ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Tíz óra után néhány perccel átjött Julianna. A nővér és Ethel váltottak néhány szót, de csak a napi dolgokról. Julianna elismerő tekintettel nézett szét a chabonoban: a gyerekek imára tett kézzel, szépen, rendben ültek a sátorlapon. Na végre! Van azért foganatja a múltkori kifakadásnak. Nyilván az atya is szólt nekik. Amit műveltek, az már kétségkívül minden tűréshatáron túlment. Lám, azóta megpróbálja kordában tartani őket. Igen, de van itt még valami. Igazából erről akart beszélni!
-Ethel, mi volt ma reggel az a dolog ott kinn az épületek mögött?
-Semmi, anyám. Zuhanyoztunk. Már úgy értem, az eső volt a zuhany. Ezek a gyerekek még azt se tudják, hogy kell a szappant használni. Van, aki azt hitte ennivaló, s meg akarta kóstolni.
-Úgy hallottam együtt fürödtek a fiúk a lányokkal, és te is velük.
-Igen. És?
Ethel nem szemtelenkedésnek szánta az "és" szócskát, tényleg nem értette. Az ő gyerekei olyan falvakból jöttek, ahol az emberek télen-nyáron meztelenek, nem ismerik a ruhát.

-Ethel, ilyet nem szabad csinálni! Ez egy keresztény, katolikus missziós telep, ahol Isten törvényei szerint kell élni. Nekünk, akik itt vagyunk az a feladatunk, hogy megtanítsuk a vadembereket a mi erkölcseinkre. Engem elsősorban azért küldtek, hogy ezt ellenőrizzem. Tudom milyen nehéz a gyerekekkel. Te magad is félig meddig még gyerek vagy, nem tudod eldönteni, mi a helyes, az-e, amit nap, mint nap látnod kell ezen a vad földön, vagy az, amit a vallásunk parancsai előírnak.
A lány nem szólt semmit, nem tudott mit mondani hirtelenjében. Egyetlen percre sem fordult meg a fejében, hogy a közös fürdés erkölcstelen, s Isten parancsai ellen lévő. Az emberi test nem tabu, amit takargatni kell. Európában lehet, hogy így van. Európában, egy fürdőhelyen elképzelhetetlen lenne, hogy az emberek meztelenre vetkőzzenek, de még az is, hogy a nők fedetlen keblekkel süttessék magukat a napon. Bár hallott néhány kósza hírt, amikor még odaát voltak arról, hogy léteznek úgynevezett nudista strandok, ahol nem kötelező a fürdődressz. Csakhogy a waika terék világa messze nem az európai világ, a kettő semmiben nem hasonlít egymásra.
Miután Ethel nem válaszolt, a nővér folytatta.
-Tudom, mit forgatsz a fejedben. Hogy itt mindenki meztelen, hogy itt ez nem számít. Hogy nem kell szégyenkezned, mert az indiánok számára a meztelen test természetes. De gondolj csak bele, levetkőztél volna akkor is, ha mondjuk Antonio atya, Pedro, Faé vagy én ott vagyunk? Na mondd csak meg nekem.
-Nem, nővér!
-Látod. Erről beszélek. Emlékezz vissza, amikor fenn a diaszpórában megfürödtél az egyik tóban, tudod, ahol az a sok csodaszép tavirózsa volt, ahol aztán a krokodil jött. Ruhástól fürödtél Ethel! Még előttem sem mertél levetkőzni kislányom, még előttem is szégyellted magad.
-Az egész más volt.
-Igen, persze. Más. Azért volt más, mert te máshogy ítélted meg. Te döntöd el, mi más, és mi nem más.
-Hogy értsem ezt, nővér?
Julianna szánakozva, szeretettel nézett rá. Szegénykém. Nem lehet neki könnyű a dzsungel mélyén távol mindentől, család, társak, barátok nélkül. Erkölcsi iránymutatás, illetve támasz nélkül. Abandonado por Deus, ahogy a portugálok mondják. Valóban: Isten háta mögötti hely. Vagyis inkább istenverte hely, ami egy és ugyanaz.

-Kislányom, ahhoz, hogy lelkiismereti kérdésekben dönteni tudj, elsősorban önmagadban kell tisztáznod a dolgokat. Imádkozz, mielőtt cselekednél. Kérd Istent, hogy világosítsa meg az elmédet, s Ő megmutatja a helyes utat. Ha gondolod, segítek benne, fordulj hozzám bizalommal, bármi kétséged, nehézséged van!
Körülnézett. -Lám csak, milyen rendesek, fegyelmezettek. Majd a nap folyamán, ha lesz egy kis időnk, összedugjuk a fejünket hármasban, az atya, te és én, és kitaláljuk, hogy legyen ez a fürdés-dolog. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus, és az Ő szent neve!

A nap a szokásos mederben folyt tovább. Miután Julianna eltávozott, Ethel bekapcsolta a gramofont, játszottak, beszélgettek. Ethel mesélt a távoli Európáról, városokról, falvakról, emberekről. Meséi nyomán az indián gyerekekben, akik soha nem láttak más világot maguk körül, mint a sertao világát, kezdett kibontakozni egy ködös, homályos kép egy olyan életről, ami számukra csak a képzelet síkján létezett. A lány több heti munkával elkészítette a "terepasztalt", ami szíve vágya volt, mióta idekerült, papundekli lemez volt az alja, azon állt egy nagyváros és egy falu makettja. A város egyik oldalát a tengerpart határolta, ott volt a kikötő a hajókkal. Kicsit beljebb repülőtér, gyárak, kertvárosi rész, és a belváros magas, emeletes házai, széles utak. A hajókat, gyárakat, házakat, villamosokat, autókat, buszokat, emberalakokat papírból vágta ki, kiszínezte színes-ceruzával. Az ablakokba emberfejeket rajzolt, a kertekbe kertészt, locsolókannával. Minden figurának széles talpa volt, azon állt a papundekli-lemezen. Mesélt, és közben mozgatta a figuráit, a villamos végighaladt az utcán, felvette a megállókban várakozókat, az utasok beszálltak a repülőgépbe, és a gép felemelkedett. Egy nagy utasszállító-hajó éppen befutott a kikötőbe, vonat indult, szabadot jelzett a peronon a masiniszta. Postás biciklizett a házak között, vállán a postazsák, babakocsit tolt egy fiatal nő. A falu határában traktor szántotta a földet, lovas-kocsi haladt a dűlőúton, tehenek, disznók, tyúkok, kacsák legeltek, kapirgáltak a szép, zöld réten, kazlat raktak a szérűn a parasztok. Mindezek elképzeléséhez nagy, nagy fantázia szükségeltetett, mind a mesélő, (alkotó) mind közönsége részéről, de, hát a fantáziának egyik fél sem volt híján.

Mikor volt Ethelnek ideje arra, hogy a terepasztalt elkészítse? - kérdezhetné bárki, aki e sorokat olvassa. Nos, el kell mondanunk, sok, sok munkaórában, éjszakánként készülgetett a "nagy mű", épült, szépült, egyre bővebb, egyre gazdagabb lett. A lány, amióta visszajöttek apjával a diaszpórából, napi négy-öt óránál nem aludt többet. Amikor csend volt, mikor kis tanítványai szuszogva aludták az igazak álmát, kikelt függőágyából, és a petróleumlámpa gyenge, pislákoló fényében a terepasztalán dolgozott, kivágta az alakokat, a figurákat, kiszínezte és elhelyezte a megfelelő helyekre. Ha elunta, vagy elfáradt a guggolásban, visszafeküdt a chinchorróba, elővette valamelyik tankönyvét, és tanult hajnalig. Feltett szándéka volt, hogy az 1938-as évben a gimnázium 3. osztályának tananyagát elsajátítja, ebből jottányit sem engedett. Sok hibája volt Ethelnek, de azt a konok elszántságot, amellyel célkitűzéseit minden akadályon és nehézségen keresztülvitte, mindenképpen javára írhatja a szerző, aki, mint ebből a példából is kitűnik, úgy bánik kénye kedve szerint szereplői sorsával, úgy alakítja jellemüket, úgy ítéli meg őket, ízlése, szeszélye szerint, mintha maga lenne a magasságos, és mindenható teremtő-erő.
Bizonyos értelemben persze az, hiszen figuráit, s a figurák világát ő hozza létre, akár csak az igazi Teremtő, az egy igaz Isten, mennynek és földnek Ura létrehozta az idők kezdetén a szerzőket és az olvasókat. Tudta az Úr bölcsen, e két kategóriát kell megalkotnia ahhoz, hogy a világ működjön, s elválasztani egymástól, ha azt akarja, hogy ne működjön. (Az "elválasztás" alatt most itt nem "megkülönböztetést értünk". Ergo: irodalom nélkül nincs világmindenség, az irodalomhoz pedig, író kell, aki írja, és olvasó, aki olvassa. Óriási kérdőjellel a végén. Minden szentnek maga felé hajlik a keze.)

Szűnni kezdett az eső, s az üldögélésből is elég volt. Előkerítették a labdát, és kitódultak a szabadba. Először kidobóst játszottak, aztán felállították a lécből készült kapukat és kezdődött a focimeccs, lányok a fiúk ellen. A focit Ethel honosította meg a misszión. Mindkét csapat összes játékosa közül Ethel volt a legjobb futballista, mindig az a csapat győzött, amelyikben ő játszott, Hogy igazságos legyen a verseny, meccsről meccsre kisorsolták, kikkel játsszon, melyik csapattal. Legjobban a középcsatár poszton érezte magát, mosolyognunk kell ezen a kicsit fennhéjázó önmeghatározáson, a meccseken ugyanis a taktikának a halvány jelét sem fedezhette volna fel egy mai drukker, a gyerekek, visítva szaladtak a labda után, mindig egy kupacban voltak, mindig a játékszer körül. Ember legyen a talpán, aki megmondja, ilyen körülmények között, hogy a kupac belsejében tolongók közül ki a középcsatár?
Nyakig vizesek, sárosak voltak, mire befejezték, lehetett mosakodni újra. Ebédre már frissen, tisztán, száraz göncökben vonultak át a közösségi épületbe, száraz gönc alatt azt kell érteni, hogy kicsavarták csuromvizes cuccaikat. Az eső, a víz itt senkit nem zavart különösebben, megtanultak együtt élni vele.

Ethel együtt ebédelt gyerekeivel. A kezdet kezdetén úgy volt, hogy a felnőttek, a misszió vezetősége külön étkezik majd a gyerekek után, az élet azonban hamar átírta. Az iskolásokat ebédidőben sem lehetett magukra hagyni, s így néhány nap eltelte után már az volt a napi protokoll, hogy Antonio is, Julianna is, és Ethel is a saját csoportjával étkezett. Először az iskolások ettek, azt követően jöttek a telepen lakó, dolgozó felnőttek. Miután lezajlott az étkeztetés, ki kellett takarítani, rendbe kellett rakni a termet, lemosni az asztalokat, padokat, összeszedni a szemetet, hulladékot. Két órától Ethel tanórái következtek.

Volt még néhány perc kettőig. Ethel a katedrán ült az íróasztala mögött, jegyzeteit lapozgatta, a gyerekek gyülekeztek. Bejött Julianna, és Antonio. A papon látszott a nyomott kedélyállapot. Egyből a magas lóról kezdte.
-Most hallottam, mi volt! Meg ne tudjam még egyszer! A legszigorúbban elrendelem, hogy a fürdés nemek szerint történjék. A fürdés helye az a folyószakasz a telep mellett, ahol eddig is fürdött mindenki. Hétfőn, szerdán, és pénteken a lányok, és az asszonyok mennek, a kedd, csütörtök, szombat a fiúké. Kérem betartattni! Dicsértessék.
-Mindörökké - akarta mondani Ethel, aztán mégse szólt semmit, -hűlt helyét hátrahagyva ment az atya tovább. Julianna csak a vállát vonogatta együttérzése jeléül.
-Nem tom mi van vele mostanában. Olyan mogorva. Történt valami köztetek? Már nem vagytok jóba'?
A lány úgy tett, mintha nem vette volna észre a kérdés fullánkját. Könnyedén válaszolta:
-Dehogynem! Csak biztos rossz napja van. A papok is emberek.