Már előző nap kezdtem csomagolni. Volt mivel foglalkoznom bőven, hiszen múlt év tapasztalatai alapján sok holmit hoztam magammal, Nagy csomó szennyes gyűlik össze, most inkább az foglal sok helyet a bőröndökben.
Reggel meglepetésben volt részem, ketten jöttek hozzám sietve azzal, hogy fényképezni akarnak, hogy mint írót és költőt megörökíthessenek.

Ígérték, hogy e-mailben elküldik a képeket, de eddig még nem történt meg. Utolsó napokban ismerkedtem meg egy hölggyel, aki gyakran találkozik a váci püspökkel. Neki elmondtam az én találkozásomat vele, amikor 2009. augusztus 20-án apukámat, a község önkormányzata, ahol 20 esztendeig tanított, díszpolgárrá fogadta. Oklevelét püspöki istentisztelet alatt az akkor még élő testvéremmel együtt vettük át. Elmondtam, hogy utána megvendégeltek, s az asztalnál a Püspök úrral szemben kaptam helyet. Közvetlen hangnemben beszélgettünk az asztalnál. Most fényképet mutatott róla civil ruhában. Elmondta, hogy 70 éves, ami szinte hihetetlen, olyan jól néz ki, sokkal fiatalabbnak látszik rajta.

A csomagolás alaposan kifárasztott, a nehéz bőröndöket székre emelgetni megerőltető volt. A csomagolás után lepihentem, majd elsétáltam a park végében működő gazdasági épületbe, ahol befizettem még egy napot, mivel a gépkocsi, amivel hazamegyek, akkor szabad.
Jó, hogy a jármű tágas, ezért tudtam elhozni ennyi mindent, még a ventilátort is. Idejövetelemkor elkísért idősebb fiam, értem is eljött, segíteni a csomagoknál. Arra gondoltam, ő is nézzen körül, hiszen alig mozdul ki otthonról; neki kirándulást jelent.
Budapest felé jöttünk ide, most másik utat választottak. Esztergom felé indultunk haza, ott átléptük a határt, majd Nógrád megyéhez érve kerültünk vissza országunk területére. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, a Duna sokáig kísérte utunkat. Kellemes csevegéssel telt az út, a szállító szolgálat gépkocsi-vezetője tanult ember, már többször utaztam vele, nem lehet unatkozni mellette.

Ahogy hazaértem, néhány nap után postán kaptam meg a kórházi zárójelentést, ami némi csalódást jelentett számomra. Mondhatom, több mondatán elcsodálkoztam. Olyanokat találtam benne, ami meg sem történt. Pl. azt írták, hogy bizonyos fajta B-vitaminnal kezeltek. Igaz, szó volt róla, aztán megfeledkezhettek róla. Azt hittem, hogy a zárójelentésben fogják majd ajánlani a háziorvosnak, hogy írja ki.
Azt sem indokolták, miért nem írták ki a vízi-tornát akkor, amikor begyógyult a lábamon lévő seb, pedig nekem az sokat jelentett volna, mert a vízben majdnem minden tornagyakorlatot el tudok végezni. Aztán elő volt írva az egyéni száraztorna felmérés, de a tornásznő kb. a harmadik héten jelentkezett, és a csoportos tornára hívott minden megkérdezés nélkül, hogy mit bírnék el. Elmondtam neki, hogy földön ülve, vagy állva tornászni nekem már régen nem megy, ezért írták rá a lapomra, hogy "egyéni gyógytornára" osszanak be. Már a Széchenyi fürdőben is mindig vízi-tornát írtak elő, nem ok nélkül nyilvánítottak mozgássérültté.
Valaki említette, hogy a társalgóban naponta, ebéd után ülőtorna van, ahol minden nap szívesen részt vettem, s ha nem is mindent, de a legtöbb gyakorlatot el tudtam végezni...
Csak azt nem tudom, hogy nem ellenőrizték le, miért maradt el a felmérés?
Itthon se jártam jól, mert olyan orvosom van, aki mindig elfelejti az ajánlásokat megszervezni, pedig a zárójelentésemet mindenkor átadtam neki. Ugyanis évek óta jártam a budapesti Széchenyi-fürdőbe, ahol javasolták a zárójelentésekben, hogy: "Házi betegápolás keretén belül fizioth.-gyógytorna végzése indokolt". Ezt pedig a háziorvosom minden évben "elfelejtette".

Ennyi minden történt velem egy hónap alatt. Volt szép is, jó is, meg kellemetlen emlékek is maradtak bennem.
Még annyit megjegyeznék: Ebben az évben tapasztalnom kellett: már minden a pénz körül forog. Az utolsó napon ugyanis 10 óráig kell elhagyni a szobát, azon a napon már senki sem kaphat kezelést, és csak reggeli jár, mint a szállodákban. Azonban azt a napot is mindenkivel befizettetik, aki fizetős szobát kér.

Jó itthon
Nagyon igaz az a mondás, hogy mindenütt (lehet) jó, de legjobb otthon. Ezt éreztem, amikor hazatértem. Fiam kitett magáért, ebéddel fogadott és tisztaság volt mindenütt a lakásban, még az erkélyt is elrendezte, ahogyan lehetett.
Ugyanis egész nyáron, éppen a házunk előtt folynak a munkálatok, mert az önkormányzat sikeresen pályázott, így uniós forrásból újulhat meg a belvárosunk. Ez nagyon jól jött, mert az idejére se tudok visszaemlékezni, mikor újították fel a 22-es utat, amely itt megy keresztül a városon. Az eddig előttünk lévő közlekedési lámpákat már leszerelték, gyors tempóban végzik a körjárat kialakítását. Mondanom se kell, milyen porral és zajjal járnak a munkálatok, amíg törik az aszfaltot, bontják a föld alatt fekvő közműveket. Lassan haladnak, pedig ugyancsak szorgalmasan dolgoznak, még hétvégeken és vasárnap is. Naponta az erkélyről figyelem a munkálatokat, élvezet nézni a serény munkálatokat.

Az erkélyen nyíló virágaimat sajnálom, a négyszínű, gyönyörű oleandereket, meg a muskátlikat, amelyek tele vannak virággal, de állandóan porosak... Sajnos, nem lehet rendesen, öntözőkannával locsolni, ami segítene, mivel a koszos víz az alattunk lakók erkélyére ömlene. Most már (szept. 20.) az utolsó simításokon serényen dolgoznak az emberek, csak az úttest aszfaltozása van hátra, s a nagy körben - gondolom - a virágok ültetése. Aztán végre csend lesz, és az állandóan szálló portól is megszabadulunk, ami természetesen a lakásokba is beszűrődött.

Vége.