"Hát az anyja él-e még,
hát a fia ép-e még?
S rád-e, rád-e, rád-e rád
rád-e borul sírva még"

(Kuruc induló a hegyaljai felkelés idejéből)


-Félek végigmenni éjszaka a sötét utcán, -mondta Szendrő Emese Szaplonczay Imrének. -Ahol én lakom a város szélén, olyan szörnyen kihalt a környék! Az utcai lámpák nem égnek, és a házakból sem szűrődik ki éjfél után semmi fény!
Az ablakmélyedésbe húzódva beszélgettek. A lány a párkánynak támaszkodott, Szaplonczay Imre szemben állt vele. A bál a végét járta, néhányan még táncoltak, de a párok többsége visszahúzódott a szobákba, s tették, ami miatt idejöttek. A régi, omladozó kastélyt nagy kert vette körül. Kinn a kertben a szökőkút két oldalán csalfa fénnyel világítottak a magas oszlopok tetején a kandeláberek izzói, egyenként fénygömbökbe zárva a nimfák mezítelen, félénk szobrait, a márvány-padokat, a díszbokrokat, a virágágyásokat. A fénygömbökön túl nyúlós sötét honolt. Szendrő Emese megnézte a karóráját.
-Ha most elindulok, még elkapom az utolsó villamost...
-Nem kell hazamenned, ha nem akarsz, -mondta Szaplonczay Imre lágyan. -Aludj itt. Van még néhány üres szoba az emeleten. Kerítsek egyet?
A lány hátravetette a fejét. Válláig érő, gesztenyeszínű haja meglebbent, szemében felfénylett az ólomkristály csillár hosszúkás csüngőinek szikraözöne. Töprengve nézett a fiú szemébe. Nem válaszolt azonnal, csak állt némán, hátravetett fejjel. Odakinn átvágott egy alak az egyik fénygömbön, majd eltűnt túloldalt a ragacsban. Szaplonczay Imre utána nézett, pupillája kitágult, ahogy kutatta, merre ment kinn a kertben a férfi. Szendrő Emese mozdult, ellépett az ablaktól.
-Indulnom kell.
-Elkísérlek!
-Ne. Nem szükséges. Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni.
-Azért én mégis veled mennék.
-Hát, ha akarod?
A lány vontatott, álmatag hangon beszélt. Hangja nem árulta el, tényleg akarja-e, hogy a fiú hazakísérje, vagy csak sodródik? Imre azt gondolta abban a percben, hogy csak sodródik, mint ahogy egész este csak sodródott, a vacsora alatt is, és amikor táncoltak, akkor is. Sodródik, mint ág a folyóban, gondolta.
Magas, hajlott hátú fiú közeledett hozzájuk a fényesen kivilágított termen keresztül.
-De jó, hogy megvagytok! -kiáltott fel, amikor odaért. -Friss híreim vannak. Buga Jakab tud szerezni kézigránátokat! Most mondta! Most beszéltem vele az imént!
-A lőfegyverek rendben vannak? -kérdezte Szaplonczay, eleresztve füle mellett, amit a kézigránátokról hallott.
-Igen. A lőfegyvereket Tokaji Ferkó és Zöld Demeter intézte, de ezt már tudod pajtás.
-Jó, csak azért kérdeztem, mert...
-Rendben vannak, ne idegeskedj, pajtás.
-Az összeköttetések a körzetekkel? A városok?
-Azok is. Mindegyik rendben van. Az összeköttetésért Tyukodi pajtás felel. A nevek, telefonszámok fel vannak jegyezve Csínom Palkó és Csínom Jankó füzetében. A felvidékiek, és az erdélyiek is természetesen.
-Akkor én most elmegyek, Ádám pajtás. Hazakísérem őt.
Az Ádám pajtásnak nevezett fiú egy lépéssel hátrébb lépett, s jól megnézte magának mindkettőt. Gúnyos kis félmosoly jelent meg a szája szögletében.
-Emese haza akar menni?
-Igen, -mondta gyorsan a lány, mielőtt Szaplonczay felelhetett volna. -El akarok menni. El kell mennem!
-Te tudod! -mordult rá Ádám pajtás. -Na jó, induljatok akkor, mi gondom veletek!

Tényleg az utolsó villamos volt az, amit elcsíptek! A kocsiban rajtuk kívül senki nem utazott. Nem ültek le, hideg volt ahhoz, hogy ülve utazzanak. Behúzódtak a kocsi végébe az ablakhoz. Leheletük fehér páraként csapódott le. A város fényei lassacskán elmaradtak, puszta, kihalt, sötét területen futott a villamos. Szaplonczay Imre közelhúzódott a lányhoz, hozzá simult, két karjával átkarolta. Megcsókolta a száját, egyszer, kétszer, háromszor. Emese szája jéghideg volt. Ajkai nem nyíltak szét, nem csókolta vissza a fiút. Imre kigombolta a középső gombot a kabáton, aládugta a kezét, és megsimogatta alatta. Emese nem tiltakozott, hagyta, hadd simogassa. Megcsókolta újra a száját, s közben nyomkodta a melleket, egyszer az egyiket fogta meg, azután a másikat. Semmi nem változott a lány magatartásában. Jégszobor volt. Fények jöttek, közeledtek, majd elfutottak az ablaksor előtt. Megállóról megállóra ment a villamos. Egyszer, az egyik megállónál a másik kocsiba felszállt egy férfi, aztán egy másik megállóban hozzájuk szállt fel egy asszony. Jó hosszú ideig utaztak együtt: ők, az asszony, és a férfi a másik kocsiban. Előbb az asszony szállt le, majd néhány megállóval később a férfi is leszállt. Most már csak ketten maradtak az egész nagy, hosszú szerelvényen. Újra a sötétbe futottak bele. Szaplonczay Imre megpróbálta felvenni újra a fonalat. A kezével dolgozni kezdett a kabát alatt, szája újra csókolgatni kezdte a lány száját. Megpróbálta beerőszakolni a nyelvét a lány ajkai közé, de azok az ajkak szorosan össze voltak zárva. Mintha jégszoborral, vagy márványszoborral csókolózott volna Szaplonczay Imre. Megállóhoz értek. Kinn, az üres peron halvány fényei mögött vadul ugatott egy kutya. Nagytestű állat lehetett mélyen kongó, visszhangos hangja után ítélve. A villamos elindult. Emese megfogta a fiú csuklóját, s szépen lassan, óvatosan kihúzta kezét a kabátból. Begombolta a kabátot.
-Beszélgessünk inkább, -mondta. -Ki a csuda az a Buga Jakab? És mi ez az egész?

Kattogtak a kerekek. Az ajtó rácsa, a kocsinak abban a végében, ahol álltak néhány perc múlva a nyílt pályán váratlanul, nagy csattanással kinyílt. Lehet, hogy rosszul volt rögzítve, vagy a szerkezet hibásodott meg. A kalauz odament, és felhúzta a rácsot. "Kasza utca következik" -mondta be a vezető a megafonba. A villamos csak ment tovább, Kasza utcának se híre, se pora nem volt a sötétben.
-Ki a fene Buga Jakab? -kérdezte a lány makacsul visszatérve az előbbi témához.
Szaplonczay Imre felnevetett. Inkább kurta kis kaccantás volt ez csak, nem igazi nevetés. Kacaj, ami azt jelzi, hogy aki nevetett, nem akar túl sokat mondani. A lány arca falfehér volt, szája piros, túl piros a nagyon piros-, a túl-piros rúzstól. Barna kabát volt rajta, kétsoros gombolással.
-Buga Jakab az egyik srác a suliból. Ádám pajtás, én és még páran kitaláltunk egy játékot. Régi kuruc neveket vettünk magunkra. Azt játsszuk, hogy megdöntjük az államhatalmat, s kiverjük az országból a németeket. -Felnevetett. -Nem, nem a németeket, az oroszokat. De csak játszunk, érted?
A lány arca szétnyúlt, elmállott, mintha tésztából lett volna. Sötét szemei tágra nyíltak. A piros ajkak szorítása felengedett, láttatni engedte a fogak fehér koszorúját.
-És a fegyverek, a kézigránátok? Az összeköttetés a vidéki városokkal? Nevek, telefonszámok?
-Csak játék az egész, mondom. Tyukodi pajtás például még nem is létezik, még kell találni egy Tyukodi pajtást, és egy Csínom Palkót, és egy Csínom Jankót.
-Bolondok vagytok! Ha erre rájön valaki és beköp benneteket, lógni fogtok!
-Egy csudát!
-Majd meglátod!
A villamos fékezett lelassult és csikorgó kerekekkel megállt. A Kasza utcánál voltak. A peronon senki nem volt. A szerelvény lassan elindult. Csattogott a sín, ahogy ment a villamos. Egyre erősebben, egyre gyorsabban csattogott, ahogy egyre gyorsabban ment.
-A következő már a végállomás lesz, -magyarázta Szendrő Emese. -Oda már közel van, az utca, ahol lakom. Öt-tíz percnyi séta. Nem féltek, hogy én leszek az első, aki beköp benneteket?
-Te nem köpsz be, -mondta Imre. -Egy református lelkész lánya nem tesz ilyet!
-Dehogynem! -csattant fel a lány. -Hogy te mekkora bolond vagy! Az én apám például békepap, vagyis beépített tégla, ezt nem tudtad, nagyokos?! Elmondom neki, mire készültök, el én! Majd ő beköp!

A városrész úgy nézett ki az éjszakában, mintha falu lett volna. Alacsony, egyszintes házak között mentek, néhol akadt csak egy-egy kétszintes. Befordultak az egyik utcába, onnan a másikba, onnan a harmadikba. Szaplonczay Imre elvesztette tájékozódó képességét, már nem tudta merre járnak. Nagyon sötét volt, a házak fehér falai, mint derengő árnyak tűntek elő kétoldalt. Egyetlen csillag volt csak az égen, de ez a csillag nem ezüst-kék volt, mint amilyenek a többi csillagok, hanem vörös. Kutyák rontottak a kerítéshez, megugatták őket, amerre elhaladtak. Egyszerre csak kétszintes, magas, sokablakos házhoz értek. A háznak boltíves kapuja volt. Közelről piszkos-zöldnek látszódott a kapu. A zöld kapu előtt megállt a lány.
-Itt lakom. Itt búcsúzzunk el. Most, mielőtt becsöngetek!
-Jó, -mondta Szaplonczay Imre. Odahajolt a lányhoz, megcsókolta az arcát.
-Szervusz, -mondta.
-Szervusz, -viszonozta a lány, és a csengőre tette a kezét. -Indulj, eredj már innen, te bolond, nem akarom, hogy meglássanak!

1954 december 13.-án több napilapban is szerepelt az alábbi közlemény:

"Az MTI jelentése szerint az Államvédelmi Hatóság veszélyes összeesküvést leplezett le, mely a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen irányult. A mozgalmat imperialista, revansista körök kintről szervezték, és irányították. Hatóságaink elfogták, és rögtön ítélő bíróság elé állították a főkolomposokat. Hat személyt a Legfelsőbb Bíróság Büntető Tanácsa kötél általi halálra ítélt: Szaplonczay Imrét, 17 éves, fedőneve Imre pajtás, Kovács Ádámot, 18, fedőneve Ádám pajtás, Szekeres Mártont, 18, fedőneve Buga Jakab, Tar Zoltánt, 18, fedőneve Tokaji Ferkó, Almási Istvánt, 17, fedőneve Zöld Demeter, és Szendrő Emesét, 17, fedőneve nincs. A kegyelmi kérvényeket az Elnöki Tanács elnöke elutasította, az ítéleteket tegnap hajnalban végrehajtották. További tizenöt vádlott életfogytiglan tartó börtönbüntetést kapott, az ítélet szerint a feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége az ő esetükben ki van zárva."

A kivégzettek holttesteit akkori szokás szerint a vesztőhely udvarán elásták. Ma már senki nem tudja, hol porladnak csontjaik.