ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Fagyhalál fenn északon

"Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek"
(Máté evangéliuma 5/7/5)


A "Lady Marilyn" kiválóan konstruált hajó volt, masszív és erős, mégis, amikor a Barents öblöt elhagyva az Északi jeges tengeren az északi szélesség 86. fokánál és 15. percénél szeptember közepén, három hetes szakadatlan küzdelem után körbezárta a jég, recsegett, ropogott vas-bordázata. Vegyes építésű hajó volt, típusára nézve fregatt, vitorlával és gőzgéppel is fel volt szerelve, de Norvégia északi partjától a Ferenc József szigetekig, s azon túl szellő sem rebbent, így kizárólagosan csak 800 LE-s gőz-gépe, illetve a tat alatt elhelyezett, sebesen forgó hajócsavarja vitte előre. Azon a ponton, ahol végleg megállni kényszerült 390 mérföldre északra volt a Spitzbergáktól, a szigeten majd visszatérőben szenet és élelmiszert fognak vételezni, és 210 mérföldre délre a hőn áhított Északi sarktól. A kalendáriumok az 1889. év szeptemberének 17. napját jegyezték. Mínusz 21 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, s a ködben az emberek az orrukig sem láttak. 9 óra 15 perckor Sultz kapitány visszarendelte a hajó körüli jeget derekas helytállással fűrészelő matrózokat, nem volt többé értelme folytatni a kilátástalan munkát. Mire végeztek az egyik oldalon, a másik, szabaddá tett oldalon újraképződött a jég. Kiadta a parancsot: grogot mindenkinek! Üstökben gőzölgött a forró, rum-szagú ital a parancsnoki híd és a főárbóc között lévő elő-fedélzeten, Criss Folkton szakács elkezdte kimérni a bádogbögrékbe. Sultz kapitány felment a hídra. Minden jel arra mutatott beszélni kíván a legénységhez. Ebben a pillanatban iszonyatos recsegés-ropogás hallatszott, mintha az égboltozat leszakadt volna a földre, a mélyben zajló tengeráramlatok hatására feltorlódó jég ereje rézsutosan hátulról előre lökte a fregattot. Az emberek elvágódtak a fedélzeten, az orr-árbóc a lökéstől derékban kettétörött, s a korlátot átszakítva a jégre zuhant. Halálos csend támadt, csak az eszkimó kutyák vonítottak gyászosan a hajó gyomrában.
-Hagyjátok most, -szólt rá a kapitány az orrfedélzet felé iramodó emberekre, -s figyeljetek rám. Majd később levágjuk onnan.
A hajóács és két embere megtorpant, visszafordultak és felnéztek a hídra. Sultz kapitány szikár, magas alakja a szürke égre rajzolódott, úgy állt ott a korlátba kapaszkodva némán, mozdulatlanul, mintha a híres William Edward Howks Portsmouthban a King's Roadon, a Hajógyár bejárata előtt álló szobra lenne. A legénység babonás rémülettel nézett kapitányára. Howks legendáját mindannyian ismerték. 1827-ben két matrózával embertelen szenvedések közepette az északi szélesség 87. fokának 45 percéig hatolt fel. Ott megálltak, egy lépést sem bírtak tenni tovább a hóviharban. Jégkunyhót építettek letáboroztak. Néhány nap múlva a szürke felhők közül kibukkant a Nap alacsonyan úszó vérvörös korongja, megmérték a magasságát. Howks nem hitt a szemének, a sarkon voltak! Kibontotta Nagy Britannia zászlaját és egy jégtorlaszra tűzte. Megették utolsó konzervjüket, így ünnepelték a világra szóló eseményt, az Északi Sark felfedezését. Mérései és az ezen alapuló számítások azonban hibásnak bizonyultak, ám erre már csak odahaza az Angol Királyi Földrajzi Társaság minden részletre kiterjedő, három éven keresztül tartó vizsgálata során derült fény. Howks-ot megfosztották kitüntetéseitől, kegyvesztett lett az udvarnál, szegényen, elhagyatottan halt meg London egyik nyomornegyedében.

-Emberek, ne csüggedjetek! -szárnyalt fel a kapitány hangja a hídról.
-Angolok vagyunk mindannyian, s az angol a világ legelső hajósnemzete. Honfitársaink nevéhez fűződik az Északnyugati átjáró és az Arktis felfedezésének számos dicsőségteljes eseménye. Gondoljatok Sir John Franklin hajóútjára, Ross kutatásaira, a mágneses sarok felfedezésére, Scott kapitány útjára a Bering szorostól a Jégföldig, Howksra és a többi hősre! Mi se vagyunk alábbvalóak őnáluk. Mi is angolok vagyunk. Ha összefogunk Isten segíteni fog és az Ő szent akaratából elérjük a sarkot. Barátaim, nem a pénz vezérelt minket eddig se, hanem a haza szolgálata. Hajónk belefagyott a jégbe, nem visz tovább minket. Jól van. De vannak szánkóink, kutyáink, van elég élelmiszerünk, felszerelésünk. És van bátorságunk ahhoz, hogy előre menjünk és ne hátra. A jég hátán gyorsabban utazunk majd, mintha a Lady Marilynnel mennénk. Ki az a gyáva, tunya, kicsinyhitű ember, aki nem a dicsőséget választja, hanem a kétes biztonságot? Ki akar inkább itt maradni a hajón, s áttelelni ebben a jégbörtönben, mint szabadon száguldani az Északi sark irányába?!
Tenger mély morajlásaként jött a válasz.
-Senki, kapitány!
-Akkor imádkozzunk!
S kapitány az ónszürke felhőzetre emelte tekintetét, kezeit összekulcsolta.
-Urunk, tekints le trónusodról hívő népedre!
A legénység utána mondta a szöveget.
"Urunk, tekints le hívő népedre"
-Adj erőt, hitet, kitartást, hogy vállalkozásunkat sikerre vigyük.
"Adj erőt, hitet, kitartást"
-Dicsőség Neked most és mindörökkön örökké, ámen!
"Dicsőség neked Urunk mindörökké"

Megkezdték az előkészületeket. Kipakoltak a jégre mindent, amit vinni fognak, sátrakat, takarókat, élelmiszert, lámpákat, szerszámokat, fegyvereket. A puskákkal fókára, medvére, rénszarvasra vadásznak majd, hogy húsukkal, zsírjukkal kiegészítsék az étrendet. Három szánkó állt a hajó oldala mellett leponyvázva, az egyiken még egy árbóccal, vitorlával felszerelhető csónak is volt, arra az esetre, ha a sarkon, ne adj Isten szabad tengert találnának. A sarkkutatók szentül hittek a jég nélküli szabad vízfelület legendájában, bár megerősíteni eddig senki nem tudta létezését. Indulásra készen voltak a szánkók. Az eszkimó kutyák türelmetlenül rángatták a hámot, ők már mentek volna. Buttler fedélzetmester lépett ekkor oda a kapitányhoz. Buttler különös ember volt, arcát szeme alatt kendő fedte, a kendő alól kilógott hosszú, fekete szakálla. Szemén sötét szemüveget viselt, fejére kapucnit húzott. Arcából csak a szemüveg két fekete lencséjét lehetett látni. Senki nem ismerte, az utolsó pillanatban került fel a hajóra, az indulás előtti éjszakán ugyanis a Lady Marilyn közszeretetnek örvendő fedélzetmesterét A.J. Coulte-t halálos baleset érte, egy kocsmai verekedésben lépen szúrták és elvérzett. Buttler jelentkezett az elhalálozott fedélzetmester helyére, papírjai rendben voltak, és így felvették.
-Mit akarsz? -kérdezte a kapitány.
-Kapitány úr, kérek engedélyt, hogy visszamenjek a hajóra és ellenőrizzem, jól le vannak e zárva a fedélzeti nyílások!
-Menj.
Buttler elindult. Furcsa érzés kerítette hatalmába a legényeket, ahogy utána néztek. A férfi egész tartásából, járásából lerítt, hogy valami rosszban töri a fejét. Sultz kapitány is tépelődve nézte, legszívesebben rászólt volna, visszahívta volna, mégsem szólt egy árva szót sem. A fedélzetmester elérte a hajót, a kötéllétrán felmászott a tatra, aztán eltűnt a kis csoport szeme elől. Jó félóra telt el, amikor alakja újra megjelent a tat-árbóc mellett. Lemászott, és sietve jött visszafelé a jégen, talán túlzottan is sietve! Elérte az első szánkót. Ebben a pillanatban több dolog is történt majdnem egyszerre. A hajó és a szánkók között fülrepesztő csattanással megnyílt a jég, rianás keletkezett. Nem ritka ez északon. Buttler felugrott az első szánkóra, és a kutyák közé vágott a hosszú ostorral. Ezzel egy időben lángnyelvek csaptak fel a hajó gyomrából és a fregatt eltűnt egy hatalmas robbanás láng és füsttengerében. A Lady Marilyn legénysége földbe gyökerezett lábakkal állt a helyén. Senki nem értett semmit. Sultz kapitány mozdult meg először. A távozó szán felé mutatva egyetlen szót kiáltott: utána!
Vad hajsza kezdődött. A második szánkó négy matrózzal vágtatva indult az első szán után. Néhány perc múlva mindkét szánkó elenyészett a ködben, de jó ideig még hallani lehetett az üldözők éles rikoltozását. Idegtépő várakozás kezdődött. Meg nem lehetett volna mondani mennyi idő múltán a tejfelből felbukkant újra a két szán. Az egyiken összekötözött kezekkel, lábakkal feküdt a gyújtogató. Lerángatták a szánkóról, a kapitány elé vitték s ott a földre lökték.
-Állj fel, -mondta Adam Sultz, -adj számot Isten és ember előtt!
Az ember feltápászkodott, imbolyogva megállt kapitánya színe előtt.
-Oldozzátok el!
Eloldozták.
-Mutasd az arcodat!
Buttler letépte a csuklyát a fejéről, levette fekete szemüvegét és a keményre taposott, fagyos hóra dobta. Ajka gúnyos vigyorba rándult.
-Ki vagy te? -kérdezte csodálkozva a kapitány, mint akinek a múlt homályából feldereng egy emlék.
-Mike vagyok, a féltestvéred. Vagyis Káin vagyok, akit elüldöztetek, te pedig Ábel vagy, az átkozott Ábel, apuci kedvenc háziállata!
Sultz kapitány tett egy tétova lépést előre. Megtántorodott, két kezét a fejéhez emelte.
-Mike vagy? Tényleg az vagy?
-Ha mondom.
-De hát mi nem üldöztünk el. Magad döntöttél úgy, hogy elhagyod az otthonod!
-Ha, ha, ha!
-Gyűlöltél minket!
-Igen, gyűlöltetlek!
-Ezért tetted, ember?!
-Ezért! Egész életemben erre készültem! Bosszúm most beteljesedett. Mindannyian meg fogtok halni! A készletek, amik a szánokon vannak csak arra elegendőek, hogy a sarkot elérjétek, s onnan ide visszatérjetek, ha ugyan egyáltalán eléritek, és vissza tudtok térni!
-Szerencsétlen! Magadat is halálra ítélted!
-Nem számít! Ez életem legboldogabb perce! Dögöljetek meg, ahányan vagytok, legfőképpen te!

A kapitányt és a merénylőt lassan gyűrűbe fogta a hajó legénysége. Kétségbeesett kiáltások hangzottak el észak kietlen pusztaságában: "Istenem, mi lesz velünk!", "Nekem családom van otthon, gyermekeim, öt éhező száj", "Szűzanyám, segíts, ne hagyd, hogy itt vesszek!" ilyenek, s ehhez hasonlók. De más is elhangzott. "Lőjük agyon a bitangot!" "Rögtön ítélő bíróság elé a nyomorulttal", "Nincs kegyelem ennek a lelketlen gyilkosnak!"
Aztán előlépett valaki, Hiren Thompston volt az, a másodkapitány, egy nyílt tekintetű portsmouth-i negyvenéves agglegény. Mindenki szerette Thompstont, a legénység szóvivője volt a kapitány előtt.
-Uram, szabad szólnom?
Sultz kapitány felemelte a fejét, szembenézett másodkapitányával Arcára rá volt írva, hogy nagyon messziről tért vissza a valóságba. A csoportos jelenetet a balvégzet sejtelmes képei vették körül, előttük a ködből felrémlő, pasztellszínekben játszó végtelen jégvilág, mögöttük a fregatt rőt lánggal égő, megfeketedett roncsai, s a lapos égbolt alatt lustán szétterülő fekete füst.
-Szóljál!
-Uram, a hajón rangban Isten után a kapitány következik. Az ő szava törvény. Élet és halál felett dönt.
Sultz bólintott.
-Úgy van!
-Uram, ez a nyomorult féreg itt veszélybe sodorta az expedíciót. Nincs ember közöttünk, aki ne tudná, hogy a Lady Marilyn felrobbantása számunkra egyenlő a halálos ítélettel. A legénység ezért azt követeli tőled kapitány, ítéld halálra, életének elvesztésével bűnhődjön gyalázatos, gyáva tettéért!
-Értem. Menjetek most távolabb. Két fegyveres vigyázzon a merénylőre. Induljatok, majd szólok. Menjetek már. Imádkozni akarok, és...gondolkodni.

A legénység szétszéledt. Egyesek futva indultak a füstölgő roncsokhoz, mások leroskadtak a hóba, és csüggedten, magatehetetlenül üldögéltek ott. A kapitány sípszava térítette vissza a távollévőket nemsokára.
-Emberek, -szólt a kapitány, amikor már mindannyian együtt voltak, -ti azt követelitek tőlem, jogosultságom alapján ítéljem halálra ezt a férfit!
-Úgy van, úgy van, -kiabáltak a matrózok.
-Csendet kérek! Figyeljetek ide! Fiaim, én nem ítélem el, nem ítélhetem el őt, bármit is tett. Életet, halált érintő kérdésekben ítéletet csak Isten hozhat, ember nem. Eresszétek szabadon, adjatok neki élelmet, felszerelést, aztán hadd menjen amerre akar.
-De Uram!
-Megmondtam!
-Kapitány úr!
-Ez az ítélet. Nem másítom meg!
Egy hang szólalt meg leghátul, vékonyka hang, tulajdonosa az alig 15 éves ír hajósinas Zebulon volt.
-És velünk mi lesz, kapitány?!
-Velünk?
Sultz kapitány végigsimított homlokán. -Fiúk, tudnotok kell, hogy 550 mérföldre vagyunk az első lakott településtől. A szánkókra pakolt élelem nem elegendő ahhoz, hogy a civilizált világba visszatérjünk. Az élelem csak arra elég, hogy a sarkot elérjük. Gyermekeim, mindannyian a halál fiai vagyunk. Nekünk kell eldöntenünk előre megyünk-e egészen az Északi Sarkig, és így halálunk dicső halál lesz, vagy gyáván meghátrálunk, s szégyenben, kétségbeesve hagyjuk itt ezt az árnyékvilágot!
-Azon kívül, -mondta mély lélegzetet véve, -ha előre megyünk, van rá esély, hogy Ross, vagy Sir John Franklin hátrahagyott készleteit megtaláljuk, s megmeneküljünk. Nos, a ti kezetekben van a döntés. Mondjátok, ti mit akartok?! Lépjen ki, aki nem akar velünk jönni!
Karl Kosiczky és még három matróz kilépett a sorból. Ketten maródiak voltak, a skorbut kezdeti jelei mutatkoztak rajtuk, a másik kettő nagy családot hagyott hátra odahaza.
-Jól van, -mondta a kapitány. -Megértelek benneteket. Elvihetitek az egyik szánkót, a kutyákkal, s négy fő részére élelmet. Ezen kívül kaptok puskákat és lőszert, de mást nem. A többi dologra nekünk van szükségünk!

Felkerekedett a karaván, elindultak észak bátor úttörői. Egész délután mentek, egész este, és éjszaka. Amikor a hajnal első sugara áttört a komor felhőkön, s lapos szögben megvilágította a kietlen, ezernyi, lágy, átmenet nélküli színárnyalatot felvonultató jégvilágot, Sultz kapitány rövid pihenőt rendelt el. Forró teát főzetett, kiosztatta az élelmiszer, és rum fejadagokat. Étkezés után tábort bontottak s folytatódott a vándorlás észak vad honában. Két szánkó, kutyák, 11 ember menetben, keresztül a jégtorlaszokon, szakadékokon. Az ég derült volt, sápadt-kék színe halott, félelmetes, és riasztó, a Nap vörös korongja a horizonton gurult, kísérteties, rőt fénnyel borítva a vidéket. Embertelen küzdelmek árán jutottak előre, a meredek emelkedőkön a szánkók legénysége a kutyákkal együtt feszült a hámba, húzták, vonták, tolták a szánkókat inuk szakadtáig, a torlaszok lejtős oldalán pedig kétségbeesett igyekezettel próbálták visszatartani a mélybe zúduló nehézkes járműveket. 10-12 mérföldet tettek meg naponta, a tervezett 25 helyett, s mennél inkább felhatoltak a 90. szélességi fok felé, annál kegyetlenebb körülményekkel kellett szembenézniük. Állatot, puskavégre kapható vadat nem láttak útjuk során, s nem akadtak nyomára a korábbi sarkkutatók állítólagos készleteinek sem. A mozdulatlan, halott világban ők voltak az egyedüliek, akik mozogtak, akik éltek. Október első napjaiban megváltozott az időjárás, pusztító hóviharokban vánszorogtak előre. Erejük, életenergiájuk kezdett egyre jobban kimerülni. Sultz kapitány mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett, példát mutatott, bíztatta, bátorította az embereket. Az ő töretlen hite vitte előre az expedíciót. De ő se tudta távol tartani a vigyorgó, csontkezű végzetet. Az egyik ilyen hóviharban az elől haladó szánkó egy jégtorlasz tetején elszabadult, s kutyákat, embereket magával rántva szakadékba zuhant. Meghalt négy matróz, köztük Zebulon, az ír fiú, a rájuk zúduló rakomány súlya megölte őket, s megölte a szánt húzó eszkimó kutyákat is, odaveszett az élelmiszerkészlet fele, s a kis csónak! A tomboló, kavargó hóban a második szánnal érkezők nem találták meg a mélybe zuhant szánkót, mentésről szó sem lehetett. Sultz kapitány, aki az első szánkónál küzdött, csodával határos módon életben maradt, a kötél, mellyel a szánhoz rögzítette magát az utolsó pillanatban ugyanis elszakadt! Két napig vártak a helyszínen, hogy a vihar csendesedjen, de miután ez nem következett be, a harmadik napon tovább indultak. Egy hétre rá Bill és Bob, a két elválaszthatatlan jó barát elhatározta, megpróbálnak vadat ejteni. A kapitány engedélyezte a kirándulást. Soha többé nem tértek vissza, nyomuk veszett. A következő nap meghalt Criss Folkton a hajó szakácsa. Végső stádiumban volt már előtte is, járni nem tudott, szánkón kellett vinni. A vihar akkora erővel dühöngött, hogy nem tudták folytatni útjukat, a szánkó mellett takarókba, ponyvákba burkolózva próbálták kivárni az ítéletidő végét. Három nap elteltével, amikor a szél ereje gyengült, és végre tovább indulhattak volna, Chifferd és Tent nem tudtak felkelni a hóból, s három kutya döglötten hevert a hámban.
Sultz kapitány megtárgyalta Thompstonnal és Vaily-el, két megmaradt emberével, mit tegyenek.
-Nem vagyunk már messze a Sarktól, -mondta. -Háromfelé osztjuk a kevés megmaradt élelmiszert, s hátizsákokban magunkkal visszük. Számításaim szerint pár napon belül odaérhetünk. Aztán...aztán meglátjuk. Isten megsegít, s tudunk lőni majd egy fókát, vagy egy rozmárt.
Elindultak, mentek. A kapitány nem tudott számot adni magának arról, mikor maradt le mögötte a másik kettő. Egyszer csak nem voltak ott. Vagy ott voltak, de nem látta őket. Ment, támolygott, az éhség, a szomjúság és a kimerültség végképp erőt vett rajta. Hallucinált és látomásai voltak. Friss, pattogós, élettel teli zenét hallott, s pálmafákkal szegélyezett homokos tengerpart képe derengett fel szemei előtt. Aztán, ahogy utána kapott, eltűnt a tengerpart a homokkal és a pálmafákkal, újra a jégsivatagban vánszorgott a palaszürke ég alatt. Leroskadt, felkelt. Ment, ment előre, vagy nem is ment már, csak képzelte. Zenét hallott megint, de ez most másfajta muzsika volt, mintha a szférák dallamos, halk zenéjét hallotta volna. Felnézett. Egy ember jött vele szemben nem messze, kiskabátban, sapka nélkül. Egymás mellé értek. Honnan jössz Uram? -kérdezte a kapitány ezt az embert. Atyám házából jövök, mondta az idegen. Atyád házából? Igen. Hol van atyád háza? Itt van nem messze, fordulj meg, tarts velem, mindjárt odaérünk. Irgalmasságot gyakoroltál valakivel, aki ellened vétkezett, s most Atyám irgalmát élvezheted magad is. Jöjj velem Atyám házába. Bűneid megbocsáttattak