ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A mai reggel pont ugyan úgy indult, mint az elmúlt hetekben mindig Tamara számára. Óriási akaraterővel kelt fel, bénázva tette fel a kávéját, hisz természetesen mellé szórta a kávéport és a vizet is kiöntötte a kávéfőző alatt lévő tálcára. A káromkodáshoz is túlfáradt volt. Aztán miközben a kévét szürcsölte, eszébe jutott az éjjeli döntése. Természetesen szinte hajnalig ébren volt és vívta ádáz és kilátástalan harcait lelkében. Aztán elkeseredett, de végleges döntést hozott. Ezzel az elhatározással szívében aludt el. A telefon hamar felébresztette és most a kévét szürcsölve újra értékeli gondolatait. A végeredmény maradt: - A mai este különleges lesz. Igen különleges. Gyorsan elöblítette a poharát, majd a szekrényhez lépve kiválasztotta a legkedvesebb ruháját. A piros pipacsost. Valahogy közel állt hozzá a temérdek virág. Vidámságot és szabadságot sugalltak számára. -Én is az leszek hamarosan!- gondolta.
A tükör előtt próbálta rendbe szedni rakoncátlankodó vörös hajfürtjeit, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül fogott egy piros szatén szalagot és átkötötte vele. A szemét kihúzta szemceruzával és a szemhéjára zöld szemhéjfestéket pingált. Még egy kis fekete spirál és púder is felkerült és kész is volt a sminkje. Talán kihívóbb volt, mint máskor, de a ruhához és naphoz ez illett. Kivételesen a magas sarkú fehér szandálját vette fel. A vállára is fehér kis-táskát akasztott.
A lépcsőházban mosolyogva köszönt vissza a házmesternek, aki megdicsérte, milyen szép is ma. A metrón is mosolygott, hisz a szeme sarkából látta az elismerő pillantásokat. Vidáman lépett be a liftbe is és kuncogva nyomta meg a 3 számú gombot. Még a liftből kilépve is mosolygott. Egészen addig mosolygott még el nem ért az irodájuk ajtajáig, mert azon belépve megérezte azt a hihetetlen feszültséget, ami hónapok óta kísértette még az éjszakáit is. Már néhány kolléganője ott volt, a reggeli kévét, teát szürcsölve üldögéltek és egy hideg, fogaik között kipréselt sziával köszöntötték. A főnök természetesen az irodájában telefonált. Az üvegfal groteszk módon kettévágta az ide-oda mászkáló testét, hisz csak felülről volt átlátszó. Az erős gesztikulálás megmutatta, hogy megint vitatkozik valakivel. Érdekes egy ember volt. Soha senkinek nem adott igazat és lételeme volt a másik sárba taposása. A természetéhez illően a szlogenje ez volt: -El lehet menni, akinek nem tetszik! Jól tudta minden alkalmazottja ragaszkodik a helyéhez, hisz óriási volt a munkanélküliség.
A telefont olyan méreggel csapta le, hogy az kettétört. Kirohant az irodájából, de megtorpant Tamara előtt. Először elképedt, aztán vörösen izzó arccal ráförmedt: -Ez meg mi! Hogy néz ki! Azt hiszi, divatbemutatón van! Azonnal szedje a lábát és vegyen a túloldalon lévő üzletben egy másik telefon! Apropó, a jövőben kíméljen meg az ilyen cifra hacukáktól! Majd megfordult és magára csukta az ajtaját. Tamara nem tudta eldönteni sírjon vagy nevessen. Aztán csak csendesen ennyit mondott, mielőtt kilépett volna a folyosóra: -Magának is jó reggel Főnök!
Egyáltalán nem bánta, hogy el kellett mennie telefont venni. Jól esett a napsütésben sétálni. A telefon boltban nagyon kedves fiatalember szolgálta ki. Persze a legszuperebb, legcsicsássabb készülékeket akarta eladni, de Tamara mosolyogva intett sorban nemet. Végül egy sötétszürke, viszonylag egyszerű készüléknél maradt. Természetesen számlát is kért. Aztán újra mosolyogva ment vissza az irodába. Mire felért a Főnök elment. Dolga volt, mint mindig.
Csendesen, de mosolyogva dolgozott egésznap. Próbált rendet teremteni a számlák kuszaságában. Nem beszélgetett senkivel, de ha kérdezték mosolyogva és röviden válaszolt. Hamar eltelt a nap. Ma ő zárt, mert maradt kicsit túlórázni. Be kellett fejeznie a dolgát, nyugodt szívvel akart el menni, hisz várt rá az este!
Már közeledett az alkony, mikor beült a kedvenc presszójába, a Rózsába. Kért egy somlóit és egy rostos narancslét. Lassan eszegette a süteményt, majd komótosan megitta az üdítőt. A pincérnek borravalót adott, pedig nem volt szokása. Mosolyogva lépett az utcára és elindult a vasút állomás felé. Nem kis séta volt a belvárosi résztől a Hatvani állomásig, de a csendes utcán lépdelve tudott gondolkodni, számot adni életéről. Az állomáson szinte nem volt senki. A hatalmas váróterem kongott az ürességtől. Jó nagyot dörrent az ajtó, mikor becsapódott utána. Átsétált a termen és a túloldali ajtón újra a friss levegőre lépett. Picit megborzongott a feltámadó szélben. Körbe nézett, de itt sem látott senkit. Ráérősen elindult a sínek felé. A peronon haladt egy darabig, de amikor vége lett a síneken lépdelt tovább. Végre meghallotta, amire várt, a vonat füttyöt. Érezte, ahogyan remeg a talaj a lába alatt. Hallotta a közeledő zakatolást, majd meglátta a villám gyorsan közeledő fénycsóvát. Ismét egy hatalmas vonat fütty. Befogta a fülét és sikított, ahogyan csak bírt, de nem lépett ki a sínek közül. Érzékelte a nagy széllökést és a zakatolás megsüketítette, még így is, hogy befogta füleit. Még mindig sikítozott. Aztán csend lett, nagy csend. A könnyei patakokban folytak és rázta a zokogás. Csodálkozva nézett a szomszédos síneken tovafutó szerelvény után. Valaki mégis csak vigyázott rá.