HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1923

Írás összesen: 51437

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / románc
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2011-11-14

Háladás

Ez is egy átlagos november elseje volt, minden ünnep ellenére. A szürkéskék égről nem le-hetett eldönteni, hogy a szmogos-e vagy borult. Az üzletek kirakataiban pompázó faragott dísztökök még harsány narancssárga színükkel sem nagyon tudták felvidítani az embereket. A Duna felől hideg szél fújt, mindenki fázósan sietett a dolga után.
"Nem csoda - gondolta a sötétkék VW 1600-ast vezető fiatalember, - Halloween itt import ünnepnek számít."
Neki nem az volt, lévén Amerikában született, jól emlékezett még, amikor gyerekkorában az osztálytársaival és a testvéreivel együtt ő is jelmezben járta New York utcáit, hogy begyűjtse a felnőttektől az ilyenkor szokásos cukorkákat és csokoládét.
Aztán egy napon megértette az ünnep másik, sötétebb oldalát is... és ettől fogva ez lett szá-mára az igazi jelentése... épp úgy, mint az európaiaknak.
Erre készült ma este is. Nem vágyott másra, mint hogy letelepedjen a kanapéra egy üveg Kentuckyval és azt iszogatva emlékezzen azokra az időkre, amikor még minden rendben volt. Sosem ivott annyit, hogy lerészegedjen, nem is volt rá szüksége. Az ital csak arra kellett, hogy tompítsa az emlékek okozta fájdalmat.
Bármennyire is szeretett volna végre lekanyarodni, mégis nyugodtan ült a kocsiban és tü-relmesen várt, de úgy tűnt, hiába. A Mártírok útján araszoló kocsisor egyáltalán nem sietett. Mindkét irányban meg-megálltak, egy lámpaváltásnál jó ha három autó át tudott jutni a ke-reszteződésen. A sárga hernyónak becézett villamos csak tovább rontott a káoszon, lehetetlen volt kikerülni. Amikor pedig a Mechwart tér felől a 11-es busz is kidugta az orrát néhány tü-relmetlen vezető dudálni kezdett.
A régi Porsche-ra hasonlító autó sofőrje a fejét csóválta. Nem értette az embereket, hiszen mindenki tudja, hogy a Margit híd felújítása miatt most a szokottnál is nagyobb a káosz, ak-kor miért ez a türelmetlenség? Ha már erre jött valaki, mint ő is, mert dolga volt, akkor fogad-ja el, hogy dugó van... hát nem ez lenne a normális?
A lámpa megint zöldre váltott, a kocsisor előrelódult.
A VW vezetője minden előbbi morfondírozása ellenére megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már ki fog jutni innen. Megtekerte a kormányt, amitől az autó fürgén jobbra kanyaro-dott, aztán ment is tovább, a rakpart felé.
Ott egy balkanyar, majd néhány száz méter, és... otthon volt.
Szépen beállt a helyére, egy barna Ford és egy fehér Opel közé.
- Jó estét, doktor úr! - köszönt rá egy borízű hang az utca túloldaláról.
A fiatalember odanézett. A ház kapuja előtt, ahol lakott, egy vékony, erősen kopaszodó férfi söprögette egy kupacba a járdán szétszórt fenyőgallyakat. Most, hogy tekintetük találkozott még a seprűvel is vidáman intett.
A doktor akaratlanul is elmosolyodott. Lehet, hogy mások nem kedvelik a házmestert, mert sokat iszik, de neki sosem volt baja vele. Legalább valakinek jókedve van ebben a borús vá-rosban.
- Jó estét, Varga úr! - viszonozta a köszönést.
Óvatosan lépkedett, hogy kikerülje az ágakat. Most látszott, hogy tobozok is vannak közte, a rögzítésükre szolgáló dróttal együtt, sőt, egy megtépett szalag is.
- Mi történt itt? - kérdezte csodálkozva.
- Forgószél - mondta Varga. - Egy Irénke nevű - bökött az ujjával felfelé, hogy társa is értse.
Értette is. Legalább is azt, hogy kiről van szó. A harmadikon lakó negyven körüli eladónő-ről, aki a hirtelen természetéről volt ismert. Varga úr pedig nem lett volna az, aki, ha nem szolgál további információval.
- A testvérével összevesztek a koszorún. Hogy melyik a szebb.
Lenézett a romokra és megcsóválta a fejét.
- Szerintem ez volt, de hát... a nők! - sóhajtott fel és elővett kabátja zsebéből egy lapos üve-get. - Nem lehet ki ismerni őket, hogy mit akarnak...!
Letekerte a kupakot és a flaskát udvariasan odakínálta a fiatal férfinak:
- Nem kóstolja meg? Valódi törköly...
- Nem köszönöm - hárította el a kínálást amaz, - nem a kedvencem.
- Hát... - gondolkodott el egy pillanatra a házmester, majd nagyot húzott az üvegből és ki-csit reszelősebben folytatta - ha bele gondolok mi vár magára... - és vidoran kacsintott hozzá egyet, - akkor a'szem én se innék...

A fiatalember gondolataiba merülve ballagott felfelé a lépcsőn. Nem igazán tudta mire vélni Varga úr utolsó megjegyzését. Még akkor sem, amikor az utolsó lépcsőfordulónál megérezte a gesztenyés pulykasült és a párolt sütőtök jellegzetes illatát. Fogalma sem volt, hogy honnan jöhet.
"A fiatal házaspár nincs itthon - kezdte sorra venni a többi negyediken lakót, - a fiú még egy hónapig Abu-Dhabiban dolgozik, a felesége meg hazautazott Fehérvárra, az idős özvegyasz-szony nem szokott főzni; aztán egy üres lakás; és az őrnagy sem... Akkor pedig - állt meg egy pillanatra - csak a saját lakásom marad... és Viktória!" - döbbent meg.
Nem számított rá, hogy barátnője itt lesz, nem beszéltek meg mára semmit. Az pedig hogy esetleg vacsorával várja még nehezebben tudta elhinni.
Ám az ajtóhoz érve egész egyértelmű lett, hogy a szagok az ő lakásából jönnek, és ahogy kinyitotta és belépett még inkább.
A lakásban félhomály volt, és mindenfelé kis, kerámia töklámpások égtek. Az előszobából rá lehetett látni az étkezőre, az asztal szépen meg volt terítve két személyre, és itt is állt egy lámpás.
Krisz nem igazán tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy bosszankodjon. Egyrészt jól esett, hogy Vikinek eszébe jutott, hogy neki mit jelent ez az ünnep, másrészt azonban egyedül sze-retett volna lenni, ahogy egyetemista kora óta mindig is egyedül volt ezen az estén.
Kettesben apja kedvenc Bourbonjával...
De ideje se volt mindezt végig gondolni, mert előkerült a lány. A szobából jött ki, fekete, bokáig érő, felül szűk selyemruhában, ami jól illett éjfekete, kibontott, kissé szétzilált hajá-hoz. Úgy nézett ki, mint egy igazi boszorkány... csak a cirok hiányzott...
Pont olyan volt, a haja színét leszámítva, mint annak idején Abby...
- Szia! Gondoltam, örülni fogsz - mutatott körbe vidáman Viktória. Zöld szeme szinte ra-gyogott. - Egy egész pulyka sok lett volna kettőnknek, ezért csak combfilét vettem... - ám hangja elbizonytalanodott, mikor látta, hogy kedvese nem a várt módon reagál.
- Krisz - lépett közelebb, - mi a baj?
A férfi lassan becsukta maga mögött az ajtót, közben gondolkozott, hogy mit is mondjon, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy ne bántsa meg Vikit. Hiszen pszichológus révén épp ezt teszi nap, mint nap. De most csak állt és nézte a lányt, és semmi sem jutott az eszébe. A csend kezdett túl hosszú lenni.
Viki már ott állt közvetlenül előtte:
- Krisztián... - mondta tétován. Fogalma sem volt arról, hogy miről van szó.
- Nincs semmi baj... - válaszolt Krisz, pedig volt.
Szinte lerohanták a képek a családjáról, arról az időről, amikor még együtt voltak... és ami-ből mostanra csak az emlékek maradtak... És az imént ezekből az emlékekből a Hálaadás na-pi ünnepi vacsora rég nem érzett illata még többet csalt elő, mint egyébként. Legfőképp az utolsó estét...
A lány eközben szelíd mosollyal csóválta a fejét:
- Ne mondd ezt, hisz látom Rajtad, érzem, hogy valami bánt... - és kedvesen megsimogatta a férfi arcát.
A pszichológus egy pillanatra behunyta a szemét, aztán megfogta kedvese kezét, lehúzta és két kezébe zárta:
- Ne haragudj... - mondta és nem tudott a szemébe nézni.
- Valami rosszat tettem, vagy mondtam...? - kérdezte Viki, megriadva attól, hogy esetleg, akaratlanul, de megbánthatta.
- Nem... nem Veled van baj - sietett megnyugtatni őt Krisztián, - hanem velem...
Aztán vett egy nagy levegőt és belekezdett:
- Viki, Kicsim, figyelj... tudom, hogy sokat dolgoztál ezzel az egésszel - intett fejével a konyha felé, - meg minden, és örülök is neki, de... most azt szeretném... - kétségbeesetten pillantott a lányra, nem tudta hogyan mondja meg, hogy szeretne egyedül lenni - szóval, arra szeretnélek kérni... hidd el nincs semmi baj, csak...
Viki fürkészve nézett rá, még sosem látta Krisztiánt ilyen zavartnak. Úgy érezte, tudja, mit akar mondani, csak azt nem értette, hogy miért:
- Azt szeretnéd, ha elmennék... - mondta, és elszomorodott.
- Igen - könnyebbült meg egy kissé a férfi, - egyedül szeretnék lenni... - ugyanakkor nem örült a zöld szemekben megjelenő fájdalomnak. - Tudom, szólnom kellett volna...
- Bizony - bólintott a lány, - az nem ártott volna... - ki akarta húzni a kezét a másikéból, de Krisz nem engedte:
- Nem gondoltam, hogy főzni fogsz... - próbált sután magyarázkodni.
- Azt hittem, örülsz majd... - az egyébként oly kedves hang most neheztelőn csengett, és a férfi nem is haragudott rá emiatt.
- Máskor nem volt semmi kifogásod - folytatta közben egyre keserűben a lány, - ha itt vol-tam és vacsorával vártalak. Most miért? - kérdezte vádlón. - Hirtelen miért érzed úgy, hogy bepofátlankodtam az életedbe?
A férfi megrökönyödve tekintett rá. Nem végleg akarja elküldeni, csak ma estére! Ezt meg kell értenie:
- Viki! Viki, ne haragudj... - kezdett bele, de a lány elutasítón felemelte a kezét:
- Nem, nem vagyok rá kíváncsi! - csattant fel élesen. - És nem haragszom, csak szomorú vagyok - tette hozzá kissé megenyhülve. - Azt hittem, többet érdemlek tőled...
Felsóhajtott, szemében könnyek csillogtak. Várt, hogy a másik mondjon valamit, akár csak egyetlen szót, de Krisz képtelen volt bármit is mondani. Félt, hogy csak rontana a helyzeten. Pedig az már alaposan el volt rontva:
- Tényleg jobb, ha elmegyek... - jelentette ki Viktória, és egy újabb sóhajjal visszanyelve a könnyeit elfordult a férfitól.
- Átöltözöm, és már itt se vagyok... - egy pillanatra hátra nézett a válla felett, - ahogy a dok-tor úr kívánja... - és bement a szobába.
Krisztián megsemmisülten állt az előszobában. Viki utolsó megjegyzése és legfőképp cini-kus hangja szíven ütötte. Nem egészen így képzelte. Nem akarta sem megbántani, sem meg-haragítani. Ennek ellenére mindkettő sikerült.
"Tulajdonképpen, miért nem tudom neki egyszerűen elmondani - tépelődött magában, - hogy miért akarok egyedül lenni?"
Az elmúlt tíz évben, mióta nagynénje is meghalt, hozzászokott, hogy ezt az estét egyedül tölti, nem osztja meg senkivel, ahogy az emlékeit sem, mert nem tartoznak egy idegenre.
"De Viki nem idegen, közelebb áll hozzám, mit eddig bárki... Neki elmondhatnám..."
Végignézett a megterített asztalon, a konyhapulton álló párolt tökkel teli tálon, a nyitott sütő ajtóban illatozó sültön.
"Mennyit dolgozhatott vele - jutott az eszébe, - gondolt rám, és..."
Döbbenten akadtak meg gondolatai.
"Különben meg, miért akarom, hogy elmenjen? Hisz mindig is arra vágytam, hogy ne le-gyek többé magányos... és most, amikor végre van valaki, aki velem akar lenni, csak úgy... én elküldöm?!? Hát normális vagyok én...?!?"
Talán... talán még helyre lehet hozni...

Viki ez alatt a hálószobában szedegette össze a holmiját. Rég volt ilyen rossz hangulata. Már bánta, hogy olyan csúnyán beszélt Krisszel, hisz a férfinak valahol igaza volt.
"Előbb meg kellett volna kérdeznem, hogy megtartja-e a Hálaadást, és, ha igen, akkor ho-gyan... Tényleg csak úgy ide pofátlankodtam... pedig alig tudok róla valamit."
És ez valóban így volt. Jó persze, tudta a férfi nevét, korát, foglalkozását, lakása és munka-helye címét, ismerte a barátját, a kollegáit, a főnökét, de ezeken a személyes adatokon kívül a múltját nemigen ismerte. Pedig már féléve "jártak". De bármikor, bárhogyan is került szóba, kedvese csupa általánosságot mesélt a gyerekkoráról, és ha a szüleiről kérdezte mindig ügye-sen kitért a válasz elől, vagy éppen másra terelte a szót. Nagyszüleiről is csak annyit mondott, hogy az anyaiak rég meghaltak, az apaiak pedig még élnek, és időnként meglátogatja őket.
Vagyis Krisztiánnak titkai voltak, olyan titkok, amik a családjával kapcsolatosak. Persze szerette volna tudni, mik azok, de sohasem faggatta róluk. Nem érezte szükségét, épp elég volt tudnia, hogy Krisz nem szélhámos, hogy minden, amit megtudott róla igaz, és hogy a ba-rátai és kollegái bíznak benne. Miért ne bízhatna hát ő is?
Csupán halványan reménykedett abban, hogy ma este talán fény derül néhány titokra, ám szomorúan jött rá: a férfi most sem fog megnyílni. A titkok titkok maradnak, kedvese egyedül akar lenni.
Ám volt itt még valami: úgy érezte, hogy Krisztián nem csak az ő jelenléte miatt feszült. Valahogy olyan szomorúnak tűnt és, még ha nem is mondja el, hogy mi bántja, akkor is... szerette volna megvigasztalni. Megmondani neki, hogy mellette van...
"De, ha elmegyek, erre nem lesz módom... Bárcsak maradhatnék!"
Sóhajtva fogta hozzá a farmerját a többi ruhájához és kifelé indult.
Az előszobába vezető ajtónál ott állt a férfi. Egymásra néztek. Viki akart valamit mondani, de aztán csak megcsóválta a fejét és ment tovább a fürdőszoba felé, hogy ott öltözzön át.
Vagyis csak ment volna... Krisztián megfogta a karját:
- Várj...
Viki várakozásteljesen, újra ránézett. A szíve a torkában dobogott. Talán mégis...
- Maradj... - kérte a férfi.
A hangja halk volt, szinte esdeklő és a lány egész megsajnálta, hisz erre a szóra várt, de azért kicsivel többre számított, valami konkrét magyarázatra.
- Az előbb elküldesz, most meg maradjak? - kérdezte éppen olyan halkan. - Döntsd el végre Krisz, hogy mit akarsz?
- Téged... - mondta önkéntelenül Krisztián, - azt, hogy ne menj el - fogta meg mindkét ke-zét. - Nem akarlak elveszíteni... - most már nehezen elviselhetőnek tűnt a lehetőség, hogy egyedül maradjon. Remélte, hogy kedvese meg fogja érteni.
Viktória azonban egészen elcsodálkozott:
- Miért veszítenél el? Hisz, csak erre az estére megyek el...
- Mert... mindig ettől félek, valahányszor elválunk... - ismerte be halkan a pszichológus. Nem csak a hangja, a tekintete is szomorú volt, a mozdulaton is ez látszott, ahogy fejet hajtott.
- Krisztián - suttogta alig hallhatón a lány, és minden harag elszállt belőle. Meglepődött a szavaktól, jól esett hallani, és úgy hitte, érti őt - nem foglak elhagyni, nem kell félned...
- Ez nem ilyen egyszerű - ingatta még mindig lehajtott fejét az orvos, - vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak...
Felsóhajtott és újra Vikire nézett, a ragyogó zöld szemekbe.

- Minden búcsúzáskor arra gondolok, hogy lehet, hogy nem látlak... soha többé...
Kedvese tekintetében mélységes döbbenet tükröződött. A kezében tartott ruhákat hagyta le-esni a földre, és gyengéden megérintette a férfi arcát:
- Mi...? - suttogta, ahogy hirtelen megértett mindent.
Krisztián nem attól fél, hogy egy másik férfi elhódítja tőle, az ő félelme sokkal mélyebb és ősibb.
- Istenem... Te attól félsz, hogy... hogy meghalok... - és elszorult a torka.
Krisztián nem szólt, csak bólintott és újra lehajtotta a fejét. Előtte azonban egy rövid pilla-natra Viki a fekete szemek mélyére pillanthatott és abból a fájdalomból, amit ott látott, még valamire rájött, ami egészen megrendítette:
- Már veszítettél el így valakit... - ez nem is kérdés volt, hanem állítás, hiszen annyira nyil-vánvalónak tűnt.
A férfi most sem válaszolt. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és attól félt, hogyha egy szót is szól, akkor menthetetlenül elsírja magát, és nem akart sírni...
- Nagyon szeretted? - kérdezte gyengéden és együttérzőn a lány.
- Igen... - mondta alig hallhatón Krisztián, és arcához fogta a lány kezét. - A családját álta-lában szereti az ember... - és megpróbált egy apró mosolyt az arcára erőltetni.
- A... feleséged...? - Viki hangjából érződött, hogy bár akaratlanul, de féltékeny egy kicsit az ismeretlen nőre, aki valaha bírta Krisztián szívét.
Az igazság azonban még ennél is sokkal megrázóbb és fájóbb volt...
- A szüleim... a testvéreim...
Most, hogy kimondta, Krisz végre rá mert nézni kedvesére. A zöld szempár mélyén őszinte szeretetet és részvétet látott és könnyeket... amik lassan gördülni kezdtek a lány arcán.
- Már rég el kellett volna mondanom, tudom... - folytatta a férfi, miközben ujjhegyével letö-rölt néhány cseppet, - de nem volt hozzá se erőm, se bátorságom...
- Krisz... - suttogta Viki. Sosem hitte volna, hogy ez az a titok. Még sosem látta a férfit eny-nyire sebezhetőnek és... szeretetreméltónak... és még soha nem szerette ennyire...
- Még most is hiányoznak - mondta halkan Krisztián múltba révedt tekintettel, - pedig már húsz éve... de, ha eszembe jutnak... olyan, mintha... mintha csak tegnap lett volna - és érez-hetőn megremegett a hangja.
- Több is mint, húsz éve... - pontosított, - épp ezen a napon...
- Húsz év... - döbbent meg a lány, - de hisz akkor még kisfiú voltál...
Bele, sem mert igazán gondolni abba, hogy ez mit is jelent.
Krisztián végig simított hosszú, fekete haján:
- Anyámnak tetszenél - súgta lágyan és minden szomorúsága ellenére elmosolyodott, - min-dig is hosszú hajat szeretett volna, de sosem nőtt meg neki, csak eddig - érintette meg gyen-géden Viki vállát.
- Abby pedig nem akarta megnöveszteni... Úgy hatéves lehettem, amikor megígértem neki, hogy majd én... - elcsuklott a hangja és egy könnycsepp elszabadult, ahogy lassan behunyta a szemét.
- Biztos jól állna... - felelte kedvesen Viki és beletúrt a férfi sűrű, fekete hajába.
Nem érdekelte kicsoda az az Abby, nem akart többet tudni, hisz láthatólag már ennyi is megviselte szerelmesét. Krisztián majd eldönti, hogy mikor és mennyit mond el, ő nem fogja sürgetni.
Az orvos hálás volt ezért, örült, hogy Viktória nem kezd el valami morbid kíváncsisággal faggatózni a részletek felől.
- Ugye, itt maradsz? - nézett rá reménykedve.
- Igen, hát persze... - válaszolt Viki mosolyogva, - persze, hogy maradok... és ha bármiben segíthetek...
- Már az segít, hogy itt vagy - ölelte át Őt Krisz, - a jelenléted, a szerelmed. Erőt ad és meg-nyugvást, hogy az emlékeim végre valóban emlékké válhatnak...
Ennél többet nem mert kérni, pedig szeretett volna. Olyan jó lett volna odabújni Hozzá, az ölébe hajtani a fejét és ölelni és ölelni Őt, amíg bele nem fáradnak... és amíg el nem felejt mindent...
A kívánsága, a vágyai azonban ott ragyogtak a szemében, szomorkás mosolyában, érződött a mozdulataiban, és Viktória látta, érezte mindezt.
"Szüksége van rám - ujjongott szíve a gondolatra, - még ha nem is mondja!"
Mámorító, boldog érzés volt, és tudta, hogy csak egy dologgal viszonozhatja, csak egyetlen dolog van, amivel segíthet neki, ha csak egy kis időre is, de megfeledkezni a múltról.
Két kezébe fogta a férfi arcát, egy pillanatra szájon csókolta, aztán kibontakozott a karjaiból és ellépett tőle, épp csak annyira, hogy ne érhesse el. Ránézett, egy kicsit huncut mosollyal... aztán óvatosan mindkét válláról lehúzta a ruhát...
Krisztiánnak elkerekedett a szeme, tudta, hogy mi következik és akaratlanul is szaporábban kezdte venni a levegőt...
- Nem sok, amit adhatok... - suttogta elfogódottan a lány, - de tiszta szívből adom... - és ez-zel hagyta, hogy a könnyű anyag halk suhogással a padlóra hulljon.
A fekete selyem alatt nem viselt semmit. Mezítelenül állt kedvese előtt...
- Krisztián... - lépett oda hozzá és karjait a nyaka köré fonta, - ígérem, mostantól csak jó dolgok fognak történni Veled...
A férfi meghatottan szorította Őt magához, miközben ajka az ajkára tapadt. Egész lényét el-öntötte a vágy. Viktória halk sóhajjal viszonozta a csókot, szeme lecsukódott, teste tűzforró volt, készen arra, hogy gyönyört adjon és kapjon.
Már semmi sem létezett számukra a világból, elfelejtkeztek még a vacsoráról is...



Krisztián az éjszaka közepén azzal a furcsa érzéssel ébredt fel, hogy valamit elmulasztott.
Viktória ott aludt mellette, háttal fordulva felé. A redőny résein át kintről beszűrődő fényben nem sokat látott, de a párnán szétterülő haját igen. Kusza sötét folt a fehér ágyneműn. Gyen-géden megsimogatta a selymes tincseket, nem igazán tudta, hogy mit is felejtett el, de nagyon nem is érdekelte, boldog volt, hogy a lány itt van vele, hogy nincs egyedül...
Megállt a keze... Eszébe jutott...
- Hogy felejthettem el! - suttogta a sötétbe, ahogy hanyatt elnyúlt az ágyon.
"Ilyen még nem fordult elő...!"
Óvatosan felkelt, magára vette a köntösét és átment a másik szobába.
Egyenesen a könyvespolchoz. Nem kellett fény ahhoz, hogy tudja melyik könyv hol van. Biztos kézzel nyúlt a kötetek közé és vette ki azt, ami neki kell. Pán Péter történetét, angol nyelven, a nyolcadik születésnapjára kapta az apjától. Még ajánlást is írt bele, emlékezett minden szavára:
‚I wish you, Christian, that always aim at real goals, and should never renounce of you dreams. With much love: your daddy 21. January 1988.'
"Drága Apa...- idézte fel magában egy pillanatra a múltat, és miközben kinyitotta a művet, magában rögtön le is fordította a nyomtatott betűkkel írt sorokat. 'Kívánom neked Krisztián, hogy mindig reális célokat tűzz magad elé, és sohase kelljen lemondanod az álmaidról. Sok szeretettel: édesapád, - az ajánlásaid mindig passzoltak a könyvhöz."
Egy vékony, megsárgult borítékot emelt ki a lapok közül. A kezébe fogta, amíg a kötetet visszarakta a helyére, majd kiosont vele a konyhába.

Az asztalon még ott álltak a mécsesek, a sütőtálban a pulykacomb, egy másik tálban a párolt sütőtök, minden úgy volt, ahogy hagyták. Az étel illatától megkordult a gyomra, rájött, hogy milyen éhes.
Csak addig kapcsolta fel a villanyt, amíg meggyújtott néhány kisebb töklámpást és vágott két szeletet a pulykacombból. Az egyiket rögtön megette, kimondottan finom volt, a másikat ott hagyta a tányéron, hátha Viki még is felébred...
Aztán egy kivételével elfújta a mécseket és kinyitotta a borítékot. Egy fényképet vett ki be-lőle. Hosszan nézte, pedig ismerte minden négyzetmilliméterét. Az elmúlt húsz év során, min-den évben ezt tette ezen a napon... ezen az estén... Tegnap ugyan elfelejtkezett róla, de most pótolja...
Még italra sem volt szüksége, mint máskor. Nézte a képet, és emlékezett...

Arra eszmélt, hogy egy halk, aggódó hang azt kérdezi:
- Krisz, mit csinálsz itt?
Felpillantott. Viktória ott állt a konyhaajtóban, zöld köntösében, álmosan, kócosan. Arra éb-redt, hogy Krisztián nincs mellette, hát keresni kezdte, és végül itt talált rá.
- Csak egy képet nézek... - felelt a férfi.
- A sötétben? - lepődött meg a lány, és közelebb jött.
- Nincs szükségem fényre - mondta Krisz csendesen, - tudom, kiket ábrázol... - ezzel kihú-zott egy széket és intett Vikinek, aztán amikor leült odaadta neki a fotót.
Viktória közelebb hajolt a töklámpáshoz, hogy jobban lásson, és alaposan szemügyre vette a kissé már megkopott, polaroid felvételt.
Öten voltak rajta, köztük két felnőtt. Egy fekete hajú, fiatal férfi átkarolta egy vörös hajú, nagyon dekoratív, fiatal nő vállát. Mindketten a negyvenes éveik elején járhattak. Nem néztek egymásra, mégis érződött a köztük levő kapcsolat. Három gyerek állt előttük. Baloldalon egy barna hajú, tíz-tizenkét évforma kisfiú, mokány, vagány gyerek, ragtapasszal az arcán, amit elmélyülten piszkált. A jobbszélen egy vörös hajú, az asszonyra feltűnően hasonlító, tizenhat év körüli bakfis. A már kirajzolódó nőies vonásokat meghazudtoló módon grimaszt vágott a kamerának, mint egy kölyök. Kettejük között pedig egy fekete hajú, nyolc-tíz évesnek látszó kisfiú... Vidáman vigyorgott a lencsébe. Az egész képről boldogság és harmónia sugárzott.
A lánynak elszorult a szíve, a tegnap este után sejtette, hogy kik vannak a fotón... Csak néz-te a fekete hajú kisfiút és arra gondolt vajon milyent lett volna, ha nem veszíti el a családját...
"...és vajon milyenek lettek volna a testvérei?"
- A baleset előtt pár héttel készült - hajolt közelebb a férfi. - Ennek a másolatát kapták aján-dékba nagyapáék a házassági évfordulójukra... Minden évben egy fénykép... de csak ezt őriztem meg... az utolsót... - Elhallgatott, kivette a képet a lány kezéből és sokáig meredt rá, mielőtt újra megszólalt volna.
- Michael harminchárom lenne, Abby harmincnyolc...
Viki próbálta elképzelni a két testvért felnőttnek, de csak azt látta, hogy a harmadik, aki életben maradt és most itt van vele, milyen szomorú. Nem tudta, hogyan segíthetne Neki. Ke-zét vigasztalón a férfiéra tette.
Krisz felpillantott rá, jól esett neki az együttérzés. Tekintete egy pillanatra a lányéba mé-lyedt, aztán újra a fényképre tévedt.
- Michael és Abby... Mihály és Abigél... - jegyezte meg, és ismét elcsöndesedett.
Olyan sokáig hallgatott, hogy Viki már azt hitte, nem szól többet, de pár perc múltán lassan, elgondolkozva, mégis beszélni kezdett:
- Táncosnő akart lenni, volt is hozzá tehetsége... - és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a nővére, amint a nappaliban próbált, mert ott bőven volt hely. Ha behunyta a szemét még most is látta maga előtt, ahogy különböző musical zenékre ugrándozik.
- Ha nem sietnek haza, ha ott maradnak még az előadás után ünnepelni, mint a többiek, ak-kor...- Jól tudta, hogy miatta jöttek el, mert ő betegen feküdt otthon, és emiatt még fájóbb volt az egész.
- ...akkor nincsenek a hídon, amikor...- Megrázta a fejét, erről nem akart beszélni.
Mintha csak most történne, újra látta maga előtt a késő esti híradó képsorait, ahogyan ki-emelik az öböl vizéből a csontszínű VW Quantum-ot.
Inkább máshonnan folytatta.
- Felhívtak mielőtt elindultak, Abby nagyon boldog volt. Elmondta, hogy az egyik osztály-társa papája felvette az egészet videóra és megígérte, hogy majd szerez tőlük egy másolatot, hogy én is láthassam...
Viktóriának fogalma sem volt, hogy a férfi mikről beszél, de nem szólt közbe. Érezte, hogy nem szabad. Most nem az a fontos, hogy minden részletet megismerjen, hanem az hogy ked-vese nyugodtan elmondhassa, amit akar.
- A srác el is hozta a kazettát... de sohasem néztem meg... nem volt erőm hozzá...
- Krisz... - suttogta lágyan a lány, és gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Nagyon is el tudta képzelni az érzéseit, hiszen neki magának másféléve halt meg az édesapja.
"Nyolc évesen mindenkit elveszített... Istenem..."
Krisztián megfogta a kezét, aztán behunyta a szemét és megcsókolta a tenyerét, az ujjait. Letette a fotót, anélkül, hogy még egyszer rápillantott volna.
- Ők a múlt - mondta halkan. Majd immár mindkét kezével a lány után nyúlt, és a karjánál fogva lassan felhúzta őt.
- Tudod, mindig is azt hittem, nem is lesz több... Csak a jelennek éltem, nem igazán hittem, hogy nekem is lehet jövőm...
Egyenesen kedvese szemébe nézett, és Viki úgy érezte, a lelkébe lát. Egész bensője reszke-tett a férfi szavaitól, mintha fázna.
- ...de most már tudom, hogy tévedtem... - folytatta közben a férfi. - Tudom, hogy lesz majd feleségem, gyerekeim... saját családom, akiknek visszaadhatom mindazt, amit én kap-tam azoktól, akiket elveszítettem.
A mécses egy utolsót lobbant, és kialudt.
Viktória hálás volt érte, így legalább Krisz nem láthatta, ahogy elsápadt, majd elpirult. Szin-te biztos volt abban, hogy mi lesz kedvese következő mondata. Jó lett volna hallani, nagyon jó, de nem tudta, hogy mit feleljen rá... mert bármennyire is szerette Őt, még nem akarta el-kötelezni magát. Ezért úgy döntött megelőzi, elveszi a lehetőséget, hogy bármit mondhasson. Majdnem elkésett...
- Viktória... - kezdett bele Krisztián, és vett egy nagy levegőt a folytatáshoz, de a lány gyor-san közbe vágott.
- Rám ne igazán számíts, én... én nem vagyok feleségnek való... - hárította el a feltétele-zést, ám rögtön el is szégyellte magát.
"Ez nagyon durván hangzott - riadt meg saját szavaitól, és a sötétség ellenére félrenézett. - Istenem! Remélem nem haragszik meg érte...!"
A férfi elmosolyodott. Most már értette, hogy Vikinek miért remeg a keze. Ugyan egészen mást akart mondani, de ha már a lány így szóba hozta... kíváncsi volt a ‚miért'-re.
- És ezt miből gondolod? - kérdezte évődve, és egy kicsit húzni kezdte maga felé.
- Hát... - vonta meg a vállát kicsit megkönnyebbülten Viki, egyrészt amiatt, hogy eltértek a tárgytól, másrészt azért, mert a másik hangjában nyoma sem volt haragnak, - nem vagyok az a gondoskodó típus...
Krisztián halkan felnevetett. Eszébe sem jutott, hogy kinevesse a lányt, egyszerűen csak meglepte a reakciója egy ilyen kimondatlan kérdésre. Ugyanakkor meg is értette, ő maga sem akart még semmi komolyabbat, eddig még csak fel sem merült benne ehhez hasonló gondolat. Bár, őszintén, egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy mégis megkérdi, de barátnője ijedtségét látva, mégis elállt az ötlettől.
Észre sem vette, hogy újra megfeledkezett a múltról. Csak kedvese jelenlétét érezte, csak Őt akarta megnyugtatni, boldoggá tenni...
- Mondja ezt az, aki remek vacsorával várt... - állapította meg nagy komolyan.
- Ne nagyon éld bele magad - tiltakozott a lány erőtlenül, - ez egyszeri alkalom volt... - de ezalatt minden lépéssel közelebb került a férfihoz.
- Én emlékszem többre is...
Viktória nem tudott mit mondani, hiszen valóban nem először főzött itt, olyannyira nem, hogy itt kezdte el konyhai tanulmányait; amúgy pedig... egyre jobban úrrá lett rajta a kíván-ság, hogy végre Hozzá bújhasson... már nem is akart semmi mást...
- Honnan tudod, hogy milyen - tért ki a válasz elől, - nem is ettél belőle...
- Ebben tévedsz - állt fel Krisz, átkarolva a lányt, - amikor kijöttem megkóstoltam... és na-gyon finom volt... épp, mint... - suttogta alig érthetően, ahogy szájuk összeért - az ajkad...
És amint a karcsú test az övéhez simult hirtelen rádöbbent, hogy most először nem fáj a múlt. Boldog volt és hálás, minden ízében érezte, hogy ezt kedvesének köszönheti. Végre el tudta engedni, méltó helyre tudta tenni emlékei között szüleit és testvéreit.
- Te vagy a jövő... - fejezte be a mondatot, amit Viki az előbb félbeszakított. - Maradj ve-lem, kérlek - súgta, arcát a lágy tincsek közé fúrva. - Most... és mindig, csak ezt kérem... semmi mást...
- Akkor így lesz - felelte a lány, épp olyan halkan.
Remegett a férfi ölelésében, de nem a vágy miatt. Ahogy este a testével vigasztalta, most úgy érezte Krisztiánnak ezúttal csupán szeretetre van szüksége, semmi másra.
- Veled maradok, ígérem - szorította őt magához. - Amíg csak akarod...
- Akkor itt maradsz örökre... - hallotta a választ, - mert nem engedlek el...
Egyszerre néztek fel, és bár nem látták egymás tekintetét mégis tudták, hogy pillantásuk ta-lálkozott.
- Olyan jó, hogy itt vagy - mondta csendesen Krisz, - hogy vársz rám... - csuklott el a hang-ja, - hogy van, aki hazavár...
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de észre sem vette. Csak azt tudta, hogy ő a legbol-dogabb ember a világon, mert rátalált erre a csodálatos lányra, és vele a boldogságra.
- Végre... Újra...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Fordulat című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fordulat című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Az öcsém, meg én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Fordulat címmel

szhemi bejegyzést írt a(z) Csillagokban kereslek ( Anyák napjára ) című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szuszimuszi és a rovarok című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szuszimuszi és a rovarok című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Pünkösd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) hangulatok című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) craartáH! - Hála vers című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) craartáH! - Hála vers című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Kék Hold című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) A Gondolkodó című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Kóbor golyó című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 17. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)