Állítom, az emberek jó része, úgy, mint például én is, elmereng néha azon, milyen lehetett az a sötét középkor? A fantáziálások vonzó területe ez. Hogy éltek például 1100-ban az emberek, miket ettek, milyen ruhákba öltöztek, hogy viselkedtek, gondolkodtak, cselekedtek, hogyan beszélgettek egymással, s hogy szeretkeztek? Vajon éppen úgy szeretkeztek, mint mi, mostani, modern emberek?
Én, Bödön, az Íróklub tagja, ülök otthon a szobában egy nagy, terebélyes bőrfotelben és ezen gondolkodom. Ismerem a kort, annyi mindent összeolvastam már róla. De reális-e a kép, amit magam előtt látok? Nem hagy nyugodni a kérdés. Bökdös, feszeget. Felállok, és az ablakhoz megyek. Kibámulok a lenti forgalomra, s míg az elsuhanó autókat, meg a háztetők felett repkedő galambokat figyelem, tetté érik bennem az elhatározás, igenis, most azonnal fogom magam és visszamegyek abba a bizonyos sötét középkorba, és jól megnézem magamnak!

...Árnyas erdő közepén jövök eszméletre, a szekérút itt az orrom előtt vezet valahova, gondolom egy városkához. Láthatatlan vagyok, de én mindent jól látok. Darócingbe öltözött nőszemély jön jobbról, az egyik városka irányából, s tart a másik városka felé. Nem siet, sőt, azt kell, hogy mondjam, inkább lassan lépked, meg-megáll időnként és a háta mögé leselkedik. Ez a lány vár valakit! Ingén nincsenek gombok, egy szál dísztelen övvel van összefogva, a dereka karcsú, két lába, mely combközéptől kibújik alóla, hosszú, kecses és aranybarna színű, gömbölyű karjai is arany-barnák. Mellének halmai igézően feszítik a vásznat, szájacskája piros, szemei kékek, mint a búzavirág, s huncutul nevetők. Kit vár a lány? Hamarosan kiderül. Lódobogás hallik ugyanabból az irányból, de távolabbról, az út kanyarulatában egyszer csak megjelenik a lovas. Dicső lovag őkelme, kardja, díszes ruhája elárulja magasabbrendűségét, míg a lány pórleány, ez is nyílt titok a darócinget figyelembe véve. Ügetve jön, erősen iparkodik úti-célja felé. Azt hihetném, szintúgy siet, mint az a valaki, aki küldetést teljesít, s lehet, hogy nem is tévedek sokat. A lány nagy merészen kiáll az út kellős közepére. A lovas meg nem kerülheti, át nem gázolhat rajta. Hő, fújtat a ló, hő, bosszankodik a lovag.
-Ki vagy, mit akarsz?!
Rápillant, megismeri. Ez itt Rajkáék szolgálólánya. Rajka gyapjúkereskedő, neki van a legszebb, legnagyobb háza a vár alatt. Megakadt már rajta a szeme a templomban nem egyszer, gazdája mögött szokott volt ácsorogni a szentélytől balra. Ránéz, a lány visszanéz, aztán lesüti a szemét, és tenyerébe rejti tűzpiros arcát. Így szórakoznak egymással szentmisén, vasárnaponként sokszor, sokszor.
Leszállt a lováról, odalépett a lányhoz.
-Ismersz?
Rettenetesen buta kérdés. Hogyne ismerné a lány? Ismerték egymást, ismeretlenül.
-Nem haragszol uram? -kérdezte a lány.
-Nem, nem, -mondta a lovag. -Örülök, hogy itt vagy.
-Tudtam, hogy erre jössz! Kihallgattam a beszélgetést közted és Waalki prépost között. Az oszlop mögé húzódtam, nem láttatok.
-Akkor, hát mindent tudsz!
-Mindent, fiatalúr.
-Háború lesz!
-Tudom!
Küldetésben vagyok, hírt kell vinnem Eörlingbe.
-Azt is tudom.
A lovag, Benjamin Eric Lebiczki a lány domborodó ingén felejtette a szemét. Az ing szélei kissé szétnyíltak, látni lehetett egy kicsit oldalról a kedves halmokat.
-Hogy hívnak?
-Helga a nevem.
-Nos, Helga, sietnem kellene. Akarsz szerelmeskedni velem?
-Akarok. Ezért vártalak meg.
-Most, és itt?
-Igen, uram, ...csak...
-Csak?!
-Csak még előtte uram...hogy is mondjam...szükségem támadt uram, ne haragudj! Most jött rám.
A lovag elnevette magát.
-Te lány! Nincs semmi baj. Emberi dolog az. Nekem is szükségem van egyébként. Te menj be ezen az oldalon a fák közé, én meg bemegyek ott a másik oldalon!

Helga igyekezett jó messzire kerülni az úttól. Talált egy bokroktól körülvett kis tisztást, ott megállapodott. Felhúzta nyakig a ruháját és leguggolt. Elvégezte a nagydolgát, pisilt is egy keveset. Kitörölte kezével a fenekét, s kezét az aljnövényzetben letisztogatta. Megszagolta, büdös volt. A körme alatt nem tudta jól kitisztítani. Egy nagy fa törzsén csiszkálta a körmeit, mint a vadmacska, újra megszagolta, még mindig büdös volt. Visszament az útra, a lovag már várta. Összeölelkeztek, Benjamin megcsókolta a lányt.
-Büdös a kezem, -mondta a lány. -Szagold csak meg!
-Az enyém is büdös, -nevetett a lovag. Megszagolták egymás kezét.
-Fúj, mondta a lány.
-Emberi dolog, -mondta a lovag.
Bementek az erdőbe, kerestek egy tisztást. Csókolóztak egy ideig, majd a lány ezt mondta:
-Büdös a szád!
-A tied is, -nevetett vidáman a lovag.
Helga látta, hogy a fiú nadrágja kitüremkedik egy ponton. Jó nagy kitüremkedés volt az, odakötözte a tekintetet. Kicsomózta derekán az övet, leeresztette vállán a ruhát. Meztelenül állt meg a lovag előtt, aki tágra nyílt szemmel bámulta. Helgának tökéletes volt az alakja, szobrász se faraghatott volna szebb női testet. Karja lába gömbölyű, telt, izmos, hosszú, dereka karcsú, hasa lapos, feneke feszes, mellei igézőek, s az a sötét szőrzettel borított háromszög a lába között, istenem!
-Nem akarom, hogy bedugjuk, -mondta. -Még teherbe esnék! Máshogy kell szeretnünk egymást!
Kinyújtotta a kezét és a nadrágon keresztül marokra fogta a lovag szerszámát.
-Ez igen! Emberes dákó! Hadd lássam!
-Hogy akarod akkor?
-Így! - mondta a lány, és lehúzta a nadrágot Benjamin úrfiról.
A fiú szerszáma burjánzóan szőke szőrzetből tört elő, mint valami ősbozótból felmeredő fatörzs, piros volt a vége és nedves. A lány is nedves volt, egyik kezét bedugta a lába közé-
-Így, -mondta, letérdelt és a szájába vette amit megtalált.
A fák koronái forogni kezdtek fölöttük, a madárdal elhalkult, de az erdő virágai csodálattal tárták szét szirmaikat.
-Én is akarom csinálni neked, hogy neked is jó legyen -mondta a lovag, akadozó nyelvvel, ziháló lélegzettel kis idő múltán.
-Jó, -mondta a lány szünetet tartva, de két kezével továbbra is markolva a Benjaminét. -Kitaláltam valamit. Tudod, hogy legyen? Feküdjünk először is le, így. Erről-felől tedd a fejed, akkor elérsz, és én is elérlek téged.
Mókus rohant át a tisztáson, felkapott a szemközti fára. A szerelmeskedők nem látták a mókust, csak én láttam, én mindent láttam.

Azt is láttam, mintha szellem lennék voltam jelen, hogy krükkensburgi Szent Adalbert kolostor nagy, vasalt szárnyas-kapuja kinyílik, s éneklő menet kanyarodik ki rajta. A noviciák, egy felnőtt testvér felügyelete mellett elhaladtak a komor falak előtt, majd a punktii elágazásnál, ahol a gazdagok házai kezdődtek, jobbra fordultak a megművelt parcellák irányába. Átvágtak a földeken és szent énekeket énekelve érkeztek az erdőhöz. Itt már az alacsony domb tetején jártak, ahonnan jól látszott az egész környék, középpontban a vár csipkés bástyáival egy másik dombon, a vár körül a polgárházak szétszórt félkörben, emitt a kolostor, és a szántóföld a zöldellő vetésekkel. Tündéri kékségű nyári égbolt borult a fejük fölé, melyet csak itt-ott szabdalt szét a tornyos kumuluszok mélyen szálló árnyéka. Egyenesen felém jöttek, s én, attól tartva, hogy észre találnak venni elbújtam egy nagy fa ében-vastag törzse mögé. Bükkfa volt, mert apró makk-kezdemények potyogtak róla a hajlongó szélben. Aztán észbe kaptam, hohó, én láthatatlan vagyok, s röstelkedve visszaóvakodtam teljes test-terjedelmemben újra az útra. Már jött is a menet kellemes tónusban kántálva a szent énekeket. Megálltak előttem. -Talán pihennek kicsit, - gondoltam, de nem, az egyik fiatal kis novícia odaszólt a kísérő testvérnek:
-Testvérkém, bocsáss meg, nagydolgoznom kell, - s röstelkedett, pironkodott.
-Menj akkor a fák közé, és igyekezz! -mondta szigorú hangon a testvér.
A novicia fürge léptekkel beváltott az erdőbe, s elindult abba az irányba, amerre a szerelmesek szerelmeskedtek.
-Ne! -sikoltottam volna, -ne arra! -de miután testem nem volt, a hangomat sem lehetett hallani, és így a kicsi lány csak ment tovább. Egy helyütt aztán leguggolt, felhúzta a ruháját, s elvégezte a dolgát. Pisilt is, vagy csak kakilt, nem láttam. Kitörölte kezével a fenekét, aztán a kezét az aljnövényzetben letisztogatta. Megszagolta, elfintorodott bájos kis pofikája. -Büdös, -mondta halkan. Én hallottam, mert ott voltam.
Nyögdécselés hallatszott a bokor mögött. Felfigyelt a hangra, s kíváncsian, mint egy félénk őzike, közelebb óvakodott. Félrehajtotta a zsenge ágakat, s meglátta őket. Meztelenek voltak. A férfi fordítva feküdt a nőn, feje a két női comb között helyezkedett el, a nő feje pedig a férfi ágyékába belefúrva. Fel se ismerte hirtelenjében, amit lát. Aztán mindent megértett egy pillanat alatt. A lány szájában megpillantotta a férfi nemi szervét. Istenem! Vérhullám csapott át rajta, teste megmerevedett. El akart futni, de mozdulni se tudott. Akarata ellenére végig kellett néznie az egészet. A legszörnyűbb az volt, hogy ő maga is bűnbe esett, érezte, hogy nedves lesz, s nem bírta megállni, hogy kezével combjai közé ne nyúljon.
Szörnyen kikapott a testvértől, amikor végre visszaért.
-Hol voltál ennyi ideig! - rikácsolta az idős testvér. -Mit gondolsz ki vagy te, hogy az egész menetet, így megvárakoztatod?
Hallgatott egy sort, fuldoklott dühében, majd újra rázendített.
-Kakáltál? Büdös a kezed? Na, mutasd csak szépen!
Megvártam, míg elindulnak, s csak akkor mentem vissza Benjaminhoz és Helgához Már a fűben ültek, szemben egymással. A lány csúfondáros, szemtelen pofikával vigyorgott.
-Milyen kicsi lett! Hogy összezsugorodott!
-Boszorkány, -morogta a lovag.
-Találkozunk még? -kérdezte Helga egy gondolatjelnyi szünetet követően.
-Hogy találkozunk-e? -bődült fel a lovag. -Mindenre, ami szent, te vagy az egyetlen jó az életben!
Felvették ruháikat, megölelték egymást. A lovag felült lovára. Csörömpölt a kardja, lengett kalapján a sastoll. De még kivárt. Még valamit meg akart tudni.
-Nem volt büdös?
-Micsoda?
-Hát...tudod!
-Jaj mán! Nem, csak az elején egy kicsit...és neked?
-Nekem se, nekem is csak az elején egy kicsit.
Elváltak egymástól. A lovag ment tovább az úton, a lány, pedig elindult lassan a város felé, meg-megállva, hátra-hátra nézdegélve. Az erdő széléhez ért, és itt összetalálkozott az öt baráttal.

A barátok a szőlő felől jöttek, ez a másik út volt a katlan másik oldaláról, amely a városból kivezetett. Barna csuha volt rajtuk, amit durva kenderkötél fogott össze. Fejüket kapucni fedte. Halkan zsolozsmázva fordultak rá a szekérútra, azon haladtak tovább, és nemsokára beértek az erdőbe. Kosárkáját karján tartva közeledett a lány. Ki akart térni, de későn vette észre őket. Pappal, katonával találkozni az erdőben, más-más okokból, de nem szerencsés momentum. Waalki prépost ment elől, ő pillantotta meg először a lányt. Abbahagyta a zsolozsmázást, mire a többiek is elhallgattak. Most már mind az öten Helgát figyelték, ahogy fürgén szedve a lábát feléjük siet.
-Dicsértessék, atyák, -mondta tisztelettudóan, amikor odaért, s meghajtotta a fejét.
-Mindörökké, ámen, -válaszolta a prépost. -Merre jársz, mit művelsz itt, így egyedül?
A lány zavarban volt.
-Gombászni voltam.
-Úgy!
-Igen, de...
-Mutasd a kosarad!
Tudta, nem menekedhet. A kosara üres volt.
-Mutasd csak!
A prépost megragadta a kosarat, felemelte a fedelet. Nem volt benne egy szemernyi gomba se.
-Hazudtál, szuka! Megkorbácsoltatlak!
Páni félelem vett erőt rajta. Látott lányokat, akiket különböző bűnökért a nagyhatalmú prépost megkorbácsoltatott, és szekérhez kötözve, félmeztelenül, vércsíkos háttal végighurcoltatott a piactéren. És látta a máglya tüzében elszenesedni Alkime nyamvadt, vézna testét. Alkimeét boszorkánysággal vádolták, pedig csak füveket gyűjtögetni járt ki az erdőbe, hogy a füvek főzetével gyógyítsa a betegeket.
A félelem adta szájába a szavakat:
-Tiszteletreméltó prépost úr, hallgass meg! Én tényleg gombászni indultam, de összetalálkoztam itt beljebb Benjamin lovaggal. Benjamin Eric Lebiczkivel. Háború lesz.
-Mit zagyválsz össze? -förmedt rá a prépost háta mögül az egyik barát. -Nehogy azt hidd...!
-Csitt, - emelte fel az ujját Waalki. -Folytasd lányom.
-Háború lesz, -mondta Helga. -A lovagtól tudom. Azzal bízott meg, vigyek hírt a gazdámnak, már most el kell kezdeni a javak mentését. Így aztán hozzá se kezdtem a gombászáshoz, siettem haza, hogy minél előbb hírt adhassak.
-Dolgom van, -mondta az egyik fiatal pap.
-Menj be az erdőbe, -intett neki a prépost. -Na menj már, nehogy itt csinálj be!
A fiatal pap besietett a fák közé, keresett egy vastag törzset, felhúzta nyakig a csuháját és leguggolt a fa mögé. Elvégezte a dolgát, kitörölte a fenekét a kezével s a kezét letisztogatta az aljnövényzetben. Megszagolta, büdös volt. Amikor visszaért a lány már nem volt ott. Megkérdezte a prépostot, hol a lány, s mi lesz most vele?
-Büdös a kezed? -kérdezett vissza Waalki. -No, hadd szagolom meg, tartsd ide. Igen, büdös. Fúj. A lányt egyébként nem büntetem meg, mert igazat mondott. A lovag tényleg erre ment, én utasítottam rá. S én mondtam meg neki, azt is, hogy háború lesz. Ha most ez a lány hazasiet a hírrel, jól teszi! Holnap úgyis kihirdettettem volna, hogy a népnek legyen ideje felkészülni.

Ülök a nappaliban, én Bödön az Íróklub tagja, a tágas bőrfotel mélyén ülök. Előttem az asztalon egy-üveg sör, és Umberto Eco "Hat séta a fikció erdejében" című könyve. Kinyitom találomra a közepén. "Lehet, hogy hamarabb végeztem volna a mészárlással, mint ahogy ezt a részletet felolvastam, de azért nem panaszkodhatunk. Huszonhat másodpercnyi felolvasás tíz másodpercnyi vérfürdőre egészen jó arány." -olvasom. Fikció. Ízléstelenség, fennköltség, mindennapiság, szárnyalás együtt, egyszerre, egy időben vannak jelen. Emberek vagyunk, fikcióink is emberiek.
Esik kinn az eső. Ma biztosan nem lesz edzés. A söröm után nyúlok. Délelőtt sört inni? Miért ne! Az eső esik, edzés úgyse lesz, én meg úgyis szomjas vagyok. Fikció. Erkölcsösség, erkölcstelenség, jó ízlés, ízléstelenség, együtt, egyszerre, elválaszthatatlanul. Ebből kell kihámozni valamit. De mit?