ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Ideje, hogy megismertessük az olvasót a körülményekkel, amelyek között a misszió élt és dolgozott. A jezsuiták missziós szolgálatai az 1700-as évek elejétől voltak jelen Amazonia őserdőkkel borított roppant térségeiben, számuk történetünk ideéig, vagyis 1938-ig lassan, de folyamatosan növekedett, és a mai napig növekszik, bár a dzsungel mélyén élő, őslakos indián törzsek jó részéhez soha nem jutott el civilizációból érkezett látogató. A waika törzsek Venezuela és Brazília határvidékének kisebb-nagyobb patakokkal, folyócskákkal át, meg átszabdalt területén élnek, létszámukat a helyi hatóságok 15-20 ezer főre becsülik. Legnépesebb településeik az Orinoco folyótól északra és délre találhatók. Egy magyar származású jezsuita szerzetes Brentán Károly jutott el először hozzájuk, ő alapította az első missziós telepet Yjohaá mellett. A delohi misszió a Casiquiare partján fekvő központi missziós állomás kihelyezett részlege volt. Egyetlen pap teljesített itt szolgálatot, a 36 éves Antonio atya, akit már ismerünk, ő volt a misszió vezetője és lelki mentora. Neki volt egy angolul és spanyolul jól beszélő házvezetőnője, a caboclo származású Neyomi. A meghatározhatatlan korú asszony az európaiak trópusokon bevett módija szerint öltözködött, bő nadrágban és férfiingben járt, keblei akkorák voltak, mint egy-egy futball-labda. Mosott, főzött, takarított, kezelte a rádió-telefont, ellátta a misszió-vezető mellett a titkárnői feladatokat.

Kik laktak még a missziós-telepen? Beszéltünk már Pablóról. Neki önálló kis kunyhója volt a déli oldalon, közvetlenül a Sjemecie folyócska mellett. A központi épületben volt az iroda, és az étkezde, ez az épület szolgált gyülekezési helyül az esős évszak idején. Ha a folyónak háttal állt az ember, a tér túlsó oldalán szemből látta ezt a nagy, körülbelül 20x10 négyzetméteres, gerendákból összerótt, pálmafalevelekkel befedett épületet. Fél-karéjban vette körül a többi épület, baloldalon a három raktár, jobbra pedig, a telepen dolgozók kunyhói, Antonio atya kunyhója, Neyomi kunyhója, von Voght házikója, s további három bungaló, melyben bennszülöttek laktak családjaikkal. A maori-származású szakácsnő Zejete, férjével, és nyolc gyerekével, a motorcsónak "kapitánya" Pedro, feleségestül, gyerekestül, a kaucsuk-gyűjtő Carlos szintén nagycsaláddal. A telep a Sjemeice partján feküdt, nagyjából három futball-pálya nagyságú, félhold alakú területen, tüskés-boa sövénykerítés vette körbe, s csak vízi úton lehetett megközelíteni. A szolgálati motorcsónak, két, három-hetente ment le Santa Felipébe a központi szolgálat telephelyére, vitte a nyers kaucsukot, s más dolgokat, leveleket, feljegyzéseket, amiket innen küldtek, hozta a gyógyszereket, az élelmiszer-utánpótlást, a megrendelt szerszámokat, egyéb eszközöket és a postát. A bennszülött telepek diaszpóra szerűen vették körbe a missziót, egy-egy folyócska, vagy patakocska mellé települtek.

Pablo egyre gyakrabban kereste az alkalmat, hogy Ethel társaságában lehessen. Amikor nem volt munkája délelőtt, beült az iskolapadba, meresztette szemét a lányra, s mohón itta minden szavát. Noha, ő már jól tudott írni és olvasni, együtt tanult a gyerekekkel. Végigvette velük az abc-t, s egy kis füzetbe, amit az irodán "szerzett" buzgón írogatta a betűket, szavakat. Azért tettük zárójelbe a "szerezte" szót, mert igazából a fiú elcsente azt a füzetet! Az indiánok más erkölcsi normák szerint éltek, a lopás az ő szemükben elismerésre méltó, nemes tett volt. Pablo San Felipében, a központi missziós telepen gyerekesedett, ott járt iskolába, jó néhány dolgot megtanult és átvett a civilizációs szokásokból, ám az ősi beidegződések mélyek voltak!
Délutánonként, amikor a lány időt tudott szakítani arra, hogy valamelyik vadcsapáson egy kis erdei sétát tegyen, ajánlkozott, hogy elkíséri. Sok mindenre megtanította ezeken a sétákon. Ethel lassan-lassan kezdte megtanulni a fák, a növények, az állatok indián nevét, megismerte tulajdonságaikat, mit ehet meg, melyiktől kell óvakodnia. A legfontosabb azonban az volt, hogy elsajátította a nesztelenül való közlekedés tudományát. Az indián fiú útmutatását követve, nemsokára már ő is olyan halkan lopakodott a hatalmas ősfák törzsei között burjánzó bozótban, mint Pablo. Pablo mondta egyszer: a vadonban az életet jelentheti, ha nem látnak, és nem hallanak bennünket! Ethel soha nem felejtette el ezeket a szavakat, akkor sem, amikor a fiú nem volt vele, s nem figyelmeztette lépten-nyomon.