ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Van, ki sír, van, ki beszélget, én írok.
Így próbálok elfeledni minden gondot.

A gyertya lassan ég el a teremben,
Semmi nem hallatszik a néma csendben.
Azt meg nem töri semmi,
Talán nem is fog soha véget érni,
Ülök a széken én is némán,
Senki sem figyel énrám,
Elmém máshol kalandozik,
És most épp azon gondolkozik,
Miért, s mi jön ezután?

A gyász órái lassan telnek,
Véget talán sosem érnek,
Pedig a másvilág jobb hely,
S ki nem megy most el,
Az is el kell menjen egyszer,
Ez a régi, bevált rendszer,
De, ha lelke még nem érett,
Visszajön, egy újabb élet
Az, mi itt majd várja,
Kalandok, érzések árja,
Mégis veszített valamit,
Még nem is érzi, mennyit,
Nem is érezheti,
Pedig ez, mi lelkét teljessé teszi.

Ha viszont holnap meghalunk,
Miért éri meg oly sokat tanulnunk?
Élvezzük inkább az életet,
Az egyre gyorsabban múló éveket,
És egy újabb élet röppen el felettünk,
Miben búbánatot nemhogy nem feledtünk,
Sőt gyűjtöttünk a meglévőkhöz,
S majd így szólunk a hozzánk megtérőkhöz:
"Újabb élet, reám vár,
Ezt elpazaroltam, óh, mily kár!"
Aztán egyik nap, midőn
Betér hozzánk kedves szeretőnk,
Csak azt látja már,
Ahogy lelkünk tovaszáll,
Visszahagyja csilláron lógó testünk,
És még csak jól se festünk.

Az élet élve szép,
Az ég mindig kék,
Élvezd az életed, mert te sem vagy más, mint egy betérő veréb.

Csengő riaszt álmomból,
Csak egészen a távolból,
Fejem felkapom riadtan.
A gyertya már elaludt,
Én is csak annyit mondok, salut,
Felállok, és csendben távozok,
Majd otthon tovább álmodok.