállt,
hol különösen szép virágot látott, azt leszakította.
Mire hazaért , kész is lett a csepp csokrocska. Azt kalapjára, a szalag alá tűzte. Megnyitotta a hangosan nyikorgó kiskaput, szembe találta magát szigorú asszonyával ,
ki várta már a nyári konyha ajtajának dőlve.Meglátta élete párját a felcicomázott kalapban, elszállt a mérge nyomban.
Nagyapám , nagy óvatosan levette kalapját, mellőle a piciny csokrocskát, s nyújtotta az öregasszonynak.
-Ne haragudj Gyönyörűm!- úgy elszaladt az idő, észre sem vettem.
Magához húzta, valamit pusmogott a fülébe.
-Eredj már, vén bolond!- meglegyintette a csokrocskával, nagyot kacagott.
A kiruccanás el volt felejtve.
Soha egy hangos szó , veszekedés a két öreg közt el nem hangzott.
Nagyapám, szépségemnek , gyönyörűmnek nevezte feleségét,
Nagyanyám , következetesen csak vén bolondnak az öreget. Kedveskedve egy cirógatással, vagy legyintéssel megtoldva, hogy párja meg ne sértődjön, azért!
Egy napon, ágynak esett a Nagyika. Míg kicsi voltam azt hittem Ő sosem alszik,
soha nem fáradt.Mindig sietett , szaladt.Még éjszaka is frissen pattant ki az ágyból ,
ha valamelyik vajúdó asszony férje ráverte az ablakot.
Most meg mozdulatlanul fekszik az ágyban, pedig a nap már az ég közepén sétál.
-Nagyika , kelj fel, mindjárt dél!- szólogattam, rázogattam.
-Jaj , aranyos, nem tudok! Meg sem bírok mozdulni!
-Szaladj, hívjad Húbert doktor urat! -Nagyon siess !
A falu orvosa , jóságos kerek képű öregúr volt.Hozzá futott mindenki ,
ha foga fájt, vagy a hasa, netán rozsdás szögbe lépett,
esetleg túl sok zöld barackot evett.Most gyorsan összepakolt a nagy táskába.
Úgy szaladt , alig bírtam utolérni.
-Nagy baj lehet kislány, siessünk, Jolánka néni , nem szokott ok nélkül ágyban maradni!
Mire megérkeztünk , Nagyapám ott ült az ágy lábánál. Vizes ruhát rakott Nagyanyám fejére. Megfogta hófehér kezét, mi bütykös ujjai között olyan volt,
mint egy kibomlani készülő fehér liliom.
Simogatta. Esetlenül ráhajolt. Öreg , barázdált arcát rászorította, óvatosan csókot lehelt rá.
Mikor beléptünk szégyenlősen állott fel , hogy helyet teremtsen a doktor úrnak.
Nagyanyám haláláig nem ment ki a házból.
Etette, itatta, megmosdatta, tisztába rakta.
Ha épp semmi teendője nem akadt, ült mellette némán.
Fogta liliom ujjait, külön -külön , megcsókolta mind.
Nagyanyám nem beszélt.Néha fölnyitotta a szemét, ránézett az öregre nagy szeretettel.
Rámosolygott. A szája nem.Azok a hatalmas barna őzikeszemek mosolyogtak, majd elborultak.Mamika szeméből kicsordult egy könnycsepp,
halkan koppant odalent a padlón.Eltemettük a Nagymamát.
Emlékeimben fekete ruhás emberek tömkelege, majd sora.
Kik maréknyi földet dobnak a nyitott sírban fekvő koporsóra.
Nagyapám a kalapja mellől , a szalag alól előhúz egy apró csokrocskát.
Utánaküldi a göröngyöknek.
-Ne haragudj Gyönyörűm!- úgy elszaladt az idő , észre sem vettem!- mondja.
Kalapját lóbálva otthagyva a tömeget kisétált a temetőkapun.

Ha meghalok, nekem senki nem dob apró csokrocskát.
Ki egyedül marad mint az ujjam, annak párja nem tör a szomszéd fájáról orgonát ,
nem tép csillagvirágot, hogy holtában is kiengesztelje.