ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

-Mit jelent ez? - kérdezte a doktor nyugtalanul, amikor megálltak. -Vissza kell fordulnunk, hogy másfelé próbálkozzunk?
-Nem hiszem - vakarta meg a feje búbját Pedro. - Túl hosszú út lenne másfele menni, és nincs rá biztosíték, hogy arra nem állná utunkat valami, előre nem látható akadály. Én azt mondom, át kell verekednünk magunkat rajta, még ha három napig tart is!
-Három napig? - A csalódás kiáltása tört fel a lányból. -Jaj, ne! Én azt hittem, holnap már Delohiban leszünk!
-Majd Antonio atyának meséljen arról, mit hisz, mit nem - förmedt rá Faé gorombán. -Az atya, vevő a hitbéli dolgokra, pláne, ha magácskától jönnek ! Itt a sertaoban mások a törvények!

Nem tehettek egyebet, evezőt fogtak, evezve próbáltak előbbre jutni a növény-szövedékben. Sziszifuszi munka volt. Centiméterről centiméterre haladtak. Előbb el kellett tolni a csónaktól kissé a zöld szőnyeget, aztán húzni kettőt-hármat, mielőtt újra összezárulna! Óránként váltották egymást. Pedro kezdte Faéval az evezést, őket dr. Voght és Ethel követte. Apa és lánya nem bírtak annyi erőt kifejteni, mint az erejük teljében lévő indiánok, de muszáj volt váltani, hogy pihenhessenek. Ethel izmos fiatal teste nehezen fáradt el, ereje is volt ehhez a rabszolga-munkához, az apja azonban kevésbé bírta. A kormányt Johannára bízták, nem sok dolga volt vele, abban a veszett, nagy "rohanásban". A szürkület, a huama közepén érte őket. Nagy nehezen elküszködtek még a partig. Nem sok köszönet volt abban sem, kiszállni a sűrű növényzettől nem lehetett. Szárított malokót ettek vacsorára, s a folyóból mert, langyos vízzel csillapították szomjukat. Miután sátrat nem tudtak verni, a csónakban kellett elhelyezkedniük éjszakára. Az indiánok ebből nem csináltak problémát, ülve aludtak a helyükön, a két első ülésen. Dr.Voght, Ethel és Julianna próbálták utánozni Pedrót és Faét, leültek a helyükre, s igyekeztek elaludni. Az éjszaka közepén azonban Ethel arra ébredt, hogy keresztül kasul fekszenek egymáson a csónak aljában. Feje az apja hasán volt, egyik lába Julianna ölében, a másik pedig, egy üres konzerves ládán. Zseblámpája pislákoló fényénél látta, hogy Julianna fél testével az orvos mellkasára borul. A nővér száját kitátva hortyogott. Majdnem elröhögte magát, annyira komikus helyzet volt. Óvatosan felült, lekászálódott útitársairól, s visszamászott a saját székére. Feje felett, a csónakot borító takaró-ponyván dobolt az eső, villámok fénye világította be az éjszakát. Eszébe jutott Antonio atya. Mit csinál vajon azzal a sok gyerekkel? A falvakból több mint húsz új kis nebulót verbuvált össze, azok most már valószínűleg ott vannak. Gondol őrá?
És a játék? - amit indulás előtt kitalált! Nem felejtette el?
Most már nem tűnt olyan jó ötletnek, mint három héttel korábban. Sőt egyenesen gyerekesnek tűnt. Micsoda marhaság! Hogy Antonio atya Hernando, ő meg Sarah! Hogy Hernando udvarol Sarahnak! Ilyesmi csak egy elkényeztetett, buta kis fruskának juthat az eszébe, aki nem tudja mérlegelni minek, mi a következménye!
Nem törődhetek mindig csak saját magammal, nem cselekedhetek mindig a pillanatnyi szeszélyeim szerint! -mondta magában nekikeseredve. Nem hozhatom az atyát olyan helyzetbe, hogy szájukra vegyék az emberek!
Ethel, Ethel, -korholta magát - gondolkodhattál volna, mielőtt ezt a sületlenséget kieszelted!
Faé lélekromboló megjegyzése óta merőben más megvilágításban látta a dolgot.

Pablo képe is felmerült. Az a sok minden, amit együtt átéltek. A párducos kaland, az őserdei séták. Az, amikor Pablo megkérdezte: "Szerelmeskedsz te az atyával? Mert ha igen, akkor én nem foglak arra kérni, hogy szerelmeskedj velem" Látta mezítelenül a fiút, még az első időben, amikor idekerült, egyetlen péniszkötő madzaggal a derekán. Milyen nevetségesen szőrös neki ott. Vajon miért? A waikák teljesen csupaszok! Igen, Pablo! Pablo fogas kérdés. Úgy látszik, nagyon odavan érte, nagyon akarja. És ő? Akarja ő Pablót? -Dehogy! - mondta ki majdnem hangosan. Eszem ágában sincs!
Visszakalandozott a képzelete az atyához. Pablónál is fontosabb kérdés Antonio! Akarja ő Antoniót, mármint úgy, mint férfit?! Először tette fel magának ilyen nyíltan, ilyen egyenesen. Nézz szembe magaddal Ethel! Kell neked Antonio? El tudnád képzelni, hogy a szeretője legyél? Vagy azt, hogy Antonio, feladva papi hivatását, kilépjen a rendből, és feleségül vegyen?

Nem hagyták elszenderedni ezek a gondolatok. Mennél jobban erőltette az agyát, annál kevésbé tudott dönteni "igen" és "nem" között.
Egyik pillanatban agya hevesen tiltakozott: ugyan már, Antonio pap, szent ember, és, különben is, legalább húsz évvel idősebb, mint te vagy, de a másikban viszont már Antonio kezeit látta lelki szemeivel, a nagy, erős, barna, erektől átszőtt kezeket, s azt kívánta, bárcsak az a két erős, biztonságot adó kéz átölelné, magához szorítaná! Eszébe jutottak az esti beszélgetések, az atya biztató, okos, komoly, megnyugtató szavai, amelyek mindig észhez térítették, amikor bűnös gondolatok kísértettek fel az éjszaka sötétjében. -Nem is a keze kell -döbbent rá -hanem megértő, hívő, elismerő szava! A szó, amely utat mutat, és megnyugvást hoz!
Ethelnek volt érzéke a matematikához, ám ezzel a több-ismeretlenes egyenlettel, nem boldogult.
Az eső elállt, a szél lecsendesedett. Óvatosan kibújt a ponyva alól, levetkőzött alulról, beleereszkedett a csónak oldaláról a vízbe, és elvégezte a dolgát. A hajnal első sugarára fenn volt az egész társaság. A levegő megtelt a dzsungel vibrálásával, majmok ugráltak az ágakon, csinálták a megszokott cirkuszt, lepkék, legyek, darazsak, bogarak rajzottak, ezernyi színes-tollú madár csivitelt, dalolt, köszöntötte az új napot. Közösen elmondtak egy imát, aztán az indiánok az evező után nyúltak, s kezdődött újra a napi robot.