ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A Katolikus Egyházközösségek Regionális Nyári Tábora, a KERT, egy csaknem 600 hektáros területen feküdt a folyó és az F 15-ös autópálya között. Északkeleti hosszanti oldala a folyónak támaszkodott, ezen a 3 kilométer hosszúságú szakaszon stégek és csónakházak váltogatták egymást a bozótos, ősállapotban leledző partszakaszok közé beékelődve. A csónakházak a legközelebb eső városokhoz tartoztak. A mi "városunknak", a Jeremiás-városnak is volt csónakháza, Vöcsök volt a neve, ami méter magas, régi típusú, csővázas vörös betűkkel volt kirakva az épület tetején. Tőlünk balra, tehát északkelet felé, a bokros, erdős terület mögött volt a szomszéd csónakház, a Sirály. Hogy attól felfele hány volt még, azt nem tudtam meg ott-tartózkodásom ideje alatt. Mi közel laktunk a part azon szakaszához, ahol a Vöcsök csónakház állt, így a Vöcsök a mienk volt. Persze mindenki használhatta, a beljebb lakók éppúgy, mint mi, de a Jeremiás gyakorolta felette a felügyeletet.

A Tábor, Városokból állt, vagyis inkább város-államokból. 7 város volt elszórva a területen, mindegyik egy-egy szent, vagy próféta nevét viselte. A városok önállóak voltak, saját, külön szabályzat-rendszerrel, házirenddel és költségvetéssel. Nálunk például a svédasztalos reggelihez 7 óra és 9 óra között szabadon, kötetlenül, egyesével vagy csoportosan lehetett lemenni az étkezde épületébe, viszont a szomszéd városban, az Ezekielben, a nap szigorúan reggeli tornával kezdődött, ez után körlet-rend, takarítás, fürdés következett, mintha katonák lettek volna szerencsétlenek, majd együtt, lépést tartva, nótázva vonultak le reggelizni étkezdéjük épületébe. Nem katona-nótákat énekeltek, persze, hanem szent énekeket, de mégis! Brrr, borzongott a hátam tőle, s áldottam a sorsot, vagyis inkább Sigray Jánost, és a lányát, Sigray Annát, hogy a Jeremiásba kerültem, s nem az Ezekielbe. Azt csak később tudtam meg, hogy a városok törvényeit maguk a városlakók hozták: a parlamentáris demokrácia szabályainak megfelelően képviselőket választottak, a képviselők vezetőket, s a vezetők a többség akaratának megfelelő szabályrendszert alakítottak ki. Ha tehát valaki azt képzeli, ránk erőltették a rendet, az, nagyot téved. Senki nem erőltetett ránk semmit, a Fejedelemség, így neveztük a Tábort magunk között, nem szólt bele a Városok életébe, ott fenn csak a belső koordinációval foglakoztak, és a külvilággal tartották a kapcsolatot.

Szerettem volna eljutni ebbe a táborba, de fikarcnyi esélyem sem volt rá. A jelöléseket az egyházközösségek, plébániák terjesztették fel, az arra érdemeseket választották ki, azokat, akik addigi életükkel, munkájukkal bizonyítottak már valamit. Nálam ilyesmi szóba se jöhetett, keresztény voltam, igen, templomba jártam, már amikor jártam de semmi több, nem vettem részt a közösségi programokban, és a közös feladatok megoldásában. De, minden mindegy alapon szóltam azért Sigray Annának. Figyelj Anna, mondtam neki egy alkalommal, nem tudnál bejuttatni?
Komolykodó arccal nézett rám, arcán könnyű pír futott át, mint mindig, amikor beszélni tudtunk egymással néhány szót.
-Nem hiszem -mondta. -Ismered a jelölés szabályait. Én ebbe nem szólhatok bele.
-És apád? -kérdeztem reménykedve.
-Ő sem. De tudod mit? Ha lesz visszamondás, megemlítjük a nevedet Klónel atyának.
-Kösz -mondtam.
-Szívesen -válaszolta kedves mosollyal az arcán. -Lehet, hogy sikerül!
-Tényleg?
Most már felszabadultan nevetett.
-Tudod, mit szoktak mondani. Amíg élünk, remélünk...
Így kerültem be egy üresedésnek, s a Sigrayék protekciójának köszönhetően a táborba, egy hetes késéssel, de teljes lelkesedéssel. Lelkesedésem egyébként nem annyira a tábori életnek szólt, hanem annak, hogy nap, mint nap láthatom majd Sigray Annát.

A tábort Knónel atya vezette. Mi magunk között csak "Fejedelemnek" neveztük. Tényleg volt benne valami fejedelmi. Magas, sovány, aszketikus alkatú ember volt, fejét simára borotváltatta. 60 év körülinek néztem. Azt hittem kimért, távolságtartó vezető, de egyszer sikerült vele néhány szót váltanom, s egy pillanat alatt meg kellett változtatnom a véleményemet: Klónel atya olyan kedvesen, közvetlen stílusban beszélgetett velem, mintha egyívású cimborák lettünk volna, s már régóta ismertük volna egymást. A másik arisztokrata a táborban Sigray János volt. Az arisztokrata szót természetesen idézőjelbe téve értem, bár tényleg rebesgették grófi származását. Fizikai megjelenését tekintve ellentéte volt az atyának. Első ránézésre átlagos alkatú, és kinézetű férfi volt, jó ötvenes. De megfogott személyes varázsával, igaz szeretetet, jóságot, segítőkészséget sugárzó egyéniségével, mosolygós, kedves arcával. Az egész Sigray család ott volt a táborban. Annának volt egy bátyja, Norbert, és egy húga, Jolán. Anyját Zsófiának hívták, úgy emlékszem. Sigray János a jobb keze volt Klónel atyának, s ha ő a jobb keze volt, akkor Annára azt kell, hogy mondjam, hogy ő pedig a bal, bár ez igen hülyén hangzik így inkább azt mondom, hogy a "másik" keze.

Abban a reményemben azonban csalatkoztam, hogy Annát gyakran fogom látni. Az első néhány napban egyáltalán nem láttam. "Fenn" dolgozott a Fejedelemségen, vagyis a Kastélyban. Kastélynak neveztük a központi irodaépületet. Tényleg volt valami ódon várkastély-szerű az épületben. Falait borostyán borította, vörös téglából épült, tornya csipkés volt, s a tetején, az ércből öntött Mihály arkangyal fújta a harsonát. Néhányszor elkószáltam arra felé, hátha összefutunk véletlenül, de nem jártam sikerrel. Egy szerdai napon, ez nekem ugyebár a harmadik napom volt a táborban, mivel vasárnap este érkeztem, este is bementem a központba. A parkban mise folyt éppen, Klónel atya celebrálta a nagy szabadtéri oltárnál. Az asszisztenciában egyszerre csak megpillantottam Sigray Annát. Olyan messze volt tőlem, hogy alig ismertem fel. A szószéken állt, és Pál apostol leveleiből olvasott fel. Befejezve a felolvasást, visszament a ministránsok közzé, onnantól kezdve már nem láttam. Áldozás alatt ismét feltűnt karcsú alakja az oltár előtt a tömegben, de csak néhány pillanatra láttam, nem is voltam biztos benne, hogy őt látom. Mise után sokáig ácsorogtam még a téren. Anna nem mutatkozott, talán bement a Kastélyba a vezetőséggel. Aznap este azt álmodtam, hogy a folyó partján állok, s hirtelen odajön Anna. Jössz misére? kérdezte. Megyek, mondtam meglepetten. Gyere, siessünk, mondta és nyújtotta a kezét. Ennyi volt csak, utána már mást álmodtam, ha ugyan álmodtam. De olyan jó álom volt. Másnap egész nap jól éreztem magam tőle.

Meglehetősen szabad élet folyt a táborban. Semmi nem volt kötelező, még a misére való járás se, csak ajánlások voltak. Nagyon is nekem való élet volt ez, aki soha nem voltam sem rendszerető, sem túlzottan közösség-kedvelő ember. Szinte lubickoltam a nagy szabadságban. Amikor mások imádkoztak, játszottak, beszélgettek, vetélkedtek, akkor én feküdtem a part homokjában, süttettem a hasamat a nappal, vagy kivettem egy kajakot, és elmentem evezni. Részt vettem azonban a bozót-irtásban. A Jeremiás választmánya elhatározta, hogy a megtisztítja a terepet a város és a part között. Akinek kedve volt hozzá, kapott bozótvágó kést, fejszét, csákányt, ásót és lapátot, és vérbeli amerikai őstelepesnek képzelhette magát. Na, ezt szerettem. Levetkőztem félmeztelenre, így mindenki láthatta, milyen izmos vagyok. Egyszer Klónel atya is megnézett minket. Izzadva robotoltunk a magunk kedvére a déli forróságban. Vele volt Sigray János is, és a lánya, Anna.
-Megjött a felmentő sereg -kiáltotta oda nekünk kedélyesen az atya. Kért egy csákányt és beállt a sorba. Éppen egy nagy tuskó kiemelésével foglalkoztunk. Sigray János elővette a fényképezőgépét és lefényképezett minket. -Egy pillanat, egy pillanat, -kiáltottam oda neki, mielőtt elkattintotta volna a gépet, -csak behúzom előtte a hasam!
-Miről beszélsz -replikázott nevetve Sigray Anna -nincs is hasad!
Elmentem a Fejedelemség által meghirdetett össz tábor-szintű fekvőtámasz versenyre. Ez is kedvemre való mulatság volt, már csak azért is, mert 52 szabályosan végrehajtott fekvőtámasszal én nyertem a viadalt. Anna nem volt jelen, de a bátyja Norbert igen, s én abban reménykedtem, hogy Norbert majd elmeséli Annának, hogy én győztem.
A napok változatosan teltek, nagyon jól éreztem magam, és azt hittem a tábornak soha nem lesz vége.

Az emberi emlékezet nagyon furcsa valami. 11 év távolából olyan tisztán, világosan látom, ahogy kilépek a Jeremiás barakk-városának 17-es számú kabinjából, átvágok a kicsi kerten a muskátlik között, és csatlakozom a téren várakozó társaimhoz. Látom, mintha csak tegnap történt volna, ahogy Sigray Annával, és Sigray Norberttel átmegyünk az Ezekiel, kaszárnya-szerű főépületének bejárata előtt pompázó rózsalugason, hallom Anna hangját, ahogy azt mondja: "de szépek ezek a rózsák", s újra érzem, amit akkor éreztem, s eszembe jut, amire akkor gondoltam: " éjszaka lenyesem az összes rózsát, s reggel Anna ajtajának küszöbe elé teszem!"
Anna a Kastélyban lakott. Emlékszem a szobájára, azaz a Sigray testvérek közös szobájára, de arra érdekes módon már nem, hogy az emeleten, vagy a földszinten volt-e az a szoba, s a főbejáraton keresztül lehetett-e bemenni hozzájuk, vagy valamelyik hátsó bejáraton? Ugyanígy vagyok a városokkal is. Illés-városa kristálytisztán a szemem előtt van: három, diák-szálló szerű épület előtt kicsi tó, a tóban kicsi sziget, a szigetre ódon fahíd vezet át, ott van a fűzfa alatt a csorba, mohos támlájú kőpad. Anna egyszer leült erre a kőpadra. Kis piros labdát tartott a kezében, elejtette, s a labda begurult a pad alá, s Anna két tornacipős lába között állapodott meg. Benyúlhatok a lábad közé? kérdeztem, eléje térdelve. Csak vigyázva! nevetett rám. Óvatos mozdulattal felvettem a labdát, s az ölébe tettem. Rám nézett, kedves, szép arca lángba borult. Köszönöm, mondta. Szívesen, mondtam erre én.
Igen, erre a jelenetre is világosan emlékszem. De hiába próbálok például visszaemlékezni a többi városra, amiben jártam, csak foszladozó emlékképek maradtak.

Ott tartózkodásom harmadik hetében, valamelyik nap délutánján elhatároztam, hogy átmegyek a Kastélyba és meglátogatom a Sigray testvéreket. Az elhatározást tett követte, végiggyalogoltam a fenyőerdőben vezető kacskaringós ösvényen a Kastélyig, s bementem. Annát nem találtam otthon, csak Norbert és Jolán tartózkodott a szálláson. Norbert a heverőn feküdt, hátát a támlának támasztotta, és egy könyvet olvasott a félhomályos szobában, a félig lecsukott zsalugáteren beszűrődő gyenge fényben, Jolán pedig az íróasztalnál számítógépezett. Anna Klónel atyánál van az irodában, mondta Norbert. Leültem a heverő túlsó, ajtó felőli végére. Beszélgetni kezdtünk, mindennapi dolgokról, a tábor dolgairól. Forró nyári nap volt, a hőséget a szoba vastag falai sem tudták távol tartani. Később Jolán kiment valahova. Elálmosodtunk, Norbert elaludt a heverőn, s én is elszundítottam. Azt álmodtam, hogy lecsúszom az ágyról, s félig ülő, félig fekvő helyzetben a földön, a heverő mellett alszom tovább. Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó, s belép Anna. "Jó reggelt hétalvók" köszönt ránk viccelődve, hiszen hát késő délután volt már akkor. Ébresztő! Mindjárt kezdődik lenn a parkban a sétálós litánia. Majd egyenesen felém fordult és a nevemen szólított:
-Zalán, gyere te is. Ugye velünk jössz?!
Még váltottunk néhány szót, aztán elrohant, hogy segítsen az atyának a rendezvény megszervezésében. Fehér ministráns-ruhában láttam viszont később a menetben. Klónel atyával, Sigray Jánossal és másokkal együtt menetelt a tömegben. A menet élén elő mondta valaki a litánia szövegét, amit a hátrébb állók tovább adtak. Úgy hangzott, mintha kánon volna.
"Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled"
Felelt a tömeg:
"És áldott a Te méhednek gyümölcse Jézus"
"Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján, ámen"
Amikor a térre értünk, akkor haladtak el ott éppen Annáék. Norberttel és Jolánnal csatlakoztunk a menethez. Anna előttem haladt, hangosan mondta a litánia szövegét. Szentül hittem abban, hogy ahol Anna van, ott közel van az Isten. És abban is, hogy mögötte haladva a menetben én is bocsánatot nyerek. Körbe kerültük a parkot. Besötétedett, az emberek kezében itt-ott fáklyák gyúltak. Felcsendült a szent ének:

"Angyaloknak királynéja tiszta szűz
Kérd meg a te szent Fiadat érettünk
Ékes virágszál, Hozzád esdeklünk
Szép Szűz Mária könyörögj értünk"

Ennyi, amire emlékszem abból a napból. A többi félhomály. 11 év telt el, azóta. Nem tudom mi lett a Táborral, s a táborlakókkal. De egy hír elért messze idegenben: Klónel atya kilépett a rendből, s elvette Sigray Annát. Állítólag két szép gyerekük van, s boldogan élnek.