A legöregebb emberek sem emlékeztek Balaton-szemesen ilyen nyárra. Már augusztus közepén jártunk, már elmúlt Nagyboldogasszony napja, de a rekkenő hőség változatlanul kitartott. Kókadoztak a hőségben a jobboldali móló-szárnyon sort álló nyárfák, peregtek ágaikról az összeszikkadt száraz levelek. Szellő se rezdült sok napja, a dögletes párafelhő mögött undort öklendezett a seszínű ég. Mint bűzös zöld mocsár, olyan zöld és mozdulatlan volt a víztükör a kikötőben, s ebben a posványban rezzenéstelen árbócokkal álltak a nagy hajók, az 50-esek, a Tamangó, a Kuruzsló és a Hámori Bandi gyönyörű sharenkreutzere a Hajnalcsillag. Lélek nem járt a kikötőben. A mólókra se ment ki senki, az egyetemista srácokat és a gimnazista lányokat kivéve, akik a jobboldali mólószárnyon ütöttek tanyát. A Hámori Bandi magas, délceg alakja óráról órára feltűnt a VITUKI mérőállomása mellett, vele volt a Testvére egy kevésbé délceg figura. Amikor nemtörődöm léptekkel végigsétált a kicsi nádas mellett, utána fordultak az arcok.

-Te, ki az a srác ott, -kérdezte az egyik új lány egy másiktól, egy régi lánytól, -az, az, akinek olyan barna és izmos a háta? Csak nem a Hámori Bandi?
-De igen, -mondta a régi lány.
-Ó, -mondta az új lány. -Nem is hiszem! -Ő volt az, aki egy kocsmai verekedésben megmentette egy félkarú ember életét?
-Igen, ő.
-Ő volt az, aki habozás nélkül beugrott a mólóról a tajtékzó vízbe egy fuldoklóért?
-Ja.
-Neki vannak dollármilliói Amerikában?
-Neki.
-S, igaz az, hogy az ő nagyfaterja építette a Nyugatit?
-Azt hiszem.
Az új lány elgondolkozott a hallottakon, majd megkérdezte:
-És az a másik, a kisebb mellette? Az kicsoda. Az, ni, akinek nem annyira ruganyosak a léptei, mint a Hámori Bandinak?
Az a Testvér.
-És, ő kicsoda?
-Á, senki, nem érdekes.
A Hámori Bandi és a Testvér egy ideig nézelődtek, szemlélődtek kinn a mólóhajlatban, nézték az eget, lesték a vizet, de miután semmi nem mozdult, megfordultak szépen, és visszaslattyogtak a Pléfedeles árnyat adó ponyvája alá, hogy sörrel hűsítsék magukat.

Egyik nap aztán valami különös dolog történt, ami felkeverte az állóvizet. Csütörtök délben történt. Egy üde, friss, kellemesen üdeleány-hang csengett-bongott végig a néma csendben szunyókáló hajók között a kikötőben:
-Hámori Bandi!
A sólya megrepedt betonja visszaverte a hangot, ami ezt követően még kétszer szólalt meg:
-Hámori Bandi!
És:
-Hámori Bandi!
A vén Robi kidugta fejét a Honvéd-üdülő kapuoszlopa mögül, kikémlelt, s nagyot húzott a kezében tartott rumos-flaskából. Kitolatott nagy hasával Sándor János is, hogy körülnézzen. De se a Robi, se a Sándor János nem látta a lányt. Nem is láthatták, mert a lány a VITUKI sövénykerítésének árnyékában állt, a sólyával szemközt, onnan szólt át a gátra, illetve a gát mellett álló Hajnalcsillagra.
A harmadik felszólításra megcsikordult a 22-es versenycirkáló kabinteteje, s kibukkant a nyíláson a Hámori Bandi ismerős, sportos-rövidre vágott frizurája, és égszínkék szeme.
-Jövök már, -szólt ki a partra, -várj egy percre, mindjárt kibocizom. Kibújt a kabinból, végig egyensúlyozott a keskeny, mahagóni-barna dekken, átlendítette magát a gát rücskös kövére.
-Jövök, jövök, -mondta újra, majd bemászott a bociba és átrúgta magát a part-oldalra.
Ekkor a lány előlépett az árnyékból s végre megpillantottam! A szívverésem felgyorsult, hajam szála ágaskodni kezdett. A Testvér mellettem szárazon nyeldekelt, hallottam a kellemetlen, dörcös hangot. Nem, nem egy élő, eleven lány volt az ott, aki kitárt karokkal sietett a Hámori Bandi felé, de egy szellemi lény, egy tündér, vagy egy angyal. Ne várja senki tőlem, hogy leírást adjak, hogy nézett ki? Ki tud leírni egy tündért, vagy egy angyalt! Minden hasonlat csak bénán vonaglik a tehetetlenség mély porában. Járása könnyű volt, alakja légies, haja selyem, szeme sugara fényesen világított. Arra gondoltam akkor a sólya szélén, mégis csak van szellemvilág, van szépség, szerelem, költészet. Aztán elmentek együtt valamerre, kéz a kézben. Robi a vén huligán, aki a tinédzsert játszotta a maga hetven évével, hümmentett, és hörpölt a rumból, de Sándor János még erre sem volt képes, ő csak állt földbe gyökerezett lábbal. A kis-Maghy, a nagy vitorlásversenyző, aki szinten jelen volt, léha megjegyzést tett kettejükre, amit most nem idézek, mit számít az, mit mond egy velejéig romlott, kiégett vitorlásversenyző. Eltelt a nap, jött az este, de aznap már nem láttam őket. A Testvérrel összefutottam később a Vigadóban, odamentem a zene szünetében hozzá, hátha tud valamit, de a Testvér se tudott semmit.
Másnap reggel arra vitt az utam. Korán volt, még tíz sem lehetett, de páran már kinn tébláboltak a sólyánál.
-Mi az ábra, -kérdezte éppen a Testvér a Hámori Banditól.
-Semmi, - mondta a Hámori Bandi. -Teljes flaute van.
-Jó, jó, de hol van a tegnapi lány. Elutazott?
-Dehogy. Benn alszik a kabinban.
-Csak nem azt akarod mondani, hogy...?
A Testvér arcán kétely és bizonytalanság tükröződött.
Mintha attól félt volna, hogy olyasmit tud meg akarva akaratlanul, amire nincs lelkileg felkészülve. Valami olyasvalamit, amitől kifordul a világ sarkaiból, s az Ideák csúf, fekete pókokká válnak.
-Szánalmas vagy Testvér, -vigyorgott a Hámori Bandi. -De igen. Megdugtam, mi van abban. Nagyon jó volt.
-És...és most...?
-Most? Most megvárom, amíg felébred, tudod nagyon fáradt volt tegnap a hosszú utazástól, s így csak egy menetet csináltunk, aztán később megdugom még egyszer. Megyek az állomásra a Tejivóba. Nem jössz Testvér?

Forró volt az a nyár, mondom, de az augusztus hónap volt a legforróbb. Összetöppedtek, elszáradtak a hársfák levelei, lehullottak a móló göcsörtös sétaútjára. Zöld pocsolyába beleragadva álltak a nagy vitorlások, mintha már soha nem tudnának onnan elmozdulni. Az Ideák világa messzire tűnt. Csúf, fekete pók mászott ki a kis csónak ülőkéje alól, lefelé tartott, ahol a trepni alatt volt még kevés, sáros víz. Haldoklott a nyár, s vele foszladozott minden, a szépség, a költészet, és a szerelem.

-