-Jaj, kedves Karen, de rég láttuk... nem jól, sajnos... az idegeim csomókban... ezt a Vöröskereszthez viszi? Nem adná inkább nekem? Jó helye lenne otthon... ó, az már régen volt, azóta nagyon legatyásodtunk... szégyen, de hát... a rokonok.
-Hát jó, elmondom én, ha van egy kis ideje... Tudja, hogy mi nagy család vagyunk, sok gyerek, a szüleink is tizenketten voltak testvérek...? Széles rokoni körünk van, a maga gazdag falujában is él egy, a Burger Bella, tudja... meg az ellenkező irányban is, a szegény faluban, a Havasi Anna... Úgy hozta az élet, a szüleik oda keveredtek, és a gyerekek már ott születtek... Irigyeltük is a Bellát a jómód miatt, mindig... és titokban pénzt küldtünk néha a szegény Annának. Nekünk se volt sok, de hát rokon...
Eddig meg is voltak valahogy, mindenki élte a maga életét; de egyszer nem jutottunk dűlőre egy vitában az urammal, és azt mondja erre az az okostóni, hívjuk meg Bellát és Annát is a családi tanácsba. A családi tanácsba, érti? Ahol minden dolgunkról döntés születik, ahol a közösbe betett keresetünk elosztása, és a kiadások, tervek eldöntése történik...!
Hát, mit mondjak, húztam az orrom. Elvégre ők már csak névleg tartoznak hozzánk, teljesen beilleszkedtek a másik család, a másik falu életébe... de hát a férjem rokonai, mit tehettem...?
Az uram annyit érvelt mellette, nem hagyott békén, sőt telebeszélte az ő fejüket is, így a békesség kedvéért nagy nehezen beadtam a derekamat. Pedig tudtam, baj lesz ebből, mindig az uram pártján álltak, az ő rokonai... És nem is volt más választásom, az uram az asztalra csapott...
Meg is invitálta a két hölgyeményt, de akkor Burger Bella azt üzente, eddig is megvolt ott, ezután is jó lesz neki így. Eddig se kért vagy kapott semmit tőlünk, ezután se fog, a segélyeinkre nincs rászorulva, mi se kérjünk tőle. A dolgainkba meg hogyan is akarna beleszólni?
Bezzeg Havasi Anna...!
Először is népviseletben jött, és megrótt engem, hogy nem ápolom a hagyományokat... Lefitymálta a házat, amit a két kezünkkel építettünk, a kertet, az állatainkat... az ebédet... és még a főhelyre akart ülni...!
-Nem a te helyed az - mondtam neki figyelmeztetőleg, miután már biztosítottam arról, továbbra is szemet hunyok afelett, hogy az uram pénzt küldözget nekik.
-Elég baj az! - válaszolta hegyesen és csúnyán nézett. Majd amikor ebéd után összeültünk megvitatni a terveinket, erőszakosan támogatta az uram elképzeléseit, pontosan úgy viselkedve, amitől tartottam. Szép csendesen felment bennem a pumpa, és végül így szóltam:
-Mi közöd neked ehhez? Meghívtunk, mert valaha a családhoz tartoztál. De te este hazamész, és utána semmi dolgunk egymással. Máshol élsz, máshol dolgozol, tanulnak a gyerekeid, és másnak adóztok. Máshol költitek el a pénzeteket. Mit szólsz hát bele a dolgainkba?
Mire megsértődött, és az uram helyeslésétől kísérve kijelentette, ő is jogosult véleményt nyilvánítani, hiszen rokon....! Annak is vallja magát... és csak azért nem élnek velünk évtizedek óta, mert mi más faluba adtuk férjhez az anyját... csak mi tehetünk róla...! Ezért hát a helyén kell kezelnünk őt...!
Hát, így kezdődött...
Mire észbe kaptam, ő ül a főhelyen, ha néha látogatóba jön... Mivel messze él, levélben utasítgat, hogyan osszuk be a pénzünket, mit vásároljunk, hogyan és hol taníttassuk a gyerekeinket. Egyszóval mindenbe beleszól! Mostanában már nem kér, de követel... Legutóbb azt, emeljük meg a juttatásait, és ne titokban dugjunk neki pénzt, mert az jár neki... hiszen rokon...!
Még felháborodtam, amikor először követelt ingyenes orvosi ellátást tőlünk, de szorgalmasan hordtam ebédet neki, amikor a kórházunkba sikerült befeküdnie... hiszen rokon...! De már csak legyintettem, amikor nyugdíjas lett, és azt akarta, mi fizessük az útiköltségeit, ami nálunk jár az időseknek... hiszen rokon...! Közben úgy megnövekedtek a fizetnivalóink, hogy kölcsönöket kellett felvennünk... a válság is földig tarolt minket, az uramnak tönkre ment a cége...a családban van, aki szinte éhezik...És most nagy bajban vagyunk... Anna hozzánk akarja küldeni az unokáját iskolába. Hogy nálunk lakjon.... hiszen rokon...! Újabb éhes száj, tandíj és könyvek...? Már nem bírom...
Jaj, ne mondd, hogy a Német sógorhoz is visszaköltözött a lánya...Az más tészta, hiszen együtt laknak, a közösbe megy a keresete... bár ők is majdnem belerokkantak...!
Az uram azzal csitít, hogy Annának nem sok van már hátra... ugyan, ezt már ismerem; majd eltemethetjük... Mit tehetünk, hiszen rokon...! - hallom mindig... De már kész, vége... nem tudunk jobban összehúzódni!
Rokon.
Érdekes. A Burger Bella is az... mégsem akar hozzánk tartozni...