A Sjemeice folyó vize sebesen futott alattuk visszafele. Fényes, habos, V-alakú hullámbarázdát szántott a motorcsónak maga után. Alagútban robogtak előre, a fák lombja összeborult a fejük felett. Mindkét partot, jobbról és balról, sűrű, áthatolhatatlan zöld-fal szegélyezte. Néhol látszott csak egy-egy nyílás, ezeket a kaucsukgyűjtők kései vágták ki a dzsungel szövetjéből. Öten utaztak a csónakban: Pedro állt a kormánykeréknél, a mellette lévő ülésen Faé, Carlos legidősebb fia foglalt helyet a puskájával, ő volt az expedíció "fővadásza" és testőre, szikár, mosolytalan férfi, nem szimpatikus Ethel számára. A hátsó térben öt ülés volt kialakítva egymással szemben, kettő elől, három hátul. Az ülések között a trepnin, ládák zsákok, csomagok. Julianna nővér, és a doktor hátul ültek, velük szemben, háttal a menetiránynak, Ethel. Útjuk első három órájában semmi rendkívüli nem történt. A motorcsónak a szeszélyesen kanyargó folyócska közepén haladt, nagyjából egyforma távolságra mindkét parttól. Egy-két helyen kerülniük kellett a bedőlt, hatalmas fatörzsek, vagy a kúp-alakú, csont-simára koptatott óriás-kövek miatt, melyekből egyre többet lehetett látni. Pedro ilyenkor kihúzódott a part mellé, és csökkentette a sebességet Egy ilyen alkalommal Faé lelőtt egy óriáskígyót, amelyik éppen készült rájuk vetni magát egy fölébük nyúló ágról. Idejük sem volt megijedni, annyira gyorsan történt. Feljebb, láttak néhány magányos pálmakunyhót a parton, ahol ritkább volt a növényzet. Nem sokkal később megdöbbentő dolog zökkentette ki őket nyugalmukból. Nyöszörgő emberi roncs vonaglott a sekély vízben, nem messze tőlük.
-Állj! - kiáltotta dr. Voght. -Ember! Ott, ni!
Pedro lassított és közelebb kormányozta a motorcsónakot a parthoz.
-Csak egy haldokló waika - mondta Faé. -A mi népünk nem gondoskodik az idősekről, és a betegekről. Nálunk a sertaoban nincs temetés. Aki öreg, vagy magatehetetlen, azt kiteszik a dzsungelbe, és sorsára hagyják. Így a legemberségesebb.
Közben a csónak már kiért a szenvedő test mellé. Csont-sovány ember vergődött a sekély vízben. Törzsét, és végtagjait szederjes, vörös foltok borították. Szája habot túrt. Keze lába vonaglott, ajkát szánni való nyöszörgés hagyta el.
Faé felemelte a puskáját. -Szerencsétlen ördög!
A lövés eldördült, a test lehanyatlott.
-Uram irgalmazz -suttogta Julianna nővér. -Krisztus kegyelmezz bűnös lelkének! Összekulcsolta kezét, imádkozott, ajkai némán mozogtak. Pedro gázt adott, a motor felbőgött, mentek tovább. Estére elérték Aatosi-terét, a legnagyobb indián települést a waikák földjén. A doktor legelőször ide akart eljönni, mert az itteni főnök, főnöke volt a környékbeli többi törzseknek is.

Széles tisztás nyúlt le a folyópartig. A tisztáson szanaszét, minden észlehető rend nélkül települtek a bennszülöttek chabonói, azok a kör alakú cölöp-építmények, amelyeket mindig megcsodálnak az indiánokhoz vetődő európai utazók. A pálmalevelekkel befedett lakrészek befelé néznek. Belül tágas udvar van, itt zajlik a "társasági" élet. Az egyes lakrészeket csak a cölöpök választják el egymástól, mindegyikben megtalálható a családi tűzhely, ahol az asszonyok az ízletes teknősbéka-levest főzik, s a lashát pörkölik. A chabonókat némi túlzással "társasházaknak", vagy még inkább "társbérletnek" mondhatnánk, lényegüket tekintve végül is azok. A cölöpházak előtti nyílt térségen már égett a tábortűz, az indiánok készülődtek az esti táncünnepségre.
Erre fele tartott a kis expedíció négy tagja, a csónakban csak Faé maradt, hogy az értékekre vigyázzon. Magas férfi jött eléjük, megállt tőlük húsz-lépésnyire. A doktor felismerte, Nerete volt a törzsfőnök. A waikák alacsony termetűek, 150-160 cm-nél nem nőnek magasabbra, a főnök jó két fejjel volt magasabb népénél.
-Chori noe! - köszöntötte az orvos, ami szó szerint fordítva annyit tesz: "jó ember".
Nerete hirtelen felismerte.
-Apooo! - kiáltott rá -gyere ide! -S barátságosan lengette a karját.
A többiek, látva a főnök széles gesztusát, most már nem türtőztették magukat, lerohantak a partra, körbevették őket. No, itt már elfogyott Voght doktor tudománya, lányának, aki az iskolát vezetve óriásit fejlődött a waika nyelvjárásokban, kellett a továbbiakban tolmácsolni.

Az este kárpótolta őket a hajó-út viszontagságaiért, pompás teknősbéka-levessel, s forró lashával vendégelték meg őket az indiánok. Ott ültek ők is a nagy tűz mellett a waikák között, ettek, ittak, élvezték a vörös fényben villódzó meztelen testek fergeteges táncát. Nerete azt szerette volna, ha a kis társaság az ő házában éjszakázik, erőszakosan követelte hadd gyakorolhassa a vendéglátó jogait, az orvos azonban erre nem volt hajlandó, ő tudta, miért. Végül, midőn a táncosok kidőltek, s a tábortűz lelohadt, Ethel nagy bánatára visszakormányozta kis csapatát a partra.
-Miért nem alhatunk a cölöpházban, apa? - kérdezte kissé csalódottan az apjától. -Olyan érdekes lenne!
-Az lehet, de reggelre halálra csípnének a bolhák, és a szúnyogok! - válaszolta dr. Voght. -A sátor jobban megvéd a rovaroktól, mint a waikák chabonója, nekem elhiheted.
Két sátrat állítottak fel a parton. Az egyikbe Pedro, és az orvos költözött be, a másikba Julianna nővér és Ethel. Faé a csónakban éjszakázott, hogy a tolvajoktól megvédje a rakományt.
A két nő bevackolta magát, eloltották a lámpát. Takarót nem tűrhettek a testükön, pokoli volt a hőség benn.
-Imádkozzunk - mondta a nővér. -Miatyánk, aki a mennyekben vagy...
A lány az Üdvözlégy Máriánál, már aludt, egyenletes szuszogása elárulta.
Nem baj, mondta magában a nővér, imádkozok én helyetted is, és érted. ...Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk most, és halálunk óráján, ámen!
Ethel álomtalan mély álomban aludt reggelig. Egyszer ébredt csak fel, egy idegen kezet érzett az ölében. Első pillanatra meg is ijedt kicsit, azt hitte valamelyik indián mászott be hozzájuk, odakapott, de aztán rájött, hogy Julianna nővér keze nyugszik két combja találkozásánál. A nővér a hátán feküdt, tele szájjal horkolt, végtagjait szétvetette. Bal keze tenyérrel felfele a lány ölében.
Óvatosan eltolta a nővér kezét, átfordult a másik oldalára, és hamarosan újra az igazak álmát aludta.