ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A Dolabella nevet nem egy szép hölgy viselte, sőt nem is egy csúnya, hadvezér és a konzulátus örök várományosa volt a római császárságot megelőző zivataros évtizedekben. Szolgáljanak az évtizedek pusztán irányjelzőül, mert a szépnevű hadvezér fiatalon halt meg, egyáltalán nem a maga jószántából.

Valakinek megint nem fog tetszeni, hogy a Kr.e. 1. században érzem jól magam, és nem Hunyadi Jánosról vagy Bem apóról jut eszembe az, ami; de róluk már nagyon sokat írtak, Dolabelláról meg szinte semmit. Meg aztán bajos irányítani mindazt, ami a kertévék és a reklámok állandó hadjárata ellenére véletlenül mégis az eszünkbe jut - legalább nekem ritkán szokott sikerülni. Persze akkor már szó sincs észbejutásról - meg kellett erőszakolni, ki kellett facsarni a szürkeállományt, ami távolról sem kellemes.

Dolabella buzgón váltogatta a pártállását. Különösen Marcus Antoniussal gyűlt meg a baja. Hol fegyvert fogott ellene, hol meg akarta szerezni a támogatását - például amikor úgy gondolta, jó ötlet lenne, ha az az adósságok elengedésére törvény kötelezné a hitelezőket. Ő maga fűnek-fának tartozott már, mert az apai örökség messze nem fedezte a költséges szenvedélyeit. A szép terv majdnem megvalósult, mert a szenátus tagjai közül is tartoztak sokan; sajnos Julius Caesar úgy vélte, hogy némi védelmet a hitelező is megérdemel. Gyorsan elküldte Dolabellát egy afrikai hadjáratra, alkalmat adva ezzel a neki kedves emberek egyikének, hogy megfogalmazzon egy filozófiai gondolatot, valószínűleg az egyetlen egyet, ami a sok hadakozás, intrikálás és lakomázás közben összejött:

"Nincs fájdalmasabb, mint amikor az emberi végesség összeütközik az akarat végtelenségével." Gyanítom is, hogy nem ő volt az első, akinek feltűnt ez a kontraszt. Az akarat telhetetlenségének nincs határa, a beteljesülés lassan kullog - öröm-boldogság, ha legalább egy lépést tesz abban az irányban, amerre mi szeretnénk.

Kellemetlen ajándék a szabad akarat. Jóval kevesebbet csalódnánk, ha az akarat üdvös korlátok közé szorulna.

Dolabella minden áron konzul akart lenni. Néha jelölték, máskor kinevezték, de Marcus Antonius tiltakozott. Caesar a diktátori hatalmát használta fel a kedvenc hadvezér érdekében, ekkor Marcus Antonius bejelentette, hogy kedvezőtlenek az előjelek. Balról jobbra repült egy varjú, vagy hasonló. Caesar halála után Dolabella erőszakkal rabolta el a konzuli hivatal jelvényeit, mire Marcus Antonius megint közbelépett, és elküldte őt harcolni a párthusok és a szírek ellen.

Ki érti, miért olyan jó konzulnak lenni? Én ismertem a kölni magyar konzult, aki egyáltalán nem volt boldog.

A konzulság megszállottja a szokásos, szerencsétlen házasságban élt Tulliával, Cicero lányával. Igen, ennek a Tulliának a sírját találták meg a 15. században, az 1500 éve égő lámpással együtt, amely a felfedezés pillanatában rögtön elaludt. Halványan pislákol még a költészetben, például egy alkalmi versben, amellyel John Donne üdvözölte Somerset grófja és Frances Howard házasságkötését:

Tullia sírja mélyin egyetlen lámpa égett,
Változatlan megérve másfél ezrednyi évet.
Ím, e szerelmi mécsek hasonló isteniekkel
Fényben, melegben, fennmaradásban érjenek fel.