Andrej Roszkolovics Roszkolov herceg idősebbik fia Szerjózsa egy vadászbalesetben életveszélyesen megsebesült: a meglőtt medve utolsó vergődő csapásával bezúzta a koponyáját és összetörte a bal tüdejét. A herceg, fia gyógyulásáért Istennek ajánlotta 15 éves lányát, Jekatyerinát, akit szerettem. A fiú felépült, bár fél szemére örökre vak maradt, és a herceg fogadalmához híven zárdába küldte Jekatyerínát. Ennek immáron négy éve. Négy éve nem találkozom vele, négy, végtelenül hosszú év telt el, hogy utoljára beszélgettünk a sergemetyevói palota kertjében.

...Látom azért néha a nagy ünnepeken a templomban. Legtöbbször olyan messze van tőlem, hogy az arcát nem tudom kivenni. Karcsú, filigrán alakjáról, szőke varkocsáról ismerem fel a többi lány között. Lelkembe hidegség költözik ilyenkor: ott van, látom, mégsem érhetem el. Istenem, kérdezem, Te akarod azt, hogy ne legyek boldog? Te akarod, hogy többé ne ölelhessem át? Az évek kilátástalanul peregnek.

Legutóbb azonban csoda történt. Vízkereszt napja volt, zsúfolásig megtelt a város nagy, hagymakupolás temploma. A tömeg előre sodort majdnem az oltárig. Az oltár előtt a novíciák sorakoztak fel egysoros vonalban földig érő, fekete galléros fehér ruhában, fejükön fityulával. Köztük volt Jekatyerina, pont előttem állt. Amikor bevonultak észrevett, de nem nézett rám, valahova a hátam mögé nézett rajtam keresztül. Lelkem azonban azt súgta, tudja, hogy ott vagyok! Fél-ájultam hallgattam a pópa szavait, gépiesen kapcsolódtam bele a szent énekekbe. Jól benne voltunk már a szertartás közepében, de nem tudtam követni a liturgia menetét. Jekatyerina bájos kis figuráját figyeltem, képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet, nem tudtam másra gondolni csak őrá. Ekkor a szertartás oda érkezett, hogy a pópa lejött az oltártól és odament az apácajelöltek sorfalához. Megállt előttük és így szólt hozzájuk: Istenhez tartoztok ezen-túl, el kell felejtenetek világi életeteket. Búcsúzzatok el szeretteitektől. Búcsúzzatok el a világtól. Mostantól fogva az angyalok a társaitok, nem a földi emberek.
A lányok ekkor megfordultak, odaléptek a mögöttük legközelebb álló emberhez, és jelképesen megölelték őket. Jekatyerinához én álltam a legközelebb - Isten mérhetetlen csodája volt ez - így Jekatyerina énhozzám lépett oda, s engem ölelt meg. Sírt, hullottak szeméből a könnyek. Megcsókolta az arcomat, és, ajka egy röpke pillanatra érintette az én ajkamat. Véletlenül történt, nem akarta. Átfontam két karommal a derekát, magamhoz vontam és megcsókoltam a száját. Csak egy gyors, édes, futó csók volt, senki nem vette észre. Az ő könnyei és az én könnyeim összefolytak, egymáshoz érő orcáinkon. Aztán elváltunk. Kibontakozott és hátralépett. A lányok visszafordultak az oltár felé, s egy kis késéssel Jekatyerina is megfordult. A szertartás folytatódott. A pópa felment az oltárhoz, énekek következtek.

A vízkereszti mise óta nincs a lelkemben béke. Egyre csak Jekatyerina édes-hideg búcsúcsókja jár a fejemben. Arra kérem Istent, ne legyen igaz. Vagy, ha igaznak kell lennie, akkor haljak meg inkább. Hiába kérem. Élek. Isten nem hallgat rám