ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

(A Föld pusztulása)

A IX. évezred elején a Föld népei két nagy birodalomhoz tartoztak. A Keleti Birodalom a greenwichi idővonaltól keletre, a Nyugati Birodalom pedig, nyugatra terült el. A két birodalomban összesen 42 milliárdan éltek, nagyjából fele-fele arányban. A Keleti Birodalom ura Mamábel király 8123 áprilisában összehívta az Összbirodalmi Tanácsot. Az országok küldöttei néhány napon belül egybegyűltek a fővárosban Tarmakandban. A gyűlésen Mamábel a következőket mondta:

"Barátaim! A Nyugati Birodalom puszta léte állandó fenyegetést jelent népeinknek. Amíg el nem töröljük őket, fennáll a veszélye, hogy mondvacsinált ürüggyel megtámadják hazánkat. Elérkeztünk addig a pontig, ahol fel kell tennünk magunknak a kérdést: vagy ők, vagy mi! Mit válaszoltok?"
"Pusztuljanak" - kiáltották a küldöttek.
"Így hát megszavazzátok a háborút?"
"Megszavazzuk!"
"Nem bánjátok, ha ebben a harcban a mi népünknek is akár a fele elesik?"
"Nem bánjuk!"
"Beleegyeztek abba, hogy városaink java része romba dőljön, nők, gyerekek, öregek essenek a lángok martalékául?"
"Beleegyezünk"
"Anyák elveszítik fiaikat, feleségek férjüket!"
"Helyeseljük"
"Akkor elvégeztetett" - mondta az uralkodó. "A győzelemért, a szebb jövőért, népeink boldogulásáért, egy jobb korért szent háborút hirdetek. E perctől fogva kihirdetem a hadiállapotot!"

Ugyanazon a napon a Nyugati Birodalom fővárosában Leasbegasban is országos konferencia kezdődött. A nyitó beszédet Elleney Harrington főkormányzó tartotta. Így beszélt:

"Kiszivárgott hírek szerint a Keleti Birodalom háborúra készül ellenünk. Mit javasoltok? Tárgyaljunk velük, hogy megelőzzünk egy bekövetkező világ-katasztrófát, vagy, igazságunk, és erőnk biztos tudatában megelőző csapásokkal kényszerítsük őket térdre? Én a harc mellett voksolok!"
"Mi is!" - kiabálták az elektorok.
"Akkor ezt eldöntöttük. Menjetek és készüljetek!"

Mamábel így elmélkedett: "De jó! Emberek százmilliói fognak meghalni. A városok porrá égnek. Nagyszerű mulatság lesz. Élvezem a halált, a gyilkolást, a pusztítást, a hatalmat. Én vagyok a világ ura, és, ha győzünk, az is maradok!"

"Tárgyalhatnék, de nem tárgyalok" - töprengett Elleney Harrington. "Egy kis háborúzás senkinek sem árt. Úgy is túl sokan vagyunk már e Földön. Meg aztán végre kipróbálhatom az új fegyvereket. Kíváncsi vagyok arra a bombára, amelyik megöli az ellenség embereit, de épségben hagyja a házakat. A házakra egy másik fajta bombát fogok ledobni, olyat, amelyik még a követ is elégeti. Érdekes lesz a pusztaság látványa a sok épen maradt halottal az egykori utcák helyén szerteszét, he, he."

"Katona vagyok" -mondta magában Susamuzi tábornok a Keleti Hadsereg főcsoportfőnöke. "Mesterségem a háború. A háború véráldozatokkal jár. Ha sokkal, hát sokkal. Az ember hadianyag, feláldozható. Fel is áldozom, ha kell. Ez a munkám."

"Politikus vagyok" -elmélkedett Ruus Akcedyti, Harrington elnök főtanácsadója. "Kormányom érdekét kell néznem, mint ahogy kormányom a nép érdekét nézi. A nép érdeke az, hogy vesszen az ellenség. Vesszen, akár tengernyi vér árán is. Egyébként is. Van valami felemelő a véráldozatban. A véres háborúk után édes újra a béke. Főleg, ha mi nyerünk. És én úgyse fogok csatába menni. Politikus vagyok. Kormány-tag vagyok. Nélkülözhetetlen vagyok."

A háború már a nyolcadik éve tartott. Először megsemmisítették egymás műholdas, számítógépes irányító-rendszereit. Ez után a hagyományos módon pusztították el emberek százezreit, repülővel, tankkal, ágyúval, bombával, gépfegyverrel. Harci gázzal és biológiai fegyverrel. A harmadik év végére a hadseregek létszáma felére csökkent, a városok összeomlottak, a vidék kiégett, a földek, a levegő, a víz elszennyeződtek. Mégis kitartott mindkét fél. Véres kézitusákban, kézigránáttal, bajonettel, puszta kézzel irtották egymást tovább. Kikaparták a bunker romjai alól a szülő kismamát, és csizmával taposták szét a fejét. Föld alatti barlangokban gyártották a tankokat, a repülőgépeket. Ki tudja, meddig háborúztak volna így, míg az egyik, vagy másik fél totális győzelmet nem arat, ha nem jön közbe a kisbolygó.

A kisbolygó az égből jött. A Minden Ható akarata irányította rá arra a pályára, mely keresztezte a Föld-bolygó pályáját. Tömege tíz a hatodikon szorozva öt egész, öttizenkettő ezred quadrillió tonnával volt egyenlő, kicsit kisebb volt, mint a Holdnak a fele.
A Minden Ható, amikor látta, hogy az emberek háborújának se vége se hossza, magához hívatta Gábriel főangyalt, és Mihály arkangyalt.
-Hívjátok össze az összes angyalokat, és szenteket, a hatalmas égi szellemeket. Beszélni akarok velük.
Amikor már mindannyian együtt voltak, azt mondta:
-Teremtettem Embert, nekiadtam a Földet, legyen az ő Paradicsoma, ahol békében, baj, betegség és halál nélkül élhet. De az Ember elhagyott. Össze-fogott a Gonosszal ellenem, országom ellen, ellenetek. Haragudtam rá, de megbocsátottam. Elküldtem a fiamat, tanítsa őket, s vezesse vissza őket hozzám. Megölték a fiamat. Nem kelletem sem én, sem ő. Még azon kevesek is, akik egyre kevesebben, de a híveimnek vallották magukat, egymás ellen acsarkodtak. Lelkük sötét volt, szívük csalárd, nyelvük hazug Nem úgy beszéltek, hogy igen az igen és nem a nem, hanem azt mondták, talán, lehetséges, nem tudom, majd meglátom, esetleg. Most egymást ölik, hívek és nem hívek. Elegem van belőlük, ez egy silány prototípus, elpusztítom, hogy jobbat teremthessek. Mit szóltok hozzá?
-Egyetértünk Uram - hangzott az angyalok kórusa. -Legyen meg a Te akaratod!
-Jól van. Tegyetek akkor javaslatot, hogyan menjen végbe?
-Özönvíz?! - vélekedett hangosan egy közangyal.
-Vagy egy jó kis napkitörés - mondta Gábriel.
-A napkitörés nem rossz! És te, Mihály, mondjad fiam bátran, látom, fúrja az oldaladat!
-Igen Uram! Én egy kisbolygót javaslok. Becsapódik a Földbe, és kész, egyszeriben vége lesz mindennek!
A Minden Ható körbehordozta fényes tekintetét az angyalok seregén.
-Senki többet harmadszor? Okés. A kisbolygó mellett döntök. Projektmenedzserré Mihály arkangyalt nevezem ki! Mihály! Láss neki ízibe a megvalósításnak!

Az obszervatóriumok, amelyek működtek még néhány eldugott helyen, észlelték a kisbolygó feltűnését. A fizikusok kiszámították a tömegét, csillagászok és matematikusok a röppályáját. A jelentés, amit vezetőiknek küldtek nagyjából azonos volt: tömege mintegy fele a holdénak, sebessége 48 000 km/sec, pályája metszi a Föld pályáját, várható találkozás 720 óra, 18 perc és 411 ezredmásodperc múlva.

Mamábel azonnali haditanácsot tartott. A haditanácsba fizikusokat, mérnököket, csillagászokat is meghívtak. A király mindenekfelett arra volt kíváncsi, mit lehet tenni a katasztrófa kivédése érdekében. Van-e olyan rakéta, vagy bomba, ami szétrobbanthatná, vagy eltéríthetné a feléjük száguldó égitestet? A konzultáció semmi bíztatót nem tudott mondani. A tudósok, katonák elmondták, hogy a kisbolygó olyan óriási tömegű, és akkora mozgási energiával rendelkezik, hogy semmiféle ismert fegyverrel nem lehet, sem megsemmisíteni, sem a pályájáról letéríteni. De - tették hozzá -egyet azért meg lehetne próbálni, békét kellene kötni a Nyugati Birodalommal, s egyesült erővel, a világ összes rakétája, repülőgépe és bombája bevetésével talán sikerülhet.
-Nem - mondta Mamábel - erről szó sem lehet. Nem bízom a nyugatban. Fokozzuk háborús erőfeszítéseinket, verjük szét őket, mielőtt még a kisbolygó ideérne, és akkor a zsákmányolt gépekkel, rakétákkal, bombákkal mi magunk fogjuk megpróbálni. Addig pedig, kitartás, éljen a birodalom, csak meghalni lehet, hátrálni nem!

A Nyugati Birodalom központi harcállásának föld alatti betonbunkerében, mintha csak összebeszéltek volna a föld urai, szinte szó szerint ugyanez hangzott el Harrington elnök szájából is:
-Nincs visszaút - szögezte le - akár jön a kisbolygó, akár nem. Harcolni kell az utolsó erőnkig, az utolsó katonáig, az utolsó csepp vérig, ez az egyetlen esélyünk. Totális, megsemmisítő vereséget akarok mérni az ellenségre, mert ők is ezt akarnak ránk!

A háború folytatódott, a kisbolygó közeledett. Az éjszakai égbolton már egyszerű, tengerészeti látcsővel is látni lehetett. Hatalmas tűzcsóvát húzott maga után, félelmetes látvány volt. És, mint a mikor két birkózó egymásra rogy, pihegtek már mindkét fél küzdői, amikor becsapódott a Földbe. Az ütközés energiája akkora volt, mintha sok százmillió hidrogénbomba robbant volna fel egyszerre, egyazon ponton. Az élővilág az ütközés első tízezred-másodpercében megsemmisült. A talajtakaró, a növényzet, a víz, a házak, hidak, sínek, és egyéb műtárgyak, minden élettelen dolog a levegőbe repült és szétszóródott a csillagközi térben. A tengerek és a folyók vizéből ködpára lett, amit magába szippantott a robbanás tűzenergiája. A bolygó három darabra szakadt. Ezek a darabok kilódultak nap-körüli pályájukról, s most a semmiben száguldanak, míg majd valamikor, valahol be nem nyeli őket egy másik galaxis gravitációs tere.