ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A Sjemecie nevű folyócska szeszélyesen kanyarog a katlan széles tükrén, bő-vizű patakok táplálják, beleömlik a Huaába, az meg a Casiquiareba, míg végül ez a sok víz együtt az Orinocoban, illetve az Amazonasban talál lefolyást magának. A dzsungel olyan sűrű ezen a tájon, hogy a szárazföldi közlekedés csaknem lehetetlen. Vannak ugyan itt-ott ösvények, és vadcsapások, ezeket azonban csak a bennszülöttek ismerik és használják, a civilizációból érkezők, és oda visszatérők számára egyedül a vízi-utak adta lehetőségek állnak rendelkezésre. A hatalmas, 50-60 méter magasra megnövő ősfák, a mahagóni, tik, és ébenfák, s az alatta lévő alsóbb lombszintekben jelenlévő kaucsukfák, kakaófák, szágópálmafák lombja odafenn a magasban összezárul, összefüggő, átláthatatlan plafont alkot, amelyen a napsugár nem tud áthatolni. A fák törzsei között különböző trópusi növények ág-bogai alkotnak járhatatlan bozótot, megtaláljuk a liánfélék fajokban gazdag családját, bambuszokat, páfrányokat, kancsóka, és broméliafélék, ananászfélék, óriás virágú orchideák ezernyi változatát. A talaj, és a fák lombja közt lévő félhomályos teret fojtogató, meleg, súlyos virágillatoktól terhes párás levegő tölti ki. Szellő se rezzen az ősvadon roppant tömkelegében, hogyan is lenne képes a szél erőt venni a flórának ebben a mérhetetlen tömegében? Az őserdőben mindig esik az eső, a magasban lévő levelekről a pára összegyűlő cseppjei állandóan hullnak. Milliárdnyi szúnyog, légy és egyéb szárnyas rovar zümmög a levegőben, fürtökben lepik el a bemerészkedő idegen fedetlen testrészeit. Csípésük viszkető hólyagokat okoz, melyek állandó vakarózásra késztetik az embert. Elviselhetetlen. Nem fehér-ember számára készült vidék ez. Az európaiak közül csak a legszilárdabb konstitúcióval rendelkezők képesek ideig-óráig elviselni.

Az indulás március 3.-ra volt kitűzve. Előtte lévő este Ethel lement a Sjemecie partjára, hogy ússzon egyet. Azon kevés esték egyike volt ez, amikor nem érkezett meg a menetrendszerű zivatar. A missziós telephez közel volt egy keskeny, 20-30 méteres partszakasz, amit nem borított be a dzsungel növényzete. A telepi indián családok is ide jártak fürdőzni, de alkonyatkor már nem jöttek. A folyó sebes sodrású vize miatt piranhák jelenlététől itt nem kellett tartani. Korall-siklót állítólag láttak a környéken, marása halálos, szereti a gyors patakokat, folyócskákat, a robogó vizű, sellős részeket, Ethel azonban, bár gyakran fürdött a folyócskában, soha nem találkozott vele. Körülnézett, senkit nem látott. Ledobta az ingét, a kisnadrágot és belelépett a vízbe. Élvezettel figyelte, ahogy az áramlat vékony köröket rajzol a bokája köré. Az erdő csendes volt, messziről hallatszott csak az ágakon elhelyezkedni készülő, fészkelődő majmok távoli rikácsolása. Vadállatok nem látogatták ezt a partszakaszt, az ember jelenléte túl nyilvánvaló volt a missziós telep miatt. Lassan lépegetett előre, talpával ízlelgetve a föveny redőit. Combjáig ért már a víz, aztán hasig. Előre hajolt, vizet vett a tenyerébe, lemosta a testét: mellét, hasát, karjait, a hátára is lötykölt, majd kéjes sóhajjal elmerült. Gyors csapásokkal úszott felfelé, sodrással szemben. Amikor már nem bírta erővel, s lassultak mozdulatai, az ár visszavitte oda, ahonnan elindult. Ezt játszotta egy ideig, felküszködte magát egy rövid szakaszon a part mellett, ahol gyengébb volt a sodrás, majd hátára fordulva vitette magát a folyóval lefele. Végül elfáradt, és kilábalt a partra. Lehajolt, felvette a törülközőjét arról a széles, lapos kőről, ahová tette. Amikor kiegyenesedett, mintha egy emberi szempár villant volna meg a szemközti bozótosban. Vagy állat lenne ott? Moccanatlanul állt, meregette a szemét arra a pontra, de semmit nem látott. Lassú, óvatos mozdulatokkal megtörölközött, magára öltötte a ruháját. Közben egyfolytában a bozótot figyelte. Semmi nem mozdult, semmi gyanús jel nem mutatkozott. Elindult az ösvényen a telep felé. A hold, fényes tányérja bevilágította a környéket, világosan látta a fákat, bokrokat, az ösvényt a lába alatt. S akkor hátranézve még egyszer megpillantotta azt a szempárt, ugyanazon a helyen. Nem állat volt, ha állat lett volna, akkor már vagy támadott volna, vagy elmenekült volna. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy valaki meglesi. Hogy valaki látta mezítelenül. Volt benne valami bizsergető. Ijesztő, de izgató érzés, feláll tőle az ember karján a szőr. Ki lehetett? Elgondolni se tudta. Az indiánok számára a meztelen test látványa mindennapos dolog volt, ha ember rejtezett a bozótban, az, biztos nem indián volt. Akkor hát ki? Pablo? Pablo csak félig indián, a másik fele portugál, spanyol, mexicói, vagy ki tudja micsoda. Fehér emberek között nevelkedett. És szerelmeskedni akart vele, be is vallotta! De hát ez meg milyen lenne? Idejönni, és leselkedni! Vagy az atya van ott? Ethel hangosan felnevetett a puszta gondolatra. Persze, hogyne! Majd pont Antonio atya, a misszió vezetője, ez a komoly, szentéletű ember adja a fejét leskelődésre! Mi oka lenne rá? A lány elképedve utasította rendre magát: kapjál már a fejedhez te kis idióta, miket ki nem találsz!
Úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. Sétált tovább, lóbálta a karját. Odaért a telep tüske-sövény kerítéséhez. Átbújt a nyíláson és benn volt. Antonio atya szóba se jöhet! - mondta magában, ahogy ment a bungalójuk felé. Mégis, mégis: bizsergett a gyomra, tűz égette a testét, maga sem tudta megmagyarázni magának, miért?
Aznap este nem ment át az atyához beszélgetni, bár eredetileg ez volt a terve. Szeretett volna elbúcsúzni. Szeretett volna üzenetet kapni Sarah részére Hernandótól. Gyötörte a gondolat, szidta magát gyávaságáért. Éjszaka alig aludt valamit, bántotta, hogy nem ment. Egyre csak forgatta fejében a történteket, láz kínozta, a bűnös test követelte a jussát. A bimbó titkon virágba szökni vágyott! - mondhatnánk nagy bölcsen, hogy fitogtassuk, mennyire járatosak vagyunk a női lélek rejtelmeit illetően. Pontosabban: a pszihoszomatikus folyamatok mibenlétét illetően.