Antonio atya nem értette mi történt Ethellel. A lány jól láthatóan kerülte.
Megtartotta délután a hálaadó szentmisét, amelyen a telep egész lakossága részt vett. A szentbeszédben a várakozásról beszélt, párhozamot vont, milyen érzés az, amikor az ember távoli útról visszavár valakit, akit szeret, s milyen az, amikor arra várunk, hogy megérkezzen szívünkbe az Isten. Ezt az egyszerű példabeszédet könnyű volt megérteni. A félelem, a bizonytalanság, a kétség és a vágyakozás emberi érzések, egyformán megérintik az ember szívét, akár civilizált nagyvárosban él, akár a járatlan őserdőben. És ugyanígy közös élmény a félvad indián, vagy a (fél-)művelt fehér-ember számára az öröm, ami akkor ér, ha a szeretett lény végre megérkezik. Feszítő, zsongó, édes-forró érzelem-hullám, mely a legkisebb ujja hegyétől a sarka csontjáig elönti az embert. Az Isten-szeretet is ilyen. Megváltoztatja a színeket, és a formákat. A fekete, a sötétszürke, a piszkos-sárga eltűnik. Smaragdzöldek ragyognak, élénk-lila, tűzpiros, fény-fehér, égszínkék világít a helyükön. Minden áttetsző, a fák, a mezők, a házak, a síneken futó vonat, mintha az egész világ egy Monet festmény lenne. A szögletek lecsiszolódnak, a durva formák gömbölyűvé válnak. Lebegnek a tárgyak, az emberek. A szürke, megszokott, unalmas világ egyszerre csak fényben fürdik. Elmondhatatlan, leírhatatlan.
A szavakat olyan jelenségek ábrázolására találták ki, amelyeket ismerünk, amelyeket képzeletünk meg tud ragadni. De arra alkalmatlanok, hogy a láthatatlant, a túlvilágit érzékeltessék. ...Így van ez, mióta világ a világ, kár sok szót vesztegetni rá. Ezen csak az változtathat, ha egy tizenhat éves, félig még gyerek-lány váratlanul, akaratlanul megpillantja a majom farkát, vagy a misszionárius fenekét. Ez észlelés visszarángat a sárba.

Ethel, a Pablótól kapott tudást kamatoztatva, úgy lopakodott a dzsungelben, akár deéyosi a nagy, foltos jaguár. Nesztelen talpakon suhant a keskeny ösvényen, gyanútlanul, ártatlanul. Az erdő azonban tele van meglepetéssel. Az ösvény egyik kanyarjában neszezést hallott. Megtorpant. Valami mozgott elől. Vadállat lenne? Mozdulatlanná merevedett, lélegzetét visszafojtotta. S akkor, nem messze, egy fa tövében, a combközépig érő aljnövényzetből, korhadék-fák, húsos levelek, s pompás fehér orchideák közül meztelen fenék emelkedett ki, a hozzátartozó részekkel, hát, karok, nyak, fej. Antonio atya volt, aki a dolgát elvégezve felállt. A papok is emberek, ugyebár, emberi szükségleteik vannak. A lány elkerekedő szemmel nézte a fehér férfifeneket, majd óvatosan megfordult, és lábujjhegyen eliszkolt visszafele az ösvényen. Hogy mennyiben érintette meg lelkét hőse hátsójának látványa, nem tudjuk. Valószínűleg a bálvány már korábban omladozni kezdett. Már akkor, amikor Faé kimondta a lélekromboló szavakat: "az atya üdvöskéje". Vagy akkor, amikor azt mondta: (ez is az expedíción történt, a folyóból jött ki éppen, s a combját öblítette le, a tenyerébe mert vízzel) "viszket ugye, szóljon majd az atyának, hogy vakargassa meg a lába között, vagy akarja, hogy én vakarjam meg magának?"
A szent glóriája a porban hevert, de még felkerülhetett volna újra a helyére! A lánynak megvolt a magához való esze, nem keverte össze a dolgokat. Pontosan tudta, hogy a gyalázkodás nem a meggyalázott személyre hoz gyalázatot, hanem a gyalázkodóra. Ám volt itt még egy pont. Abból, amit Pablo nemrég mondott, az, következett, hogy az atya leste meg őt a folyónál. Az atya! Ez egyszeriben más megvilágításba helyezte a dolgokat. Faé egy vadbarom, de igaza van! Az atya üdvöskéje, így mondta Faé. Hát nem?! Most hirtelen megértette. Az apjának, és Julianna nővérnek is igaza van! Mindenkinek igaza van! Egy csapásra rájött, mi a jelentősége annak, hogy az emberek összesúgnak és kacsingatnak a háta mögött. Ethelben valami összetört. Ami marad még Antonio nimbuszából, végképp szertefoszlott. A szentképet ronggyá tépte, földbe taposta a gonosz eszme! Mit is mondhatnánk? Ennyit jelenthet adott esetben a "misszionárius feneke", (illetve annak látványa, he, he) -amit most itt természetesen átvitt értelemben kell érteni, ezért is tettük idézőjelbe!

Antonio atyának a lányban dúló érzelmi viharokról, meghasonlásokról fogalma sem volt. Ő szíve teljes szeretetével várta vissza Ethelt, telve volt meghatottsággal, áhítattal. A mise alatt alig tudta visszafojtani könnyeit. A lány ott állt a kórusban a gyerekek között és olyan szép volt, amilyen még soha. Amikor a szertartásnak vége lett, és a tömeg oszladozni kezdett, odament Ethelhez. Sokan ácsorogtak még ott, gyerekek, felnőttek így hát virágnyelven szólt hozzá.
-Hernandonak nagyon hiányzik Sarah. Szép virágokat hozott neki egy kosárban. Azt kérdezi, megnézné-e Sarah a virágokat?
-Ethel arcát enyhe pír vonta be.
-Majd megmondom neki - válaszolta majdnem nyeglén, s közben maga előtt látta az atyát, ahogy pucér ülepével kiemelkedik a virágmezőből.
-Remélheti Hernando, hogy látja ma este Sarah-t?
-Nem tom, atya! Maj' megkérdem tőle!
A többiek értetlenül néztek rájuk, fogalmuk sem volt, miről beszélnek ezek ketten?
Csak Julianna arcán lehetett felfedezni valami halvány kis gyanút. Nem szólt semmit, de átható pillantása előbb Antonióra, aztán Ethelre esett. A nővér látott már egyet, s mást ebben a cudar világban, nem voltak illúziói. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét, ajkai némán mozogtak, a Miatyánk szavait citálta belül: "...ne vigy' minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól, mert Tiéd, az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökkön örökké, ámen!"