A bal oldali mólószárny hajlatában volt a tanyahelyük az egyetemista fiúknak, és a gimnazista lányoknak. Ültek, hevertek szétszóródva a forró kövön fenn a mellvéden, vagy lenn a járdán, eltorlaszolva az utat a móló elejéhez, vagy onnan vissza, befele. Oda jártunk mink is, én és a Hámori Bandi. Rendszerint már jó korán kimentünk, reggel, tíz órakor, vagy még korábban, miután végeztünk a trenyával, miután lefürödtünk és megreggeliztünk. Trenyálni kellett, ehhez nem fért kétség. A Hámori Bandi gőzerővel készült az olimpiára, futott az országúton 18 kilométert, csinált nyolcvan vagy száz fekvőtámaszt és kétszáz felülést. Én segítettem neki, lefutottam én is a kilométereket, megcsináltam az árok szélén a parajban a fekvőtámaszokat és a felüléseket. Mi voltunk a legjobbak, annyi kilométert senki nem tudott lefutni, mint mi, sem annyi fekvőtámaszt, és felülést megcsinálni. A Hámori Bandi még nálam is jobb volt, de nem számított, második legjobbnak is jó volt lenni, semmi pénzért el nem cseréltem volna.

A délelőtt eleje-közepe viszont már kinn talált minket a mólón. Odatelepedtünk fesztelenül a többiek közé, mintha ők is egyenrangúak lennének velünk, beszélgettünk az egyetemista fiúkkal és a gimnazista lányokkal, azokról a témákról, amelyekről ők beszélgettek, s amelyek nekünk samfuk voltak. Az egyik nap szóba került a hüm-hüm, a himi-hümi és a szerelem, mindenki mondta a magáét, de senki nem tudta megmondani, mi a különbség igazából ezek között.
-A hüm-hüm nekem smafu, -mondta az egyik egyetemista fiú a fejét csóválva. Törökülésben ült lenn a kövön, felnézett az egyik gimnazista lányra, aki viszont fenn ült a mellvéden, a viharágyú felfelé meredő, nagy, vastag csöve mellett.
-Én inkább himi-hümiről beszélnék, -vonta meg a vállát a gimnazista lány. -A hüm-hüm olyan ciki. Hüm-hüm többféle van. A hüm-hüm nálam morális kérdés.
-Nálam ugyan nem, -jegyezte meg egy másik gimnazista lány. -A hüm-hüm csak hüm-hüm. A a himi-hümi meg csak himi-hümi. Egyiknek sincs köze a szívből jövő igaz szerelemhez.

A gimnazista lány ledér megjegyzése belevitte a társaságot egy olyan vitába, amely leginkább elvadult bozótos erdőrészhez hasonlít, amelyből nincs kiút.
-A himi-hümihez nem kell szerelem, -mondta egy másik egyetemista fiú.
Széles háta volt, és a kicsi nádas innenső széléhez közelebb ült, mint a másik egyetemista, az, aki azt mondta az előbb, hogy neki smafu a himi-hümi.
-Fordítva! -érvelt törülközőjéről szónokolva egy másik gimnazista lány. -A szerelem az olyan valami, amihez, nem tartozik feltétlenül hozzá sem a hüm-hüm, sem a himi-hümi.

Na ez aztán még inkább olaj volt a tűzre. Ettől kezdve a vita a körül forgott, hogy kell-e igazi, szívből jövő szerelem ahhoz, hogy az ember hüm-hüm, vagyis inkább arról, hogy a szívbéli érzelmek kiteljesedése nélkül himi-hümi-e a szó nemes értelmében vett himi-hümi?

Csúcspontján e körnek odafordultam szerelmemhez, aki a viharágyú másik oldalán ült, egyik karjával átkarolva a nagy, vastag csövet, és a következő kérdést rebegtem feléje:
-Nehéz volt az érettségi vizsgád, szerelmem?
Mintha pók csípte volna meg, úgy perdült felém.
-Ne nevezz szerelmednek, -sziszegte. -Különben pedig, különben, mi a makkos-máriának kérdezősködsz mindig, állatkert?
Hámori Bandira néztem, aztán a szerelmemre, aztán vissza a Hámorira. Fél-könyökére támaszkodott, karja egy gimnazista lány derekán pihent. A lány, pici kacsóját a Testvér combján nyugtatta, nem is nyugtatta, nem jól írom le, az a pici kacsó finom mozdulatokkal simogatta a Testvér izmos, verseny-biciklista combját.
Tudat alatt tudtam, hogy ebből himi-hümi lesz hamarosan, vagy hüm-hüm, vagy mindkettő. Visszatért tekintetem a sárgahajú lányhoz, akit szívem legbelsőbb legmelegebb érzületével szerettem. Elidőztem gömbölyű karjánál, feszes, bikiniből kibukkanó kebleinél, érzéki szájánál. Az volt az érzésem, szétpukkanna, mint a lufi, ha megbökném olajosbarna bőrét egy gombostűvel. Szép volt, kedves volt, durcás volt, mindig durcás volt, ha mellette ültem és kérdésekkel ostromoltam.
-Csak azért kérdeztem, mert minden érdekel, ami veled történik, -leheltem feléje ólombetétes ajkakkal.
-Haggyál a csőszbe! -mordult rám és elfordult tőlem, elvitte kiismerhetetlen szemeinek zöldes-sárga íriszét a fekete pöttyökkel. Míg ült, kenni kezdte magát napolajjal, aztán, ami után abbahagyta, végigfeküdt a gyékényen. Kezeit maga mellé helyezte, combjai kicsit szét voltak tárva, annyira, amennyire a mellvéd keskeny párkánya megengedte. A gimnazista lányok is széttett combokkal napoztak, csak kevés lány akadt, akinek a combja össze volt zárva.

-Akarsz kicsit hüm-hüm, felszereljem a hajót? -kérdezte Hámori Bandi a gimnazista lánytól.
-Tőlem! -mondta a gimnazista lány. -Ha karod, himi-hümizhetünk! -Ránevetett a Bandira. Felálltak és elindultak befele a sólyához. A Testvér átkarolta a lány vállát, a lány keze pedig a Testvér csípőjén matatott. Így mentek a fiatal nyárfák zöldellő lombja alatt, s már a közelgő himi-hümin járt az eszük. Én is a himi-hümin gondolkodtam, szerettem volna hüm-hüm a sárgahajú lánnyal, annak ellenére, hogy minden idegszálammal szerelmes voltam őkelmébe.
-A Testvér kimegy a Hajnalcsillaggal, -szóltam a szerelmemhez, -nem-e megyünk-e mi meg ki a Belugával? A Beluga is jó hajó?!
Abbahagyta a teste kenését. Megállt keze a levegőben.
-Mi a nyomornak nem hagysz má' békén, -szólt. -Pattanj le rólam tetű. Mán a múltkor megmondtam, semmi közöm hozzád. Számomra annyi vagy, mint akárki, mint valaki, egy ember, aki ott fürdik, ni. -Kezével előre mutatott a vízbe, ahol fürdött egy ember.

-Szerelem nem létezik, ami van, az csak a vágy, -mondta a széles hátú egyetemista fiú.
-Neked a vágy csak az ágyat jelenti, -replikázott a mellette ülő gimnazista lány.
-Hümi-hümizni kell sokat, -mondta a harmadik, sóhajtva.
-Vagy hüm-hüm, -mondta a negyedik.
-Mert mi a különbség? -kérdezte az ötödik.

Fel kellett állnom, el kellett mennem onnan. Túl durva volt és túl egész. Hüm-hüm, himi-hümi, szerelem, átok? Mi ez! Nívó ez egyáltalán?
Besétáltam a sólyához, átbociztam a gátra. Felszereltem a Belugát és kifutottam vele. Fel, alá vitorláztam Lelle és Földvár között a gyenge északkeleti szélben. A Hajnalcsillagot nem láttam semerre, hiába pásztáztam körbe kukkerrel a láthatárt. Szomorú voltam és magányos. Üres volt a szívem. Csontkéz jeges ujjai markoltak bele lelkem rózsaszínű bugyraiba. Az járt az eszembe', hogy ha valami véletlen folytán egyszer én mégis himi-hümizhetnék a szerelmemmel, akkor elmondhatatlanul nagyon szeretném őt hüm-hüm közben. Szerelemmel szeretném, és ezt meg is mondanám neki, minden egyes csóknál megmondanám. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, -mondanám minden egyes csók után.

Az alkony rőt fényei, mint hányás a márvány-padló közepén, undorodva csillogtak a sima vízen, midőn beporoszkáltam a Belugával. Hámori Bandival csak este futottam össze. A Pléhfedelesben támasztotta a pultot.
Kikértem én is egy korsó sört, s odamentem vele.
-Hüm-hüm? -kérdeztem, miközben kortyolgattuk a sört.
-Hajaj -mondta, -akár az angyalok! És te?!
Némán ingattam a fejem.
-Sejtettem,- mondta. -Hogy te milyen szerencsétlen tudsz lenni Testvér! Himi-hümizni nem azzal kell, aki tetszik neked, hanem azzal, aki hagyja!