Keskeny folyócskán hajóztak, a nevét sem Pedro, sem Faé nem tudta. Amazóniában annyi kisebb-nagyobb folyó, patak, tó és vízfolyás van, hogy lehetetlenség mindegyiknek nevet adni. Már csak azért sem, mert állandóan változtatják medrüket, esős időszakban megtelnek, aztán a száraz időszakban kiapadnak, majd megint megtelnek, gondolnak egyet, s másfele kezdenek folyni. Na, ettől kezdve már nem lehet tudni, ez a folyó melyik, s melyik a másik! Száraz időszak persze nem létezik, úgy kell érteni, hogy azokban a hónapokban, amelyeket "száraznak" mondunk, kevesebb eső esik, napjában esetleg csak egy, és az is csak este. A folyócskáról, amelyiken haladtak, annyit tudtak mindössze, hogy valahol beleömlik majd a Sjemeicébe (ennek a folyónak viszont érdekes módon több neve is volt!), ami majd hazaviszi őket. Az őserdőnek ezen a részén gyakoriak a tavacskák, napjában többször is átszeltek egyet-egyet. Volt, ahol ki lehetett kötni a parton, amit boldog örömmel használtak ki, hogy egyenek, igyanak, pihenjenek.
Az egyik kicsi tó tiszta, szép, homokos partjával hívogatóan kacsingatott a fáradt utazókra. Sima tükrén hatalmas levelű, a szivárvány minden színében pompázó virágok díszlettek. Tányérjaik között alig tudtak utat vágni a partig. A bámulat kiáltásai törtek ki Ethel, és Julianna ajkán, amikor ezeket a pompás tavi virágokat megpillantották. A csónak férfi utasaival ellentétben ők először jártak az őserdő mélyén, először látták a "zöld pokol" lenyűgöző mesevilágát!
-Nézze csak nővér! - kiáltott fel Ethel - látja azt ott? És, azt a másikat? Nézze csak! Az még nagyobb!
Kikötöttek a parton. Késő délután volt, az esőfelhők már gyülekeztek felettük. Faé és Pedro bementek a sűrűbe, hogy lőjenek valamit vacsorára. Az orvos elnyúlt a ládák között a trepnin, fejére húzta a ponyva sarkát.
-Durmolok egyet, rám fér - mondta, s már húzta is a lóbőrt.
-Én meg úszom egyet - közölte Ethel - rám is rám fér! Nem jön anyám?
Julianna nevetve rázta a fejét.
-Nem tudok úszni gyermekem, de te csak menj!
Ethel inge elejéhez nyúlt, hogy kigombolja, s levegye. Minek ide az isten-háta mögötti dzsungelbe ruha, ha fürödni akar az ember? Cserkész-ing volt rajta, kheki-szinű, zsebekkel, vállpánttal. Julianna nézte, hogyan kezd vetkőzni. Pillantásában a lány most megint felfedezte azt a fajta, tolakodó kíváncsiságot, amiről úgy vélte, már ismeri. Mintha egy férfi nézné! Ne! Istenem, ne! Beindult a védekező reflex. Visszagombolta az ingét. Nem szabad! Lehet, hogy hülye vagyok, és csak képzelődöm, de akkor se!
Ingben, kisnadrágban gázolt bele a vízbe, néhány lépés után már mély volt, úszni kezdett. Erőteljesen tempózott, hogy kiverje fejéből a rossz gondolatokat. Közben szidta magát. Ostoba perszóna! Csak bebeszéled magadnak, ezt az izét! Julianna apáca! Butaságokat képzelsz róla!
Fel-alá úszkált jó ideig. A tavacska hűs vize kellemesen simogatta bőrét, felfrissítette, megnyugtatta. Hátára feküdt, nézte az egymásra tornyosuló felhőket. A tavirózsák körbevették, madarak röpködtek, csicseregtek a levegőben. Puska dörrent nem messze a fák között, aztán még egy lövést hallott nem sokra rá. A vadászok, nem érdekes. Nem változtatott testhelyzetén, élvezte a súlytalan lebegést. Egyszerre csak éles sikoltás repesztett a fülébe. Julianna hangja volt.
-Ethel! Krokodiiil!
Hasára perdült, körülnézett. Első pillanatra nem látott semmit, aztán észrevette az egyik vízinövény levele mögött a jellegzetes, háromszög alakú, szürkés-zöld fejet. Rémülten felkiáltott, s teljes erejéből elkezdett úszni a part felé. Érezte, hogy a szörnyű állat követi. A veszély megacélozta izmait, még soha életében nem úszott ilyen gyorsan, mint most. Már majdnem elérte a partot, a krokodil szorosan a nyomában volt. Ekkor több dolog történt egyszerre. Felébredt dr. Voght, és nagyot kiáltott. Julianna egy vastag faággal belegázolt a tóba, kétségbeesetten csapkodott, s közben velőtrázó hangon sikoltozott. Csörtetés hallatszott az erdő irányából, szétvált a növényzet, és lövésre kész puskával a kezében megjelent a két vadász. Faé volt elől, Pedro mögötte loholt.
-Félre onnan, nővér! - kiáltotta Faé. - Bukjon le! Bukjon már le, az Isten verje meg!
Lövés dörrent. Ethel elérte a partot, és felszaladt a fövenyre. A part mellett a sekély, vértől vöröslő vízben szétlőtt fejjel, mozdulatlanul hevert a szörnyeteg állat.
-Krokodil! - mondta a lány.
-Nem - rázta a fejét Faé. -Ez aligátor! Kisebb, mint a krokodil, de azért épp olyan veszélyes. Nem lett volna szabad felügyelet nélkül bemenni a vízbe! Nagy ostobaságot csinált!
Fiatal őzet hoztak vacsorára. Egy batyu is volt Pedronál, valami mozgott benne.
-Ezt magának hoztam, kisasszonykám - mosolygott rá a férfi Ethelre. A lány kibontotta, széthajtogatta a batyu széleit. Meglepett örömmel kiáltott fel. Kicsi majom-gyerek mászott ki belőle, beijedt képpel.
-Jaj, de aranyos! -Keblére ölelte a gyámoltalan kis jószágot! -Köszönöm, Pedro! Most már nekem is lesz valakim, akit szerethetek!

Másnap, alig, hogy elindultak, belefutottak egy kiterjedt huama mezőbe. A huamát itt "vízi-jácintnak" mondják, gyönyörű egy növény! Mintha az egész folyó virágba borult volna, gyermekfej nagyságú, pompás virágok, fehér, és lila szirmokkal, kecsesen trónoltak a zöld szárak, levelek között! Látványnak elbűvölő, ám ez a szövedék útját állja mindennek és mindenkinek, aki a víz felszínén akar közlekedni, így, természetesen motor-csónakázni sem lehet benne, a propeller elakad a kusza rengetegben, jó, ha nem ég le azonnal a motor, mikor a növény hosszú, szívós szára rátekeredik. Pedro, talán álmos volt még, kora reggel lévén, későn vette észre a folyót összefüggően borító növénytakarót, teljes sebességgel belefutott. A csavar leállt, a csónakot vitte még a lendület, mélyen belefúródott a huamába. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nagyon közel voltak már a Sjemeicéhez, s egyúttal az otthonhoz. Ethel, aki úgy gondolt a missziós telepre, mint az otthonára már számítgatta, mikor érnek haza. Talán holnap - gondolta, de holnap után biztosan! Most, hogy már harmadik hete volt távol, nagyon hiányzott minden, legfőképp a gyerekek, aztán Antonio atya, aztán a többiek, Pablo, Neyomi, s a telepen lakó, dolgozó indián családok.
Pedro keresztet vetett, Faé waika nyelven káromkodott. Julianna nem értette, mit mondott a vadász, csak bámult rá, nagy, jóindulatú tehén-zöld szemeivel. Úgy bámult, mint aki azt mondja magában: Isten bocsássa meg neked, kedves indián gyermekem, akármit is mondtál!