ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Johanna örült, hogy tud vele beszélgetni. Már régóta szeretett volna. Annyira elhagyatott ez a kislány. Olyan nagy szüksége lenne gyengéd szeretetre! Ó, Istenem, mit mondjak, hogy folytatódjon ez a beszélgetés? - töprengett.
Nem kellett erőlködnie, Ethel magától tovább mondta. Mintha átszakadt volna hirtelen a gát.
-Ez rettenetes anyám! Látta, mi történt! Szegény kislányok! Úgy kell felnőniük, hogy soha nem lesznek nők, soha nem fogják érezni, hogy...-elhallgatott, szeméremérzete megakadályozta, hogy befejezze a mondatot.
-Engem is mélyen megrázott - mondta Julianna. Halk, megnyugtató hangon beszélt. -Apácaként is csak azt tudom mondani, a nőknek nőnek kell lenni, a férfiaknak, meg férfinak. Amit Isten adott, azt az embernek nincs joga elvenni! De, te is tudod, kislányom, ezek itt vademberek. Faé faragatlanul viselkedett veled szemben, - nem tehetett mást! Rá se merek gondolni, mi történt volna, ha odamész, és beleavatkozol. Lehet, hogy ott helyben rögtön megöltek volna!
-Jobb lett volna meghalni, mint eltűrni! - Sírt, rázta a vállát a zokogás. Egy villám fényénél Julianna látta, hogy fél-könyökre támaszkodik a fekvőhelyén, másik kezét a szívére szorítja.
-Ó, te kis csacsi! Te butus, kicsi lány. Gyere át ide hozzám. Gyere csak. Jó, gyere közelebb. Majd én vigyázok rád. Jól van, maradj csak itt a karomban!
A lány kezdett megnyugodni, abbahagyta a sírást, de egész testében reszketett. Megismételte:
-Ó, bár inkább meghaltam volna!
Julianna szorosan átfogta mindkét karjával. Jóságos, széles arcával ráhajolt Ethel arcára, a fülébe suttogott:
-Nem csak téged öltek volna meg, kicsim, hanem mindőnket. Ezt akartad? Ugye nem?

Jó volt Julianna ölelő karjai között. Fejét a nővér mellére hajtotta, az volt a párnája, széles, meleg, puha párna. Két vaskos kar ölelte át, háta Julianna lágy, izzadtságtól nedves testéhez simult, s ez pillanatnyi biztonságérzetet keltett benne. Nem volt semmi frivolitás abban, hogy így feküdtek szorosan egymás mellett, kétségei, bevallhatatlan vágyai, félelmei saját, utálatos kínzó késztetéseitől, most nem jöttek elő. Mintha tulajdon édesanyja tartaná a karjában. Így aludt el, testileg, lelkileg teljesen összetörve. Sírt álmában, a nővér simogatta, ringatta, csitítgatta, jól van kedves, csitt csak, csitt, nincs semmi baj!

Ettől az éjszakától kezdve megváltozott közöttük a viszony. Ethel elhagyta korábbi, kicsit nyegle, kicsit pimasz maga-viseletét a nővérrel szemben, szeretet-teljes és tisztelettudó lett, kereste az alkalmakat, hogy beszélgessenek. Bizalommal volt irányába. Juliannával könnyebben tudott beszélni belső vívódásairól, a test kísértéseiről, mint például Antonio atyával. Az atya merevvé és elzárkózóvá vált, ha személyes dolgokra terelődött a szó, míg Julianna megértő, és elfogadó volt.
-A test, éppen úgy Isten ajándéka, mint a lélek - mondta egy alkalommal a nővér. -Ugyanúgy gondját kell viselned, mint a léleknek. Mivel kényezteted a lelkedet? Hát ugye imádkozással. Amikor imádkozol, Istennel beszélgetsz, s ez, nyilván te is tapasztaltad, gyermekem, csodálatos nyugalommal, és békével tölt el. De, gondold csak el, ha a lelked megkapja, ami jár neki, akkor a testednek is meg kell kapnia! Ha a test szükséget szenved valamiben, akkor erőszakosan követelni kezdi a jussát: éhesen nem tudsz másra gondolni, csak az evésre, szomjasan, csak arra, mikor ihatsz már egy pohár, friss, hideg vizet. Ne adj ételt, vagy ne adj italt a testednek, és a lélek is meg fogja sínyleni. Ismered a régi görög mondást: ép testben ép lélek. Test és lélek szoros kapcsolatban állnak, elválaszthatatlanok egymástól, csak a halálunk után vállnak ketté.
Ethelben hosszú gondolatsort indított el a nővér iménti fejtegetése. Nem érzett semmi veszélyt, szabadon, félelmek nélkül beszélt Juliannával.
-És a test más kívánásaival mi a helyzet, anyám? Amit az előbb mondott, azokra is vonatkozik?
-Igen - mondta a nővér. -Természetesen. Azokra is, amelyeket nem mertél néven nevezni.
-De, hát akkor ez...értsem úgy, hogy...?
-Nézd, hogy is magyarázzam...te még annyira fiatal vagy gyermekem. Nyugodj meg, a test ilyen irányú szükségletei az Istentől megáldott, szent házasságban végül kielégülést nyernek! Isten nem véletlenül teremtett férfit és nőt. A nemiség a házasságban kap értelmet, és igazolást. Majd te is megtudod, ha eljön az ideje.
A lány tűnődött. A sátorban beszélgettek, visszaútban voltak már Delohi felé. Esőcseppek verték fejük felett fenn a sátor ponyváját. Minden este esett. Fojtogató volt a pára. Az őserdőben, esős időszakban a 90 % -ot is meghaladja a páratartalom.
-Igen, értem. De a probléma az, hogy azok a bizonyos testi szükségletek, amelyekről beszélünk, jóval korábban megjelennek. Már serdülőkortól, anyám! Egy lánynál akár a 12-13 éves kortól, s ha mondjuk, az a lány, csak húsz évesen megy férjhez, akkor 7-8 éven keresztül kínozzák. Anyám is tudja, anyám is nő!
Ethel majdnem azt találta mondani: anyám is volt fiatal, de idejében észbe kapott.
Julianna könnyedén felnevetett.
-A kísértésről beszélsz, ugye?
-Igen, így is nevezhetjük.
A nővér megint nevetett. Fiatalosan, jókedvűen csengett a hangja.
-Nos, a kísértésnek ellent kell állni, lányom.
-Igen, tudom. De...
-Nincs de!
-Jóóó, értem!
A nővér halkan beszélt, hangja lágy volt, duruzsoló.
-Persze gyarló emberek vagyunk, és nem szentek. Gyakran előfordul, hogy a testi vágyak pillanatnyi győzelmet aratnak. Jöhetnek vértforraló lázas éjszakák, amikor az ember úgy érzi, hogy lángot vet a vére. Bizony, bizony. Megesik az ilyesmi.
Ethel nem szólt. Mit mondhatott volna? Nagyon jól tudta, hogy így van. Örült, hogy sötét van, s így a nővér nem látja arca pirulását. Hosszan hallgattak, kopogott az eső, szélrohamok rázták a sátor oldalfalát. Arra gondolt, hogy, ha valaki, Julianna biztos ellen tud állni a kísértésnek. És Antonio atya is. Persze nekik könnyebb. Ők már nem annyira fiatalok!
Julianna könnyed társalgási modorban folytatta.
-A kérdés az, mi jobb, ellenállni a végsőkig, s kitenni a lelket a kielégületlenségből fakadó bűnös gondolatok szüntelen zaklatásának, melyeknek se vége se hossza, s melyeken sokszor az imádkozás sem segít - vagy letudni így vagy úgy a dolgot, megetetni az éhes oroszlánt, s utána elcsitulva, megnyugodva, megszabadulva a bűnös képzelgésektől, visszatérni Istenhez? Az első esetben folyamatosan bűnben élsz, nem tudsz szabadulni a lélekromboló, tisztátalan képzelgésektől, a másikban viszont megszabadulsz, s az ima által megtisztulsz.
-De, aki enged, a kísértésnek, az, bűnt követ el, anyám! Vagy nem?!
-Mindannyian bűnösök vagyunk. El kell fogadnunk magunkat olyannak, mint amilyennek Isten megteremtett. Isten irgalmas, megbocsátja bűneinket, ha őszinte megbánást tanúsítunk! -Sóhajtott .-...Most azonban fejezzük be, jó! Éjfél elmúlt, holnap korán kelünk, hosszú, fárasztó út áll előttünk! Jóéjszakát, szép álmokat! Az Úr vigyázzon rád, kedves gyermekem.
Ethel behunyta a szemét, oldalára fordult.
-Jóéjszakát nővér!
Pár pillanat telt el. Most aludnom kell! - mondta magában. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem...Muszáj volt még valamit megkérdezni.
-Nővér!
-Igen, gyermekem?
-Hivatalosan is ezt mondaná, egy hittanórán például?
A nővér halkan felnevetett.
-Dehogy! Isten ments! De ez nem hittanóra volt, Ethel, hanem bizalmas magánbeszélgetés. Na, jól van, aludj most már! Aludj szépen, legyél jó kislány.