A Voght-expedíció március 3.-án indult el a waika falvakba, az Orinoco jobboldali mellékfolyóinak vidékére, és 29.-én érkezett vissza Delohiba. Útjuk során húsznál több települést látogattak meg, több ládányi gyógyszert, kötszert, tisztálkodási szereket, és egyebeket osztottak szét. A doktor 242 gyermeknek adta be fekete-himlő elleni védőoltást, 189 felnőttet kezelt, 17 kisebb sebészeti beavatkozást hajtott végre. Egyetlen helytől eltekintve, amiről beszámoltunk, barátságosan fogadták őket. A lakosság keresztény volt, de ez csak annyit jelentett, hogy az emberek pro-forma meg lettek keresztelve, életmódjukon a megkeresztelkedés jottányit sem változtatott, továbbra is a régi szokások és beidegződések szerint éltek. A Cataniapo, Parquaza, Suapure folyók vidékére a piaroákhoz, a waikák rokonaihoz nem jutottak el, erre már nem maradt idő! Valószínű, ha maradt volna, se mennek, az északi waika falvakban kezdtek ugyanis már terjedni a shipibo támadások hírei! A shipibo-törzsek az Amazonas felső vidékéről húzódtak lefele, a hírek jöttek, mentek. Vonulásuk oka ismeretlen volt. A doktor úgy döntött nem kockáztat, és a rendelkezésre álló időkeretet a biztonságosabb waika-tereék végigjárására használja fel. Roskadásig teli motorcsónakkal indultak útnak, és majdnem ugyanúgy érkeztek vissza, csak a rakomány volt más. A ládákban az ajándékba kapott, cserépedények, primitív indián-eszközök, élelmiszer: lasha, manioka liszt, különböző trópusi gyümölcsök: papaja, kesu, paradió, mamao, jacá, banán, és más egyéb élelem voltak elraktározva, azon kívül a csónak aljában fegyverek, lándzsák íjak, nyilak, fakések, kígyófogó villák, fonott fűkötél, állat, és kígyóbőrök, bogár, és lepkegyűjtemény, ez utóbbiak gondosan elcsomagolva. A legbecsesebb rakomány azonban az a 15 tekercsnyi film volt, ami a doktor személyes poggyászában lapult előhívásra várva!

Elcsigázva, hullafáradtan érkezett vissza a kis csapat a misszióra, rájuk fért a pihenés. Másnap, a nővért kivéve, délig aludtak. Julianna hajnalban kelt, és nem sokra rá már a konyhán látták tüsténkedni, a szakácsok legnagyobb bánatára. Kitakaríttatta, felmosatta a helyiséget, rendet rakatott a polcokon, szidta, ugráltatta Kaébét és Tiyniórát, Carlos unokáit, akik aznap konyhaszolgálatosak voltak.
Neyomival is összetűzésbe került, no benne aztán emberére akadt, a szapora-beszédű, vérmes természetű indián asszony nem hagyta magát terrorizálni. Hangos purparléjuk Antonio atyát is előcsalta, álmos képpel loholt át a közösségi épületbe, s néhány higgadt szóval rendet teremtett. Neyomi, még mindig dühösen elrohant, az atya meg leült az egyik asztalhoz, és kért egy kávét Kaébétől. Julianna letelepedett melléje, s ő is elugrasztotta a kislányt a konyhába egy csésze kávéért. Míg a kávét várták, Antonio néhány szóval felvázolta az aznapi programot: ebéd után az expedíció résztvevői beszámolnak az utazásról, utána, valamikor délután ünnepi szentmise és hálaadás, majd a szokásos táncmulatság a telepen élő indiánok számára.
-Apropó, táncmulatság! - kapott bele a szóba a nővér. -Atya, akartam már mondani, ne engedje ezeket a vadembereket táncikálás ürügyén meztelenül ugrabugrálni! Az is elviselhetetlen, amit a miséken rendeznek síppal, dobbal nádi-hegedűvel, nem oda való dolog, de mindegy, elnézem. A meztelenkedés viszont más, a meztelenkedés bűn! Paráznaság, akárhonnan nézzük is! Micsoda dolog ez, egy jezsuita misszión!
-Én nem látok benne semmi kivetni valót - vonta meg a vállát az atya. - Nézze nővér, nekünk itt tekintettel kell lennünk a körülményekre. Nem szabad az indiánokat egy csapásra eltiltani régi szokásaiktól, az csak rossz vért szül!
-Értem, hogy nem, persze, hogy nem! Én is így gondolom. Táncoljanak, ja. Csak vegyenek fel magukra valamit. Legalább a szemérmüket takarják el, ne okozzanak megbotránkozást a többiek között...
-Kik azok a többiek? - vágott a szavába Antonio. -Senki nincs itt négyünkön kívül! Mi, négyen, európaiak! Ön, anyám, dr. Voght, a lánya, meg jómagam. Nos, ami engem illet, én tizenöt éve élek itt, ha tetszik, ha nem, láttam már meztelen indiánt. Önök pedig, most tértek vissza a waika terékből, gondolom önöknek sem új a dolog. Mi ebben a probléma?
-Az hogy erkölcstelen! - mondta a nővér kicsit hangosabban, mint illett volna. -Csak az. Csodálom, hogy nekem kell magyaráznom önnek, egy jezsuita papnak. Itt van például Ethel. Ő még kiskorú, még csak 16 éves! Gondolt erre?
Antonio felnevetett. Kurta, nem jókedvről árulkodó nevetés volt. Megjött a kávé, Kaébe letette elébük az asztalra és elsietett.
-Rendben - mondta. -Rajta leszek. De ma még nézze el nekünk az erkölcstelenséget. Majd aztán apránként ráveszem őket arra, amit maga akar.
-De...
-Megegyeztünk nővér?! - ez már olyan hanglejtéssel lett kimondva, hogy Julianna nem vitatkozhatott tovább.
-Ahogy akarja atya!
Belekortyoltak a kávéjukba. Faé jelent meg a bejáratnál, az indián az erdőbe készült, puska volt a vállán, széles töltényheveder keresztben a mellkasán.
-Lövök néhány tapírt - közölte szűkszavúan. -Abból készülhet jó ebéd.
-Jól van Faé - intett Antonio. -Menj csak. Járj szerencsével. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus szent neve.
A vadász elment, gyerek-zsivaj hallatszott kintről, ébredezett a misszió.
-Ma nincs tanítás, anyám! - mondta a legmézesmázosabb hangján az atya. -Ma ünnepelünk. Megteszi, hogy körbemegy és kihirdeti?