ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A világ állandóan változik, és vele együtt változik az ember is. Ami tegnap még természetes dolog, másnap már akár főbenjáró bűn is lehet.
Ezekkel a dolgokkal együtt kell, hogy éljünk.
Olyan dolgok ezek, amelyek mélyen beleitták magukat a mindennapok szürke tengerébe.
Már semmi sem a régi.
Ami volt elmúlt, s többé nem jön vissza már.
Kezdetben volt az ember, és a környezet, amiben élt.
Mára már csak az ember maradt. A környezet haldoklik.
S lehet, hogy holnap már arra kelünk fel, hogy csak az ember van.
Egy sivár, szürke semmitmondó világban.
Mindenféle cél, szabály, értelem nélkül.
- "Hogyan is kezdődött ez az egész? Miért is maradtunk egyedül?
Idegenként élve a saját világunkban!
Valamikor, hogy mikor és miért, azt senki nem tudja, de eltűntek belőlünk az igaz érzéseik.
De mi mégis bíztunk, hogy megváltozik minden.
Volt még erőnk bízni benne. Vakon hittük, hogy más lesz, valami jobb, valami szebb.
Lehet, hogy itt hibáztuk el.
- Azt hiszem, akkor, amikor létrejött az álmodók rendje.
Talán ha akkor a szívünkre hallgatunk, akkor most minden másképp alakult volna.
Aztán amikor látszott, hogy kudarcot fogunk vallani, még a hamis érzelmek is eltűntek.
A legjobb barátaink fordultak el, hidegültek el tőlünk egyik pillanatról a másikra. Egyszer csak azt vettük észre, hogy már mi is egyedül vagyunk.
Aztán ott volt még a jóslat.
Évszázadokkal ezelőtt valaki megjósolta, hogy mi fog történni, de senki nem hitt benne. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valaki szándékosan, vagy véletlenül, - azt már ki tudja-, félrefordította az eredeti szöveget. De lehet, hogy csak félreértelmezte?
De bárhogy is volt ez, először nem is igen akartak, akartunk hinni az egészben. Aztán amikor már úgy tűnt, hogy értelmetlen az egész, akkor vált valóra.
Pedig már majdnem sikerült elérni a célunkat, és csak egy apró dolog hiányzott a győzelmünkhöz.
A szereteté !
De sajnos, ez hiányzott. Bármennyire is kicsinek tűnik ez a dolog, mégis ez lett a vesztünk.
A még "gyermekcipőben" járó világ, a lelkünkkel együtt omlott össze egy pillanat alatt.
Mint egy kártyavár. Mindent maga alá temetve.
A világot, a lelkünket, minket.
De mi nem adtuk fel, megpróbáltuk újra.
De a végzet ellen, ekkor már nem volt mit tenni.
Bármit csináltunk, semmi sem változott. Nyíl egyenesen vágtatunk a beteljesedés, vagyis a végzetünk felé.
Ami együtt járt a világ végzetével is.
Hiába próbáltunk ellene valamit tenni, valami mindig közbeszólt. Hiába gondolkodtunk azon, hogy mi menthetne meg minket, a saját Sorsunktól, a válasz mindig a levegőben lógva maradt, vagy elveszett a lelkünket fokozatosan elfoglaló sötétben.
Amikor rájöttünk arra, hogy most már nincsen visszaút, inkább bezárkóztunk, úgy vártuk a végzetet.
Feladtuk!
Átadtuk magunkat a végzetnek, ami lassan körbevett minket. Fokozatosan, vette át rajtunk a hatalmat. Az érzéseink felett, majd lassan a gondolataik felett is.
A régi énünk lassan a ködbe veszett, s helyébe valami más lépett.
Ahogy lassan "haldokolt lelkünk", úgy haldoklott mellettünk a világ is.
Lassan mindent körbevesz a sötétség.
Talán már csak órák kérdése, és a világ "újjászületik."
Vajon képes lenne-e az ember ilyen körülmények közt is élni, vagy mint a környezete, ő is szép lassan eltűnik az idő süllyesztőjében.
Egyszer azt mondta valaki:
"A Pokol az értelem tehetetlensége, és ez a hely pontosan olyan"!