Az iskolát Antonio vette át, amíg az expedíció távol volt. Jól beszélte a waika nyelvjárásokat, így könnyedén elboldogult a gyerekekkel, akik éppen úgy rajongtak érte, mint Ethelért. Az udvaron padok és asztalok voltak, mint egy igazi iskolában. Katedra a tanárnak, rajta jó nagy, fiókos asztal. És volt egy igazi tábla is, amire krétával lehetett írni. Lábakon állt, szivacs is volt hozzá. Az atya felírta a táblára a betűket és a szavakat. A szavakat piaroa nyelven, és portugálul. Elmondták együtt, az atya előre mondta, a gyerekek utána. Addig ismételgették, amíg mindenki megjegyezte. Aztán kiadta a kicsiknek, hogy le kell másolni a füzetbe ennyiszer, meg ennyiszer. Amíg ez a csoport másolta a leckét, addig a másik csoportnak, a nagyobbaknak természetrajz órát tartott. Kinyitotta a mappát, megmutatta rajta Amazonia térképét, s azon belül azt a területet, amelyen éltek, az Orinoco és mellékágainak vidékét. Ezek a magyarázatok nagyon érdekesek voltak. Nem csak arról szóltak, melyik folyó melyik másikba ömlik, hol vannak települések és kisebb-nagyobb városok, hanem arról is, merre találhatók a kaucsuk-fában gazdag területek, honnan hová szállítják a nyers-gumit, mely területek gazdagok mahagóni, ében, és más, fontos, értékes haszonfában, milyen növények és állatok élnek a dzsungelben, hogy nevezik őket portugálul, mit termesztenek az őserdőbe vágott tisztásokon a telepesek, és így tovább.
Szünet következett, mint egy európai iskolában, szünet után számtan. A kisebbek az alapműveleteknél tartottak. Ez az óra hasonló volt az írás-olvasás órához. Az atya felírta a táblára: 2+2 = 4. A gyerekek lemásolták, és együtt ismételgették: kettő meg kettő az egyenlő néggyel. Miért? Kérdezte az atya Annácskát. A kislány nem tudta. Figyelj, mondta az atya, itt van két dió. Kiteszem ide az asztalra. Számold meg. Úgy van. Egy, kettő. Most mellé teszek még kettőt. Mennyi van akkor összesen? Számoljuk csak együtt! Egy, kettő, három és négy. Igen. Ügyes vagy. Érted már?
A nagyok bonyolultabb feladatokat kaptak. Mértani ábrákat mutatott fel nekik, s meg kellett mondaniuk, hány szöget látnak, s azok milyenek, hegyes-szögek-e, vagy tompaszögek?

Elhatározta, hogy abban a pár hétben, ami még hátra van az esős évszak bekövetkeztéig, létrehoz egy közösségi szállást a bejáró gyerekek számára. Az iskolába járó gyerekeknek körülbelül a fele a telepen élő családokból került ki, a többiek a közel lévő tereékből jöttek minden reggel csónakokon. Áprilistól, a mindennapos nagy esők és viharok megindulásától a kisebb nagyobb vízfolyások hajózhatatlanná válnak, özönvízszerűen áradnak parttalan medrükben, sodornak magukkal mindent, fatörzseket, nád, és bozótszigeteket, elhullott állatokat. A bejáró gyerekek családjai örömmel egyeztek bele, hogy a gyerekek az amazóniai "tél" viszontagságos hónapjait a misszión töltsék, ahol biztonságban vannak, és ellátják őket. Az atya "bentlakásos kollégiumot" kívánt létrehozni, magában jót mosolygott ezen a nagyon európaiasan hangzó kifejezésen.
Legcélszerűbb épületnek a chabono tűnt, ezt tetszőlegesen nagyra lehet készíteni. Alapanyag, fa és pálmalevél van bőven az erdőben, a telepi munkások értettek hozzá. Úgy akarta, hogy 30-35 gyerek elhelyezésére legyen alkalmas. Volt 20-22 bejárós iskolása, de arra számított, hogy Ethel agitációinak hatására hamarosan további 10-15 gyerek érkezik meg még a diaszpórából. A lányt azzal a titkos megbízatással bocsátotta útjára, hogy vigye jó hírét az indián településeken a missziós iskolának, verbuváljon minél több kis nebulót.

Ethel képes erre, mondogatta magában. Jól beszéli az itteni nyelvjárásokat, van kapcsolatteremtő képessége. Akivel két percet beszél, annak rögtön a szívébe lopja magát. -Nagyszerű lány - merengett el. Persze vannak még nagyon is kislányos dolgai, ez a játék is, vagy mi, amit kitalált. De hisz lélekben kislány még. Testileg persze nem, testileg érett, vonzó nő. Vigyázni kell rá, nehogy bajt keverjen a túl gyorsan fejlődő test és a még ki nem forrott lélek együttélése! Látta maga előtt nyúlánk alakját, huncut szemeit, piros ajkát, hófehér bőrét. Az északi nők hideg, tiszta, szoborszerű konstitúciója, robbanni készülő tűzzel teli, elfojtott vulkán. Vulkán, ami önmagát emészti belülről. Ebben kell majd neki segíteni a pubertás nehéz időszakában, melyen, Isten segítségével remélhetőleg hamarosan túljut. Hogy fog csodálkozni és örülni az új chabonónak, és a sok kis gyereknek!

Beszélt Carlossal, utasította, hogy embereivel lásson neki a "diákszállás" telepítésének. Kijelölték a helyét. Az iskola udvara mellett lévő terület alkalmasnak látszott. Talaja elég sima volt. Közel esett a nagy közösségi épülethez, és az atya házához. Carlos nekilátott, először az alkalmas fákat kellett kivágatnia, amiből a cölöpök és a tető tartógerendái összeállíthatók. Az indiánok számára gyerekjáték volt egy chabonót megépíteni, ám így is sok napba telt, míg a fákat kiválasztották, kifűrészelték, és hosszú csónakjaik mellett leúsztatták a telep stégjéhez. Végül minden együtt volt, elkezdték a váz-szerkezet felállítását. Az atya saját-kezűleg vett részt a munkában. Mihelyst a tanítást befejezte és evett valamit, szekercét ragadott. Úgy robotolt a fojtó, párás melegben a chabonon, mint bármelyik telepi munkás. Vacsora után elővette a keresztleveleket, azokon dolgozott. Nyilvántartást vezetett, feljegyzéseket, leveleket írt. Éjfélig imádkozott, majd lefeküdt a függőágyába. A telep házaiban, csakúgy, mint az indián chabonókban csak függőágyak voltak, rendes, lábakon álló ágy nem, a kígyók miatt. Álmában Ethelt látta gyakran, sudár termetét, hullámos, gesztenyebarna haját, domborodó keblét. -A szépséget nem bűn megcsodálni. A női báj Isten egyik legnagyszerűbb ajándéka, hálás köszönetet kell mondani érte az Úrnak, gyönyörködni kell benne - mondta magában.
Tiszta lélekkel, a Teremtő Atya iránti hálával eltelve ébredt reggel, s megint csak a lány szellem- képe kísértette, ahogy az álmot dörzsölgette ki a szeméből.