HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1923

Írás összesen: 51432

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: AlexFeltöltés dátuma: 2012-01-23

Bella 2

Valami nagyon nem hagyott nyugodni azóta, hogy Bella becsöppent az életembe és kisajátította az ágyamat. Persze az is lehet, hogy a gyerek össze-vissza dobált végtagjai nem hagytak aludni, már napok óta. Azt hiszem, valami álombéli harcba keveredhetett, minek következtében kis híján néhányszor kiverte a fogaimat, mialatt én reménytelenül, de töretlen hittel vártam a napfelkeltét.
Megsimogattam álomszagú, finom bőrét és tudtam, tennem kell valamit. Attól a perctől kezdve velem van, hogy az anyja leparkoltatta nálunk, és igazából ez volt az, ami zavart. Vagyis, akkor még így gondoltam. Eldöntöttem, hogy Harryben felébresztem az apai ösztönöket. Ha törik, ha szakad, el kell ismernie, hogy Bella az ő lánya, és felelősséget kell érte vállalnia. A baj csak az, hogy Harrynek azonnal szelektívvé válik a memóriája, ha szóba kerül a lánya. Így pedig elég nehéz lesz rávenni, arra, hogy vállalja.
Apró karját a nyakam köré fonta. Bőre olyan puhának tűnt, mint semmi más ezen a világon. Semmi más. Lehunytam a szemem és magamba szívtam a bársonyos babaszagot, melyet eddig még csak el sem tudtam képzelni. Magamhoz öleltem, ő meg megpuszilta borostás, durva arcomat. A legszívesebben elbőgtem volna magam. Annyi szeretet volt benne, amennyivel még sohasem találkoztam eddig. Persze tudom, selejtes neveltetésem következménye, hogy a legkisebb gyengédségtől is mélységesen meghatódom.
És akkor, ahogy ott a karomban tartottam, és éreztem mennyire törékeny, mennyire elveszett ebben a hatalmas világban, mint a villámcsapás ért a felismerés. Szeretem, és meg akarom védeni, óvni mindattól, amit még nem tud, és nem ismer. Rájöttem, hogy miatta érdemes lesz élnem, hogy ő az, aki értelmet ad céltalan életemnek. Megszűnt a lebegés, a bizonytalanság. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy ezt kell tennem. Csak azt nem tudtam, hogy ez mivel is jár. Nem tudtam még semmit a felelősségről, az átvirrasztott éjszakákról, az aggódásról.

— Tudtam, hogy így döntesz — közölte minden meglepetés nélkül Peter, amikor a formaságok elintézéséhez a segítségét kértem. Arra számítottam, hogy nehéz harc áll majd előttem, hogy a beleegyezését kiharcoljam. A segítsége nélkül, esélyem sem lenne megkapni az engedélyt — Láttam a szemedben. Csak abban bíztam, hogy meggondolod magadat - morogta. — És hogyan akarod csinálni?
— Fogalmam sincs — vallottam be. Igen, ez volt itt a legnagyobb baj. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogjak bele ebbe az egészbe. És az volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy elvesztettem mindent, ami még nem is volt az enyém. Csalódott voltam, ideges és eltökélt.
— Csak még egy kérdés, mielőtt nagyon beleélnéd magadat. Harry mit szól ehhez?
Na igen. Tényleg, Harry mit szól ehhez?

Az igazság az, hogy szóhoz sem jutott először, amikor felvetettem neki az ötletet. Nem vett komolyan. Azt hiszem, meg volt győződve arról, amiről majd mindenki, azok közül, akikkel együtt dolgozunk, hogy nem vagyok beszámítható. Egyszerűen elmebetegnek nézett. Aztán pedig kitört belőle a röhögés. Vérig voltam sértve, de nem az önérzetemet ért súlyos károk miatt, hanem Bella miatt. Az nem lehet, hogy ez a dromedár semmit se értsen az egészből? Vagy mégis?
— Harry én csak azt teszem, amit neked kellene megtenned. A gondját akarom viselni egy gyereknek, aki nem kell a szüleinek — szemrehányásnak szántam, de ő fel se vette. Csak vigyorgott maga elé, kortyolt egyet a kezében tartott sörből. Amikor megszólalt hangja fölényes volt és visszataszító. Soha jobban nem undorodtam tőle, mint akkor.
— Le vagytok szarva mind a ketten — közölte mintegy végszóként és rám csapta a lakás ajtaját. Csak egy kis hiba csúszott a beszélgetésbe. Történetesen, hogy nem írta alá a lemondó nyilatkozatot. A papír ott hevert a konyhaasztalon. Teljesen elfelejtettem odaadni neki. Letelepedtem mellé és csak bámultam. Hiányzott Bella, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem. Az elmúlt napok békessége kedvéért egy közeli gyermekotthonba vittem. Harry semmi jelét nem adta annak, hogy hajlandó lenne vele foglalkozni, egyedül meg nem maradhatott, így nem volt más választásom. Most viszont érthetetlen módon, rettenetesen hiányzott.


Még szinte be sem léptem az ajtón, máris felpattant a szőnyegről és a nyakamba ugrott. Vidám volt és szomorú egyszerre, ami eléggé felzaklatott. Égszín-kék szemeiben könnyek csillogtak, de a szája mosolygott. Olyan gyermekien őszintén és naivan nevetett rám, hogy azonnal tudtam, mindent megérnek azok a pillanatok, amikor mosolyogni látom. Mindent feláldoznák érte, de akkor is úgy éreztem, hogy ennél jóval többet érdemelne. A minden ugyanis az én esetemben nem valami sok.
Megsimogattam borzas vörös haját és újra magamba szívtam illatát, mely édes volt és kamilla szagú.
— Nézd, Moffy beteg — mondta oly természetességgel, mintha sosem váltunk volna el, és a földön fekvő - most már tudom, hogy kutya volt az a felismerhetetlen szőrmeállat - játékára mutatott.
— Hát akkor gyógyítsuk meg — javasoltam és mellétérdeltem.
Heti két alkalom. Egyelőre ennyit engedélyezett a gyámhatóság. Az is szigorúan felügyelet alatt. Nem örültem neki, de nem tiltakozhattam. Tudtam az idő az egyetlen fegyverem. Ha türelmes vagyok, várok és bebizonyítom, képes vagyok arra, hogy felneveljem. Képes vagyok neki biztosítani mindazt, amit a szülei nem hajlandóak megtenni érte.
Heti két délután. Olyan, mint a megváltás. Aztán meg napokig csak hánykolódom. Képtelen vagyok odafigyelni a mindennapokra. Állandóan az jár a fejemben, hogy mikor jön el a következő alkalom, hogy mikor láthatom megint, mikor szoríthatom magamhoz. Az aggodalom volt az első, amit megtapasztaltam a számtalan kihívás közül. Aggódni minden nap. Ez talán az egyik legszebb és legszörnyűbb érzés, amit valaha is tapasztaltam. De most, ahogy itt vagyok vele, majdnem kettesben, csak arra tudok gondolni, hogy bármi áron, de boldoggá kell tennem. És akkor megszólalt a zsebemben a telefonom...

A jogi osztály engedélyét követő hetekben azt a rengeteg problémát és akadályt kellett elhárítanom mely az örökbefogadással kapcsolatban merült fel, mialatt a fejünk felett mind vészjóslóbban gyülekeztek a viharfelhők. A Szövetség központjában akkor már napok óta másról sem lehetett hallani, mint egy esetleges bevetésről. Nem voltunk idegesek meg frusztráltak miatta, csak éppen lehangoltabbak. Az ember nem kezd örömujjongásba, ha tudja, bármelyik pillanatban megcsörrenhet a telefon és indulnia kell Szudánba, Kuvaitba, vagy akárhova máshova. Nem a helyszín a lényeg, hanem az esemény. Hogy ott lenni most nem egy életbiztosítás. Ez az, ami nem dobja fel az ember kedélyállapotát. És mi ettől voltunk egyre lehangoltabbak. Valahogy semmi nem ment az alatt a pár nap alatt, amíg készenlétben voltunk. Még a Bellánál tett látogatásaimból is hiányoztak az önfeledtség pillanatai. Amikor néztem hogyan játszik régi és új játékaival, amikor mesét olvastam neki, vagy közösen rajzoltunk, akkor sem tudtam megszabadulni attól a szorongató érzéstől, hogy bármikor megszólalhat az-az átkozott telefon és nekem mennem kell. És semmi sem garantálja, hogy vissza is térek onnan.
Igazából akkor értettem meg Harry elutasító viselkedését, melyet a lányával szemben tanúsított. Ilyen körülmények között nem lehet, nem szabad szoros érzelmi kötöttséget kialakítani. Senkivel sem, de legfőképpen nem egy gyerekkel. Csakhogy addigra már késő volt. Bella és köztem a folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult, annak ellenére, hogy semmiféle vérségi kapcsolat nem volt köztünk. Mintha egyszeriben született volna egy lányom. És igen. Valójában semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy azt mondhassam: apa vagyok.
Az idő múlásával nem hogy jobb, hanem egyenesen rosszabb lett a helyzet. Már nem volt kedvünk semmihez sem, csak sután bámultuk a telefont és vártuk, hogy szólaljon meg végre, elvégre sokkal szívesebben túlestünk volna az egészen, semhogy ölbe tett kézzel üljünk és malmozzunk. Csak Bellát látogattam meg szerdán és szombatonként.

Az is egy szombati nap volt. Amikor megcsörrent a telefon. Én a szőnyegen gubbasztottam Bellával, a felügyelő pedig árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Rettenetesen idegesített, de ő is csak a munkáját végezte. Ki kellett derítenie, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. A lakásom szemrevételezésénél, így is elég sok pontot vesztettem.
Bella az ölemben ült, én meg egy mesekönyvből olvastam fel neki a Hófehérkét, amikor látszólagos idillünkbe zavarkolódott a telefon.
— Mi a baj? — kérdezte miután a készüléket visszasüllyesztettem a zsebembe. Kíváncsiság és félelem tükröződött kék szemeiben. Valamit megérezhetett a hangomból, noha igyekeztem rezzenéstelen arccal végighallgatni az utasítások hosszú sorát.
— Semmi — hazudtam. — Most el kell mennem, de hamarosan visszajövök érted, és akkor hazaviszlek magammal — legalábbis nagyon bíztam abban, hogy ez így is lesz. Nem nézett rám. Moffy-t gyűrögette tanácstalanul. Szegény szőrmeállat már a felismerhetetlenségig rongyolódott, de láthatóan Bellát ez egy cseppet sem zavarta. Inkább valami más volt, ami nem hagyta nyugodni.
— Miért nem mehetek veled? — bökte ki végül. Hogy magyarázzam el egy négyéves kis kölyöknek, hogy a törvények nem engedik, hogy olyan a munkám, ami miatt egyelőre nem is lehet, és mert nem is biztos, hogy túlélem azt, ami rám vár? Mint annyi mindenre, erre sem tudtam mi a megfelelő válasz.
— Sajnálom, még nem lehet. Nem jött még el az ideje — mondtam neki nem túl sok fantáziával. Nem tudtam, mi mást mondhatnék ezenkívül. Ez volt az igazság, bár lehet, hogy ezt ő még nem nagyon értette meg. Talán másképpen kellett volna fogalmaznom.
— Értem — válaszolta hidegen, majd felállt, és a szobájába vonult. El sem búcsúzott tőlem. Nem mentem utána. Nem akartam ráerőltetni magamat. Távozóban még a gondozónők lelkére kötöttem, hogy vigyázzanak rá, majd hazasiettem, hogy összepakoljam a holmimat. A repülő már csak rám várt.

Egy lövészárok-szerűségben hasaltam negyedmagammal. Ha akkor megkérdezték volna tőlem, mi az, amit a legjobban utálok, akkor azt mondtam volna, hogy tökig érő sárban feküdni. És valóban így is éreztem.
Persze nem teljes egészében, mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy kicsit sem élveztem a munkámat. Mert nem lenne igaz. Tény azonban, hogy nem rajongok azért, ha golyók repkednek a fejem felett. Néha elgondolkozom azon, miért is választottam éppen ezt a munkát - na, nem mintha annyi lehetőségem lett volna - de sohasem találtam meg rá a megfelelő választ. Más embereknek segíteni számomra annyi, mint egy részt adni magamból. Azt hiszem ez volt az egyetlen olyan dolog, amit gyerekkoromban tanultam és máig nem felejtettem el. Adj abból a kevésből, amid van, annak, akinek semmije sincs. Talán ezért is ragaszkodom annyira Bellához is. Tisztában voltam vele, hogy egy otthonban is tisztességesen felnevelnék, de vajon meg tudnák-e neki adni azt, amire vágyik? A szülői szeretetet és gondoskodást? Persze lehet, hogy én sem vagyok képes mindent pótolni neki, de a semminél azt hiszem többet nyújthatok.
Hogy miért jutottak eszembe ilyen gondolatok éppen ott, Malakalban? A kérdés valóban helyén való. Megtanultam úgy koncentrálni az előttem álló feladatokra, hogy a gondolataim teljesen máshol járnak. Különben egyfolytában azt hangoztatnák, hogy mikor fogok meghalni. Erre meg nem voltam kíváncsi.
Feküdtem a földön. Az eső meg szakadt. Ez is jellemző. Az esős évszak közepén jártunk. Mindenhol lerombolt és elpusztított házak. Semmi nem emlékeztetett már arra, hogy itt valaha normális élet folyt. Hogy az emberek munkába, iskolába és mit tudom én még hova jártak. Most csak romok vannak, és menekültek. Az egész olyan elhagyatott. A háború mindig mindent tönkre tesz, legyen az szép, vagy éppen elviselhetetlen. És az sem biztos, hogy ami utána következik, az sokkal jobb lesz.
A legszívesebben teljesen máshol lettem volna. Messze Szudántól, Afrikától, a felkelőktől és a kormány embereitől és mindenki mástól is. Úgyhogy érthető, ha nem az a tipikus városnéző hangulat lett úrrá rajtam. És akkor felmerült bennem egy nem éppen helyénvaló kérdés. Mi a francot keresek én itt? De nem kellett messzire mennem a válaszért. Előttem kilenc-tíz méterre egy tíz év körüli fiú feküdt eszméletlenül. Vajon ez a sors keze?
Ránéztem a többiekre. Tudtam, hogy Peternek is ugyanaz jár a fejében, de azt is tudtam, sohasem kockáztatna ennyit. Nekem más volt a véleményem. Más helyen vagy más körülmények között talán leálltunk volna megvitatni a felmerült helyzetet, de itt nem volt rá idő. Az idegeim, a testem már elszánták magukat a cselekvésre, és Peternek nem volt más választása, fedeznie kellett. Aztán elrugaszkodtam a földtől.
Ha az ember az életével játszik, akkor legalább legyen nagyvonalú. Tisztában voltam vele, hogy éjszürke egyenruhám semmit sem ér a nappali világosságban. Tudtam, ha kiszúrnak - már pedig erre minden esélyem megvolt - akkor gondolkodás és búcsúbeszéd nélkül fognak agyonlőni. Én mégis, nekivágtam az ilyenkor oly hosszúnak tűnő útnak. A gyerekért. Egy vadidegen, eszméletlenül fekvő, vérző gyerekért.
A többiek megfeszült idegekkel szemlélték meggondolatlan magánakciómat. Már hallottam is magamban, hogy mit fogok kapni, ha visszaérek hozzájuk. Ha. Akkor biztos megemlítik szellemi gyengéimet, valamint születési rendellenességgel magyarázzák felelőtlenségemet. Bárcsak már ott tartanék.
Aztán hirtelen ledermedtem. Egy lövedék csapódott a földbe a lábam előtt, egy másik a hátam mögül indult útjára. Észrevettek. Most már nem fordulhattam vissza, úgyhogy a levegőbe löktem magam és megpróbáltam a fiú mellett földet érni. A lövések zaja egyre hangosabb lett — Nyugi, nyugi! — mondogattam magamban. De egyáltalán nem nyugodtam meg.
A srácnak valószínűleg egy kóbor lövedék sebesítette meg a lábát. Ott, mellette hasalva, nem sok mindent tehettem érte. Vissza kellett vinnem magammal, de tudtam nem lesz könnyű. Két tűz közé szorultam és csak bízhattam abban, hogy nem találnak el. Végül döntöttem. A hátamra vettem és semmivel sem törődve az árok felé indultam. Aztán Harry ideges tekintetén akadt meg a szemem. Gabra néztem, aki összeszorított fogakkal célzott. Egyenesen rám. Sose hittem volna, hogy ilyen hatalmas távolságnak tűnhet tíz méter. Az utolsó lehetőségig kivártam, majd a levegőbe emelkedtem a sráccal együtt. Abban a pillanatban Gab elsütötte fegyverét. Az időzítés, mint mindig, most is tökéletesre sikeredet. Aztán az árokban landoltam.
— Te nem vagy normális — vigyorgott rám Peter — de hát végül is ezért vagy a csapat tagja.
— Ezt jól csináltad — veregette meg a hátamat Harry. Az utóbbi idők eseményeit tekintve, ez óriási elismerés volt tőle. Nem válaszoltam, csak feküdtem a sárba és élveztem, hogy az arcomon folyik végig az őszi eső. Mióta idejöttünk, az isten háta mögé, most először éreztem azt, hogy megérte.

Hogy rövid volt-e az a pár nap vagy sem? Az csak viszonyítás kérdése. Ott, az isten háta mögött végtelenül gyorsan teltek a napok. Most, hogy itt a Fulton úti lakás ablakán bámulom a forgalmat, nagyon is hosszúnak éreztem a távol töltött időszakot. Főleg ha Bellára gondolok, akkor nincs mentségem. Menthetetlenül összefacsarodik a szívem, amiért az elmúl két hétben nem látogathattam meg. A máskor oly rövidnek tűnő idő, azonnal elviselhetetlenül hosszú lesz.

Nem tudom pontosan elmondani mi is történt, amikor ismét bementem hozzá. Két hét telt el. A nyakamba ugrott, és szorosan átölelt. Én meg hagytam, hogy folyjanak a könnyeim. Nem is próbáltam visszatartani őket. Bella is szipogott a nyakamba borulva. Amikor kibontakoztunk egymás öleléséből, odaadtam neki az ajándékot, melyet még a reptéren vettem. Egy plüssállat volt. Tudtam, hogy nem vetekedhet Moffy-val, de nem volt szívem otthagyni a boltban.
— Jerry lesz a neve — közölte, miután alaposan szemügyre vette az új jövevényt. — A sorozatból.
— Jerry nem egy egér? — kérdeztem bizonytalanul. Nem voltam járatos a rajzfilmekben. Sőt, alapjában a filmekben sem igazán. A könyveket valahogy jobban szerettem.
— De igen — adta meg a határozott választ. Nem firtattam bár érdekelt volna a dolog. Miért kap egy mackó, egérnevet?

— Ha aláírom azt az átkozott nyilatkozatott, akkor megkaphatod a gyereket? — tette fel a kérdést Harry, miközben arra a szoborra bámult, amely a jégpálya elején díszelgett. Az aranyba foglalt Prométheusz.
— Igen — válaszoltam bizonytalanul.
— Ám legyen, de ha nem vigyázol rá, kitekerem a nyakadat. Megértetted? Úgy értem, ha csak észreveszem, hogy rosszul bánsz vele, vagy elhanyagolod, vagy bármi perverzió megfordul a fejedben... én lepuffantalak, mint egy kutyát.
Megszólalni sem volt időm. Sarkon fordult és magamra hagyott minket a feltámadó széllel.

A bizottság. Rajtuk múlott, hogy megkapom-e Bellát vagy sem. Megkapom... olyan mintha egy használati tárgy lenne, amit adnak, vesznek. Sose szerettem ezt a kifejezést. Az elhelyezés sem hangzik jobban, és a gyámsági felügyelet se tökéletes, pedig mind ugyanazt jelenti. Azt hiszem erre még nem nagyon találtak ki megfelelő szót. A lényeg az volt, hogy nálam fog-e lakni, vagy nem. És teljesen mindegy, hogy ezt milyen néven jegyzik.
A bizottság négy emberből állt. Samuel Davis, aki a jogi osztályt képviselte, egy marcona, önelégült ügyvéd volt. Szerintem még életében nem látott gyereket. A bevándorlási hivatal színeiben Edward Bratt volt hivatott fellépni az esetemben. Jó kedélyű, vidám kis teremtés volt, a szó legszorosabb értelmében, a száznegyven centijével. Nem sok vizet zavart, már évek óta ismertem. Elizabeth Young a gyámhatóság gyermekvédelmi osztályának vezetője volt. Az ő jelenléte igazolta, hogy komolyan veszik az ügyemet, de egyben szigorúan is. Szolid, régimódi nő volt, aki meg van győződve arról, hogy férfiember nem alkalmas a gyereknevelésre. Végezetül Thomas McFree, a Szövetség részéről. Ő volt a második legnagyobb főnököm. Középkorú, pocakos férfi, aki jól bírta az alkoholt, és a mi társaságunkat. Néhány kocsmából már ki is tiltottak minket, túlzott jókedv ürügyén.
Ha jól számolom, kettő-kettő az esélyem. Még bármi lehet, sajnos az ellenkezője is.
— Ön nem amerikai állampolgár — állapítottam meg a nyilvánvalót Davis. — Hol is született?
Hosszú kérdések sora következett, értelmetlen, bemagolt válaszokkal megturbózva. Hogy órák vagy csak percek teltek-e el, fogalmam sem volt, csak válaszolgattam, bólogattam, igyekeztem a lehető legjobb színbe feltűnni a bizottság előtt, már amennyire ez tőlem telt.
— Miért gondolja, hogy jobban tudja felnevelni a gyermeket, mind a szülei — kérdezte Young és én nem hittem a fülemnek. Hol volt ez a nő, az elmúlt hónapokban? És mit lehet erre válaszolni?
— Mert a szülei egyáltalán nem akarják felnevelni. Már pedig ennél azért azt hiszem, hogy valamivel többet nyújthatok neki. Biztonságot, családot, szeretetet.
— Nem gondolja, hogy ez kevés?
— Szerintem ezek a legfontosabbak, és sajnálom, ha maga nem így gondolja — válaszoltam, de azt hiszem túl hirtelen reagáltam le a kérdést. Nem nyertem vele plusz pontokat, az egészen biztos. Azt éreztem, ez a nő valamiért nem lelkesedett értem. Talán, azért mert férfi vagyok, talán más okokból. Nem tudom. Mindenesetre a kihallgatás ezzel a záróakkorddal ért véget és kitessékeltek a teremből. Hogy mennyi esélyem maradt? Nem valami sok.
— Három hónap. Egyelőre, aztán majd meglátjuk, ha a gyerek túléli, akkor véglegesítjük — közölték hosszú órákkal később. Én meg mosolyogtam rajta, ahogy illik. Nem akartam pont most elszúrni a dolgot meggondolatlan örömujjongásokkal. De türelmetlen voltam a végtelenségig. A legszívesebben már rohantam is volna Belláért, de még alá kellett írnom egy halom vackot.

Washington Square. Ez a hetedik lakás, amit megnézünk ezen a héten. És a legdrágább is. De be kell vallanom, a legszebb is. Kicsi, tiszta, és barátságos. Pont jó kettőnknek. Az ára viszont iszonyú. Persze, tudom, hogy megengedhetem magamnak, de akkor is.
— Nekem tetszik — mióta lakást keresünk, most hallom először ezt. Nagy komolyan járkál és mindent szemügyre vesz. Hát, elvégre ő a ház úrnője. — Szerintem tartsuk meg — határozott.
— Biztos vagy benne? Nem túl kicsi, vagy sötét? — akadékoskodom. Pedig nekem is tetszett, de biztosra akartam menni. Én már csak ilyen vagyok. Bella bólint, és én hiszek neki. Így hát kivettük. Másfél szoba parkra néző kilátással.
— Szeretlek! —mondta ki akkor először.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-02-10
Összes értékelés:
400
Időpont: 2012-01-24 05:26:51

válasz dpanka (2012-01-23 12:07:42) üzenetére
Köszönöm Panka. Örülök, hogy mindig olvasol :-)
Alex
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5458
Időpont: 2012-01-23 12:07:42

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Alex!
Téged mindig jó olvasni! Minden tiszteletem a tiéd! Gratulálok!
szeretettel-panka

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Támadás a kertből címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Az öcsém, meg én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 17. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 17. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Májusi kertünkben címmel a várólistára

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 17. címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az öcsém, meg én című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Kóbor golyó című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 16. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 15. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

pusztai alkotást töltött fel Tücsök-kórus címmel a várólistára

Tóni alkotást töltött fel Vörösmarty Mihály: Szózat / Aufruf címmel

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Csillagokban kereslek ( Anyák napjára ) című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Anyák napjára című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) apám csendben élt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Írói szózat című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) A legélőbb remény című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Alkonyi felhő alkotást töltött fel Szürkenéma-ablakok címmel a várólistára

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Borúra derű című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)