Tündérfiú s tündérlány,
egy holdfényes éjszakán
nehéz döntésre adták fejüket,
mind a mai napig emiatt szenvednek.

Így szól a tündérlány:
"Nincs más választásom,
hogy megmentsem a népem,
csak a hosszú álom!"

Az ifjú így felelt:
"Nem akartam harcot,
de tényleg nincs más esély,
hát álmot bocsátok

népünk tagjaira,
s amíg ők alszanak,
álmukba rejtőzve
megvívjuk harcunkat."

"Odalenn az élet sokkal nehezebb,
és nem fogom tudni, hogy mi van Teveled;
a nép érdekében most el kell válnunk,
tudom, segíteni senki nem tud rajtunk."

"Mi már egyek vagyunk, a lelked az enyém,
még ha nem is leszünk együtt a Földtekén;
és ha győzni fogunk, márpedig mi győzünk,
ezen a szent helyen újra együtt leszünk."

A búcsúzásukra ennyi idő tellett,
azután megtették azt, amit kellett:
álmot bocsátottak szép Tündérországra,
mely őket a rontástól mindeddig megóvta.

A fiú és a lány meg a Földre költöztek,
egymástól távol emberként léteznek;
ám a gonosz itt sem hagyta békén őket:
elhagyták fejüket a tündéri emlékek.

S mert elfelejtették, hogy miért is jöttek,
a Földön sehol sem találják helyüket;
érzik, hogy énjükből hiányzik valami,
a teljességükhöz kéne még valaki.

Tudták, hogy harc lesz,
de nem ilyen szellemben;
most még azt sem tudják,
kivel állnak szemben?!

A lány visszaálmodta lassan emlékeit,
a fiúról azonban még ma sem tud semmit.
Nem értette, mi volt tervükben a hiba,
hogy ugyan mitől lett ekkora galiba?

Aztán rájött, hisz az álomban bármi meglehet:
az alvó tündérekből lettek az emberek!
Szunnyadó testüket a lélek elhagyta,
s a Földre jöttek mind emberi alakba.

De ez nem valóság,
csak tündérek álma,
melynek sosincs vége,
hisz nem térhetnek haza.

S a láthatatlan gonosz?
Bizony az is itt van:
durvaság, betegség,
kínok formájában.

Csak tündér-lélekként még meg tudtak vívni,
de most kénytelen egy vézna testben bízni,
mely korlátolja, és ha cserben hagyja,
megint emlék nélkül tér ide vissza.

Szomorúan látja, hogy népének vége,
mert hogy honnan jöttek, mind elfelejtette;
s mivel nincs emlékük, reményük elveszett,
ezért lakják a Földet goromba emberek.

Pedig csak két léleknek kéne együtt lenni,
hogy újra tudjanak az életnek örülni;
a szent helyen, hogy újra lássák a másikat,
hol több ezer éve egy esküt fogadtak.

Mi lett a fiúval? Mi lesz a lánnyal?
Egyáltalán mi történt ezzel a világgal?
Miért nem lehet csak egyszerűen élni?
Miért nem tudunk egymásnak őszintén örülni?

S amíg ez probléma, nem lehetnek együtt,
hiszen erről szól az egész küzdelmük:
harcolni népükért az utolsó csepp vérig,
míg haza nem térhetnek - vissza az égig.

(Kelt.: vmikor 2000-2001 között)