A fogyó hold keskeny sarlója hideg gyűlölettel szórta csillámporát a temetőkertre. Keskeny árnyékként állták körbe a fák a sírt, ahol ástam, hegyük a magasban beleveszett abba a különös fény-árnyék vegyületbe, amit az éjszaka sötétje és a holdfény világossága kavart.
Előbukkant a fa-koporsó egyik sarka, majd a teteje. Felfeszítettem a fedelet. Ott feküdt előttem a hulla korpusza halvány csontokkal. Félretoltam, hogy alányúlhassak. Ujjaim végigtapogatták a nyirkos aljzatot: meg volt, ott volt a levél, amit kerestem. A levél nekem szólt, az utókornak, hiszen én voltam az utókor. Ez állt benne:

"A nevem nem fontos. A nevemet megtalálod fenn a sírkövön. Éltem és most hulla vagyok. A történetem ennyi. De talán érdekel, miért haltam meg. Nos, figyelj, elmondom. Kerestem az Átjárót. Délre akartam menni, Jávára, Borneóra. Európa szívében azonban a jelzőtáblák át lettek állítva: észak felé mutattak, bár az volt rájuk írva, arra van Dél. Ázsiában a Dél Keresztje tévesztett meg, az ellenkező pólus felé hívogatott, a tengereken a halrajok vonulása jelezte, hogy merre van Dél, pedig arra Észak volt. Végül találtam egy lányt, hosszú, ezüst halfarokkal emelkedett ki a hullámokból. Azt hiszem hableány volt. Intett, merre menjek. Amikor azonban feléje fordultam, elmerült, és többé nem mutatkozott. Hittem neki így is, és mentem a jelzett irányba. Sokáig hajóztam, illetve sokáig vonatoztam. Azt hittem közel járok már a déli szigetekhez, nem vettem észre mennyire hideg van, hogy egyre hidegebb lesz. Végül egy jégbefagyott szigethez értem. Partjai mentén már körben beállt a jég, s nem engedett tovább. A vonatnak is itt volt a végállomása. Sípolt a kalauz. Kiszálltam a kupéból. Az állomásépület tetején, a helységnév táblán ez állt: SENKI SZIGETE. A szigeten éltem le életem hátralevő részét. Nem sok volt már belőle, nem volt ugyanis se télikabátom, se kesztyűm, így hát szépen megfagytam. A kis Hableányt nem láttam többé, de gondolom, jót röhöghetett a markába. Ő állíthatta át Európában az útjelző táblákat, mint közlekedési rendőr, s ő vihette át Dél Keresztjét az északi fokra."

Összehajtogattam a foszlott papírlapot, s visszatettem oda, ahonnan kivettem, a hulla feneke alá. Lecsuktam a koporsófedelet, rálapátoltam a földet. Gyászosan vonyított egy kutya, jeges szél mart az arcomba. Árnyak suhantak a levegőben: a kísértetek órája volt az, az óra, szellemalakok táncoltak körülöttem a sírok között. Megnéztem a fejfát, kíváncsi voltam a névre. KOVÁCS JENŐ, ez állt rajta, élt ettől eddig. Hazafele indultam a keskeny ösvényen, én a túlélő utókor, s azon töprengtem, ahogy bandukoltam a levadászott területen, hogyan kerülhetett haza Budapestre a hulla, ha egyszer Kovács Jenő messzi északon halt meg egy soha nem volt szigeten? Nem tudtam megfejteni. Talán egy dúsgazdag nénikéje költséget nem kímélve hazahozatta. Ti mit gondoltok?