ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Csudabogár pályafutása egyszerű katicabogárként indult. Nem volt sem nagyobb, sem kisebb, sem szebb, sem csúnyább, mint a testvérei. Aztán elkezdett nőni. Először csak akkorára, mint egy nagyobb borsószem.
- Hiába, az én fiam... - mondta büszkén az apukája, aki a katicabogarak között eléggé termetesnek számított.
Amikor viszont fiacskája már nagyobbra nőtt, mint egy jókora mogyoró, kezdett tőle tartani, bár Csudabogár senkinek sem tudott volna ártani.
- Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel... - sóhajtozott a katicabogár-anyuka, amikor kisfia lehagyta növésben a legdagadtabb gesztenyéket. - Nem kéne annyit enned, bogárkám...
A katica is észrevette, hogy valami nincs rendben vele, de nem tudott mit tenni ellene, csak dagadt-dagadt. Már a nagy szarvasbogár is könnyedén átmászhatott volna a hasa alatt.
- Juj, de nagy vagy! Félünk tőled, menj innen! - ijedeztek a testvérei, hogyha játszani akart velük.
De nemcsak ők féltek tőle: a mező apró lakói riadtan menekültek, ahol megjelent. Futott a cserebogár, a hőscincér, hatalmasat ugrott a kecskebéka, lobogó szemekkel loholt a csigabiga, még az egér is rögtön visszabújt a lyukába.
- Huh, micsoda rémséges csudabogár! - súgtak össze a háta mögött, míg végül tényleg rajta ragadt a Csudabogár név.
Képzelhetitek, hogy nekikeseredett a hatalmas katicabogár: mindenki félt tőle, pedig ő csak barátkozni akart és játszani. El is határozta, hogy világgá megy, és addig meg sem áll, amíg új családra nem talál.
Ment-mendegélt hosszú napokon keresztül, és próbált barátokat szerezni, de hiába. Mindenki halálra rémült az immár teknősbéka nagyságú Csudabogártól. Végül úgy döntött, hogy szerencsét próbál a városban, hátha ott nagyobbak laknak, akik között nem kell szégyellnie a termetét. Szárnyra kapott hát, zümmögve, mint egy helikopter. A bogarak fő ellenségei, a madarak rémülten tágultak az útjából. Egy vándorsólyom ugyan kinézte magának ebédre, de amikor fölé repült, és közelebbről látta, hogy ez csak egy katicabogár, azt hitte, megbolondult, vagy híresen éles szeme hagyta cserben. Úgy döntött, inkább orvoshoz fordul, Csudabogár pedig folytatta légi útját.
A városban csak nagy üggyel-bajjal sikerült egy barátságos, zöld helyet találnia, ahová le mert szállni. Történetesen éppen a Füvészkert volt az.
Rózsa illatát érezte. Nem volt nagy rajongója a virágoknak, de ennek megörült. A rózsa levéltetveket jelent, az pedig vacsorát. Nem is kellett csalódnia. Alaposan megrakta a bendőjét, aztán lemászott a kis tavacska partjára, hogy igyon egyet. Amint felemelte a fejét, látja ám a víz tükrében, hogy valami óriási, villogó szemű, fekete szörnyeteg les rá a háta mögül. Katicaszokás szerint rémülten húzta be a lábait, és igyekezett halottnak tettetni magát.
A vadászó kandúrt - mert ő volt a szörnyeteg - azonban nem sikerült eltántorítania. Kiengedte hegyes karmait, és odavágott Csudabogár hátára. A meglepően vastag páncélról lesiklott a macskamancs. Tulajdonosa azonban nem adta fel ilyen könnyen: igyekezett a hátára fordítani a prédát, hogy hozzáférjen a belsejéhez. Szegény Csudabogár kapaszkodott a fűszálakba, ahogy csak bírt. Erősek voltak a lábai, de a kandúré még erősebb volt: már majdnem sikerült megfordítania a katicát, amikor váratlanul nagy fröccsenéssel víz zúdult a nyakába.
- Miaúúúúú!!!! - vernyogott a macska borzasan és felháborodva. - Nyauuuuutálom a vizet!!! - azzal elrohant, mintha puskából lőtték volna ki.
Amikor Csudabogár ki merte nyitni a szemét, látta, hogy két, hozzá nagyon hasonló formájú és méretű állat veszi körül. Teknősbékák voltak. Csudabogár úgy meg volt illetődve, hogy csak bámult rájuk.
- Hát te meg miféle szerzet lennél? - szólította meg az öregebbik teknőc.
- Katicabogár vagyok... - szepegte.
- Bogááár? - csodálkozott a másik teknőc. - Az öregapám se látott még ekkora katicabogarat!
- Nem katica ez! - tódította a társa. - Teknőc, mint mi, csak befestették. Te meg bedőlsz neki, hehe...
- Micsoda? Te szégyelled, hogy teknősbéka vagy? - fordult a másik teknőc Csudabogárhoz.
- Én nem... - hebegett a katica.
- Na, majd mi lemossuk rólad azt a piros festéket! Fürdessük meg! - azzal beletaszították a tóba, mielőtt még tiltakozhatott volna.
Most volt aztán bajban Csudabogár! Rémülten csapkodott, próbálta kibontani a szárnyait, de csak annál vizesebb lett. Alig bírt kikecmeregni a partra. Dideregve lapult meg egy bokor alatt.
Lassan beesteledett. Az öreg Hold megkezdte szokásos éjszakai sétáját az égen a ragyogó csillagok kíséretében. A bokrok között szentjánosbogarak lámpácskái villantak fel, majd eltűntek a fák között. Csudabogár szomorúan és irigykedve nézte őket. Olyan magányosnak érezte magát, amíg a tó tükrén lebegő csillagokat és a Holdat nézte, hogy sírva fakadt.
- Jaj, de szerencsétlen vagyok... a világon sehol sincs hozzám hasonló... Bárcsak olyan szép, fényes, picike lennék, mint a szentjánosbogarak!
Az öreg Hold meghallotta a bogár pityergését.
- Ne szomorkodj, inkább örülj, hogy ilyen különleges vagy! - szólt le neki az égről. - Látod, belőlem is csak egy van, mégsem sírok.
- Könnyű neked - mondta a katica - , te fényes vagy és gyönyörű. Én sosem leszek fényes és gyönyörű, csak nagy és otromba. - és még keservesebb sírásba fogott.
Megesett rajta az öreg Hold szíve.
- A méreteden nem változtathatok, de azért segítek rajtad: adok neked a fényemből, és a csillagok is. Minden éjjel a mi fényünk fog a páncélodon ragyogni. Te is gyönyörű leszel! - azzal kinyújtott felé egy derengő sugár-ujjacskát, és megérintette Csudabogár széles hátát.
A katicabogár másnap azt gondolta, hogy biztos csak álmodta az egészet. Már korán reggel odébbállt a Füvészkertből, mert félt a teknőcöktől és a macskától. Csak ment-mendegél, néha repült, bujkálva emberek és állatok elől.
Estére egy nagy, vörös téglafalhoz ért. Mászni kezdett, és amint besötétedett, páncélja sugárzó fényt árasztott maga körül. Aztán bemászott egy erkélyre, és utána egy kis, zöldre festett szobába, ahol baldachinos babaágy állt. Addigra már nagyon elfáradt, bebújt hát a radiátor alá.
A szobába nemsokára belépett Anyu, aki épp Esztit vitte lefektetni. A szokatlan derengésre mindketten felfigyeltek.
- Jesszusom, mi a csoda ez? - ijedezett Anyu, amikor meglátta a radiátor alatt megbúvó teknősbékányi bogarat.
Eszti azonban nem félt.
- Bababababa! - rikkantotta lelkesen, és kezével-lábával rúgkapálva lefelé kéreckedett.
- Nem hiszem, hogy bántana... - dünnyögte Anyu, és letette Esztit a földre, tisztes távolságra Csudabogártól.
A kislány boldogan magyarázva felemelkedett a könyökére, és olyasmit csinált, amit eddigi rövid életében még soha: kúszott, mint egy kis fóka. Épp csak a bajusz hiányzott róla...
Anyu összecsapta a kezét örömében, Csudabogár pedig barátságosan a babára hunyorgott az estére felkapcsolt kislámpa fényénél. Eszti odakúszott a bogárhoz, átölelte és csillogó páncéljához szorította kíváncsi almaképét.
Mondanom sem kell, hogy Csudabogár a kis szoba megbecsült lakója maradhatott, Eszti játszótársaként. Nappal arra mászkált, amerre akart, de minden este hazatért, és felgyúltak páncélján az öreg Hold és a csillagok fényei.