Pisilnem kell. Nagyon kell. Túl sok sört ittam tegnap este. Most ki akar jönni. Talán kibírom, míg a kabin felér a felső állomásra. Hatan szorongunk a fülkében, közömbös tekintettel méregetjük egymást, vagy bámulunk ki a havas semmibe. Odakinn hóvihar dühöng. Az üveg bepárásodott. Néha elsuhan mellettünk egy-egy behavazott óriásfenyő árnyképe. Kavargó, örvénylő hóförgeteg veszi körül a himbálózó sífelvonót. Kifújom az orromat. Percenként kell fújnom, a hideg kihozta a náthámat. Csak lennénk már fenn. Rohannom kell WC-re!

Na végre! Nyílik a fülke ajtaja. Kilépek, felkapom a külső síléc-tartóból a léceimet, s rohanok az épület felé. Az állványnál ledobom a hóba, nincs időm odatámasztani. Mások is otthagyják, át kell bukdácsolnom ormótlan, nehéz sícipőmben mások lécein, botjain. Be az épületbe, át a csarnokon, az asztalok, a békésen kávézó, teázó síelők között. Végre odabenn vagyok, magamra zárom az ajtót. Le kell hámoznom magamról néhány réteget, hogy hozzáférjek a sliccemhez. Megvan, elé a kukaccal, hadd csorogjon. Hólyagomon csökken a feszítő nyomás, mennyei érzés. Most már jobban fog esni a mozgás.

Kavarog kinn a hó. Örvényekben jön, körbe forog, ilyet még nem láttam. A hőmérő mínusz tíz fokot mutat. Ítéletidő. A szél a legkisebb nyílást is megtalálja. Csorog az orrom, megtörlöm. Vigyáznom kell, hogy a zsebkendővel ki ne rántsam a zsebemből a síbérletemet. Nyakig húzom a cipzárt az anorákon, felveszem a vastag kesztyűket, belelépek a kötésbe, csattan, ahogy zár. Egyik lécem könnyen feljön, a másiknak nem akarózik. Hó van a sí-bakancsom talpán, le kell kaparnom, addig nem megy bele. Le a kesztyűvel, tíz körömmel kaparom a ráfagyott havat. Ezer-fagytüske szúr a körmöm alá, lefagynak, elhalnak az ujjaim. Szorosabbra veszek a cipőn két kapcsot. Kész vagyok végre, elindulhatok lefele a hegyről. Körülöttem többen is indulnak, gyerekek, felnőttek, balra egy egész tanuló-csoport, színes, fényvisszaverő anorákokban az edzővel. Óvatoskodunk, az orrunkig se látunk. Elindítom egyenesen a léceimet, hogy keresztül vágjak a tömegen. Egyre jobban gyorsulok, jobb felé húzódom siklás közben, hogy lássam a jojós-felvonó pályáját. Jobbra a jojós, balra a pálya másik oldalán a kabinos. A jojó mellett akarok maradni, olyan közel, amilyen közel csak tudok. Két legyet ütök ezzel egy csapásra: látom a kampókat és a kampókon felfelé utazókat, így tudom, hol járok, másrészt, ilyen közel senki nem mer a felvonó pályája mellett sízni, következésképpen nem üthetek el senkit, ebben a vak szürkeségben. Indítom az első kanyart, előrébb tolom a jobb lécemet, és bedőlök jobbra. A carving-lécek a belső és a külső élen kifordulnak alattam. Húzom az ívet, gyorsul a léc. Feltűnik egy homályból kibontakozó alak, síelő jön felfele, egyik kezével a rudat markolja, a másik kezét a bottal tiltón kinyújtja felém. Fél méterre tőle elkanyarodom. Huh ez közel volt! Lefagyott részen harsognak a kantnik, de elég élesek még, biztonságosan fogom a jeget, mintha csak korcsolyáznék. Váltogatom az éleket. Megy a hinta, jobbra-balra, jobbra-balra. Jönnek fel a felvonón, bámulnak utánam.

Kibontakoznak a ködből, a gerendából tákolt felvonóház kontúrjai. A csúcsos tetejű kis épület hirtelen közelebb lép, szinte nekem ugrik. Előttem a színes rudakból összeállított műanyag terelő-korlát. Fékezek, éles kanyar, vágom a havat oldalra. Oldalt csúsztatom a léceket, megpördülök, s háttal csúszom oda a bejárati részhez. Nem áll ott senki. Egyedül vagyok. Megfordulok, becsúszom, felállok az indulási helyre. Mögöttem, forog körbe a korong, körbejön a beérkező kampó, s elindul felém. Az ölnyi vastag tartóoszlop hegyfelőli oldalán vastag, fantasztikus alakzatot felvevő jégréteg. Hátsó terpeszben várom, bal lécem már irányban van, jobb lécem kissé kifordítva, mert így jobban hátra tudok nézni. Hátranyúlok, megragadom a rudat, s berakom a rúd végén lévő, lapostányér nagyságú korongot a két lábam közé. Automatikusan irányba fordítom a lécemet, vállszélességű terpesz, siklok fel a nagy hegyre. "Lányok öröme" - mondják a sízők a jojós felvonóra, merthogy jó a jojó kemény rúdja ott a lábuk között a vágásban. Nekik jó, lehet, de nekem nyomja a golyóimat, nekem nem akkora élvezet. Innen, a felvonó pályájáról szinte semmit nem lehet látni, felhőben vagyunk. Csak emlékezetből tudom, hogy jobbra tőlem fekszik a sípálya, balra pedig, a behavazott ős fenyőerdő terül el. Vakon, süketen siklok bele a semmibe, olyan csend vesz körül, mintha az Északi sarkon lennék. Néha mégis kitisztul, felbukkan egy-egy mesebeli óriásfa, ágait lehúzza a hó, látok egy-egy lefelé sikló sötét alakot. Bal kezemben összefogom a két botot, a jobbal a felvonó rúdját markolom. Szakad a hó, vízszintesen jön, szembe.

Feleúton felfele változik a kép. Kivilágosodik a tejfel, feltisztul kissé, lehet végre látni. Látom a fenyőket, feketék, fehérek. Látom a pályát a síelőkkel. A völgyben, a sípálya alatt felhő gomolyog, szó szerint gomolyog, betölti a szurdokot, benyeli a fák sötét rengetegét, majd elengedi ismét. Több méter magas hó-paplan az erdő mellett, a szél fújta össze. Hullámos a hó, és érintetlen. Zord csúcsok sejlenek fel elől. Az egyiken ott trónol a nagykabinos felvonó középső-állomásának alig kivehető, el-eltűnő, fel-felbukkanó sziluettje. Isten csodálatos világa ez a téli táj. Isten szelleme itt lebeg a hegy felett, érzem. Miért engedte meg Isten, hogy elveszítsem Nórát? Nórát én úgy szerettem, hogy magamat adtam neki. Amikor szerettem, csak azzal törődtem, hogy neki legyen jó. Háromszor adatott meg, hogy szerethessem, nem többször, aztán elszakítottak tőle. Ó, azok az átkozott papok! Mit ártottunk nekik, mire voltak féltékenyek? Az Isten verje meg őket. Az Isten verje meg a papokat!

Itt a pálya vége, itt kell kiszállni. Megragadom a rudat, magam felé rántom, s kiveszem a korongot a lábam közül. Elengedem, elrepül, csattan elől, rácsatlakozik a fordítókorongra és indul vissza a végtelenített drótkötélen. Hátsó terpesz, megállok. Kézbe a botokat, irányba a léceket. Ne! Ne verje meg az Isten a papokat! Ők csak azt tették, amiről azt hitték, hogy jó. A papok azt hitték Nórának jó lesz, ha Isten szolgálólánya lesz. Ne érje átok őket. Ne verje őket a Jóisten, verjen inkább engem, verjen inkább engem, aki nem tudok nélküle élni! Nyomom a kanyarokat csípőből jobbra-balra, jobbra-balra, harsog a lécem, arcomba vágja az éles szél az apró jégkristályokat, bebújnak a napszemüvegem alá, megvakítanak. Folyik az orrom. A szél szétkeni arcomon a taknyot. Most nincs érkezésem letörölni. Ez az élet. Szegény Nóra! Szegény, szegény szerelmem. Égi öröm legyen az osztályrészed a földi örömök helyett!

Vonulnak a felhőtömbök. Vatta-csomók ülnek a fák tetejére, majd legördülnek onnan. A hideg és a szél szinte elviselhetetlen. Érdekes, mégse fázom, a mozgás melegen tart. A gatyám viszont belül csuromvíz. Izzadok, vagy bepisiltem? Nyomom a meneteket, de csak fenn, nem megyek be a mély völgybe. Túl sokan vannak a pályán, a látótávolság tíz-húsz méter. Arra, le, nem lehet tempót menni, attól félek, elütök valakit, vagy engem üt el egy nálam gyorsabban haladó. Lenn a jojó alsó állomásán kisfiú várakozik, olyan, mint egy kis hegyi manó, fején zöld bukósisak, szemén áttetsző sí-szemüveg, nyaka hosszú sállal körbe tekerve. Szemei nagyok, sötétek. Arcán sztoikus nyugalom, ahogy egymásra nézünk. Azt mondja a tekintete: látod ilyen ez. Menni kell, ha fúj, ha esik. Egy szemvillásból megértjük egymást. Beáll, elkapja a kampót, és már siklik is.

Sok-sok menet van mögöttem, sok óra. Lassan fáradni kezdek, elsősorban a combjaimat érzem. Forrók a combjaim kanyar közben, a tejsav túlzajg ereimben. Jön a kis-srác, összefutunk. Gyere, mondja, menjünk most le, most éppen jobban lehet látni. Elindul, jobbra-balra vágja előttem a havat. Gyorsulok mögötte, utolérem, aztán hagyom, hadd legyen ő elől. Beérünk a meredek S kanyarba, zuhanunk, s a végén jobbra beélezve kifutunk a lapos, hosszú pályaszakaszra. Újra meredek rész jön, itt már eléggé huplis a pálya, bucka, bucka hátán. A kis-srác, lehet vagy jó hétéves, nyomja, neki még nincs félelem-érzete. Egyenes, lapos rész, száguldunk. A szél arcomba csapja a havat, fáj. Itt van már a fordított U alakú, modern fogadó-csarnok, és a pénztárak. Az épületek oldalfalait vastagon befútta a hó. Befutunk, le a léceket, át a forgókapun a mágnesezett bérletkártya segítségével. Érkezik a kabin, beszállunk. Záródik az ajtó, lebegünk felfelé, fel újra a hegynek. A kis-srác leveszi a sisakját, megigazítja a szemüvegét és a nyakán a sálat. Pisilnem kell, szorítja a hólyagomat. Túl sok sört ittam az este. Fújom az orromat. Alig várom, hogy felérjen a kabin. Szaladnom kell WC-re. Odakinn hóvihar dühöng. Az ablak párás, semmit nem lehet látni, csak a rohanó hópelyheket