November 5-ig minden rendben ment, a tehenek tejeltek, az üszők növekedtek, a bikák híztak. A major időben és pontosan tett eleget fizetési kötelezettségeinek: a dolgozók megkapták a fizetésüket, a rezsiszámlák ki lettek egyenlítve.
6-án tápot kellett rendelni. Ekkor kiderült, a pénztárban nincs pénz. -Nosza, vegyük le a számláról - mondta Guzdig. Koltainé Emese a főkönyvelő jelezte, a számla üres! Sebtében összeült a válságstáb.
Koltainé a kérdések kereszttüzében (miért nincs pénz, ha Rátz Molnár egyszer azt mondta, hogy a tehenészet hozza a rezsi felét, az üszőnevelés a másik felét, bikahizlalás pedig a hasznot) felvilágosította a "hármakat", így nevezték a majorban hátuk mögött a Guzdig, Pór, Kerényi triót, hogy a számítás pénzügyi szempontból igaz, a sorrend azonban nem stimmel, mert, míg a tehenészet bevételei napról napra folynak be, addig a bikahizlalásból csak november végén lesz pénz, amikor majd átadják az állatokat, az üszőkből pedig csak majd tavasszal. És addig? -Addig folyvást küszködni kell - mondta Koltainé. -Tegyenek be az urak egy kis zsetont a saját zsebükből- noszogatta őket, Molnár úr is gyakran megteszi.
Betenni pénzt ez okés, de honnan, ha a saját zsebünk is üres? - forgatták a szót az "agytröszt" tagjai. Végül azt sütötték ki, hogy elhalasztják a dolgozók novemberi járandóságainak kifizetését a hónap végére, de aztán majd, a bikák 20.-i leadását követően, amikor megjön Szegedszalókról az átutalás, 10 % bánatpénzzel megfejelve fogják folyósítani. Az emberek morogva, de belementek. A major megmenekült.
Eljött végre 20.-a. Délelőtt 10-kor bevagonírozták az állatokat, a szerelvény kifutott. Szegedszalók 16 órakor jelezte, a szállítmányt átvették! Az érvényben lévő pénzügyi rendeletek szerint az átvevőnek 8 napon belül utalnia kellett a pénzt.
-No, azt a kis időt most mán guggolva is kibírjuk -mondogatták az emberek. Égtek a telefonvonalak 29-én Koltainé, íróasztalán. Átutalták? Megjött a pénz? -ám a bikák ára sem azon a napon, sem a következő napokban nem jött meg! Szegedszalók a sürgetésekre mellébeszéléssel reagált, Sámuel úr a titkárságról minőségi kifogásokat emlegetett, Szabady Gábor kötbérrel fenyegetőzött, Zentai kilátásba helyezte, hogy visszaküldik a szállítmányt. Senki nem értette, mi van ilyenkor? December 10-én a kétségbe esett Guzdig elhatározta, hogy személyesen megy le Szegedszalókra. Táviratilag jelezte, hogy 11-12 óra között érkezik, s a Húsüzem vezetőjével kíván beszélni.

A nagy-tárgyalóba vezették be, körben fa-burkolat, a falakon drága festmények, a mennyezeten ólomkristály csillár. Elkezdődött a tárgyalás, a Húsüzem emberei ugyanazokat a semmitmondó kifogásokat hangoztatták, amit addig. Tűrte Péter, ameddig tűrhette, aztán elfogyott a cérna, és az asztalra csapott: csaló, disznó szélhámosok, ezt megkeserülitek! Még ma megteszem a rendőrségi feljelentést!
A nagy ordibálásra egyszerre csak kinyílott csendben az ajtó, Rátz Molnár Mátyás lépett be. Odasétált az ovális tárgyalóasztalhoz és leült Guzdig Péter mellé.
-Nyugalom Öcsém!
Guzdig meglepetésében csak hápogni tudott.
-Hát te itt, Bátyám? Hát, ez hogy lehetséges?!
-Én vagyok ennek a vállalatnak a tulajdonosa, és elnök vezérigazgatója!
-Nem mondod, Bátyám!
-De bizony, hogy mondom!
Guzdigban leült valami, s szorítani kezdte belülről.
-Akkor tehát tőled függ...
-Bizony tőlem.
-És...és...?
-Ötven százalékot fizetek a bikákért. Most, azonnal, készpénzben.
-De hát az, mélyen ár alatt van! Abba tönkremegyünk!
Molnár vállat vont.
-Ki nem sz...ja le! Nézd Öcsém, ez nagyfiúknak való játék. Olyanoknak, akiknek pénzük van. Mondhatnám, hogy azért adok csak ennyit, mert a piaci viszonyok így, meg úgy, meg amúgy. Nem erről van szó, hanem egyszerűen csak arról, hogy nekem most ennyit ér az árú! Ha nem tetszik, vidd vissza a bikákat, s add el másnak. Végül is szabad-versenyes kapitalizmusban élünk, nem? - s jó nevetett.

Szalóki Kázmér nem ecsetelte tovább, s én se teszem. Mindenki el tudja képzelni, mi járt Guzdig Péter fejében visszaúton a kocsiban. Odahaza beszámolt röviden a történtekről. -Vége, nincs tovább -mondta befejezve az elképedt társaknak.
Fel kell bontanunk a szerződést! -tanakodtak. -Vagy kölcsönt kell felvennünk!
Kerényi volt a legokosabb, leggyakorlatiasabb köztük. Ő azt mondta, nincs értelme adósságba verni magukat, ha ugyanis a bikákat 90 %-ban az ország legnagyobb húsüzeme veszi át, s ennek a tótumfaktum vezetője ugyanaz a Rátz Molnár, akitől a majort bérlik, s aki bármikor odaszegezheti a kést a nyakukhoz, akkor ez nem üzlet, hanem átverés,
-Higgyétek el, előre kitervelte a disznó! - mondta. -Nem akart ő lemondani a majorról, csak pénzhez akart jutni ezzel a trükkel. Talált hozzá balekokat!
Guzdig a fejét lecsüggesztve ült. Erősen gondolkodott valamin, töprengő arckifejezése ezt mutatta.
-Várjunk még néhány napot a felmondással - mondta végül. -Valamit még megpróbálok.
-Mit?
-Az az én titkom!
-Ne haragudj, ilyen helyzetben ne legyenek magán titkaid!
-Rendben. Hogy is mondjam. Tudjátok, nyáron már szinte jegyben jártunk Jolánkával! Igen! Jolánka! Ez a megoldás! -Felugrott. -Jóba' voltunk, úgyszólván jegyesek voltunk! Szerintem még most is szeret. Gondoljátok el, mi lesz, ha hozzám jön, ha benősülök a családba! Minden rendben lesz! Molnár úr csak nem fog kitolni a saját vejével! Még ma beszélek a fejével!

Szalóki Kázmér elmesélte, mi történt ez után. A pórul járt Guzdig nap, nap után kereste, hol személyesen, hol telefonon Jolánkát, elérni azonban nem tudta. A vezetékesen letagadták, a mobil ki volt kapcsolva. Ha odament a villához zárt ajtók fogadták. A nagy ház lakatlannak látszott. Már-már feladta, az egyik nap azonban a szerencse hozzásegítette, hogy találkozzon a lánnyal. Jolánka az állomás felől jött, Péter éppen arra ment. A nyílt utcán futottak össze.
-Szervusz Jolánka - mondta a férfi örvendezve. -De jó, hogy látlak!
A lány ki akarta kerülni, hogy tovább siessen, Guzdig azonban elállta az útját.
-Mi a baj kedves?! Miért haragszik rám?
-Hagyjon békén! Eresszen az utamra!
-Nem értem! Olyan jóba voltunk! Annyit beszélgettünk nyáron...emlékszel a nagy beszélgetéseinkre?
-Menjen az utamból!
-De hát...Jó, rendben, eleresztelek...csak két szót...kérlek! Könyörgöm hallgass meg, ennyit a régi barátság okán azt hiszem, jogosan kérhetek!
Jolánka arca gúnyos fintorba fordult.
-Mondja, mit akar! Csak röviden!
-Már nem tegeződünk?
-Azért is kár volt, hogy egyáltalán szóba álltam magával!
-Én most is szeretlek!
-Nem mondja! Ennyi? Most már utamra enged?
-Jolánka szeretlek. Légy a feleségem!
A lány ajkát röppenő kis gúnykacaj hagyta el.
-Szeret? És arra kér, hogy legyek a felesége? No, hát megmondom én magának, mit gondolok én magáról! Tudja, ki maga? Egy jellemtelen senki! Egy aljas hozomány-vadász, hazug, ócska szélhámos! És most takarodjon előlem!
-Jolánka!
-Azt hittem magáról...azt hittem...hogy...-majdnem sírt a lány.
-Kérlek!
-Akkor lássam legközelebb, amikor a hátam közepét! Ne merészeljen még egyszer zaklatni, mert magára uszítom az apám embereit!

Sok olyan részlet van, az előbbi beszélgetés is például, amiről csak az tudhat, aki közel állt valamelyik félhez. Tóth "Pali" az a személy volt? Tóth Pali személyét a titokzatosság sűrű, sötét homálya fedi. Ki ő? Ismerte ő Guzdig Pétert vagy Molnár Jolánkát? Mit tett hozzá, vagy vett el történetükből?
Guzdig Péter beperelte Molnár Mátyást. A társaság elhagyta a majort. Visszaállt a régi rend, a piros-tetős irodaépület vezérigazgatói székében újra Rátz Molnár Mátyás pöffeszkedett. A pert Guzdig megnyerte. A bíróság megítélte a kért összeget. Az alperesnek vissza kellett fizetnie a bérleti díjat, a kauciót, és ezek kamatait. Hónapokon keresztül várta Péter a pénzét. Eltelt a tél. Március elején úgy döntöttek a "hármak", hogy lemennek Diósjenőre, és személyesen néznek utána. Molnár úr az irodájában, íróasztala mögött fogadta őket. Fel sem állt. Nem kínálta székkel őket.
-Mi járatban?
-Jöttünk a pénzünkért!
-No fene. Miféle pénzről van szó?
-Nem kapta meg Bátyám a bírósági végzést?
-Semmiféle végzést senkitől nem kaptam!
-Nem baj. Nálam itt van az én példányom! - Guzdig kivette a tárcájából és odanyújtotta.
Rátz Molnár átvette az okmányt, belepillantott.
-Vagy úgy! Nekem ez semmi. Ez csak egy papír. Kitörlöm vele a fenekemet!
Kettétépte, a földre dobta, rátaposott.
-Akarnak még valamit az urak?
Guzdig arca fenyegetővé változott.
-Végrehajtást fogunk kérni maga ellen. Mindene rámegy, azt garantálom!
-Csak tegyétek kedves öcsém, csak tegyétek - nevetett Rátz Molnár. -De most ugyebár...ne haragudjatok, nekem dolgom van. Ebből nem élek meg!
A végrehajtási eljárás során kiderült, Rátz Molnár Mátyásnak semmije nincs! A nagy ház a Főutcán elvált felesége tulajdona volt, a gépkocsik a sógoráé, a malom, mert malma is volt, a nagymama nevére lett íratva. A Molnár Major korlátolt felelősségű társaságként működött, elvileg 200 ezer forintig felelt. Mi volt az a 200 ezer Guzdig sok milliós kárához képest? De a számlán egyébként sem volt egy fitying sem!
-Itt a vége, fuss el véle - mondta Szalóki Kázmér, amikor idáig ért. -Miért valami csattanót vártál? Nem elég csattanó az egész, úgy, ahogy van?

Tudom, kedves Olvasó, hogy vannak homályos pontok. Hogy ismerkedett meg Péter és Jolán? Miért engedték a szülők, hogy a vénecske Guzdig lányuk körül forgolódjék? Ki a nagymama, és miért csak a történet végén kerül elő?
Ne hibáztassatok érte, mint mondottam, nekem Szalóki mesélte el, őneki pedig a Tóth "Pali". Ha hiba van benne, őket szidjátok, ha tetszett, engem dicsérjetek.
...Oly sok ideig voltam távol, oly sok egyéb más dolgom volt. De lassú képekben jár az idő...lépése nehéz, eljöttem végre, leültem mellétek, hogy meséljek, Ti pedig énmellém, hogy halljátok a mesét. És, amíg egymás társaságában múlattunk, megcsaltuk a vén vajákost!