ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Imakönyve 381. oldalán megtalálta Ethel a Lelkiismereti tükröt, ami segít az embernek abban, hogy tisztába jöjjön önmagával. Ez állt benne:

-Hittem-e mindig mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott? Nem voltak-e kétségeim? Nem szégyelltem-e hitemről vallomást tenni? Nem kételkedtem-e soha Isten gondoskodása felől? Elvégeztem-e mindig a reggeli, déli, esti imákat? Nem viseltem-e magamat tiszteletlenül a templomban? Nem követtem-e el valami babonaságot?
-Nem bántam-e tiszteletlenül szent dolgokkal? Nem káromkodtam? Nem esküdtem hamisan? Megtartottam-e amit fogadtam?
-Részt vettem-e vasár és ünnep-napokon a szentmisén? Nem végeztem-e ezeken a napokon szolgai munkát?
-Engedelmeskedtem-e szüleimnek? Nem bántam velük durván, tiszteletlenül? Nem kívántam-e nekik titokban rosszat? Nem szégyelltem-e magamat miattok? Engedelmes voltam-e elöljáróim iránt?
-Nem verekedtem? Nem veszekedtem? Nem rövidítettem meg mások életét keserítés, szomorítás által? Nem ártottam-e magamnak mértéktelen evés, ivás, kicsapongás által? Nem kívántam, vagy tettem embertársaimnak rosszat? Nem örültem-e mások kárán? Nem állottam bosszút másokon? Nem botránkoztattam meg másokat szavaim és cselekedeteim által?
-Nem gyönyörködtem-e tisztátlan gondolatokban? Nem mondtam illetlen beszédeket? Nem énekeltem illetlen dalokat? Nem vétkeztem a tisztaság ellen magammal, vagy másokkal?
-Nem idegenítettem el mások jószágát? Nem követtem el csalást? Nem hazudtam? Nem koholtam rágalmakat? Nem csúfolódtam? Nem gyanakodtam igazságtalanul másokra? Nem mondottam valakiről vakmerő, igazságtalan ítéletet?

Végigment rajta, és úgy találta majdnem mindent ezekből elkövetett. Gyónnom kellene most már lassan - mondta magában. Aztán mégse ment el szombaton az atyához. Hogy tudnék pont neki gyónni? Nem, ez teljességgel lehetetlen. Bizonytalan időre elhalasztotta a gyónást. Rossz lelkiismerettel térdelt oda az oltárhoz a vasárnapi szentmisén áldozáskor. Antonio megtorpant egy pillanatra, kérdő tekintettel nézett rá, emlékezett, hogy Ethel hetek óta nem gyónt. Habozott, aztán mégis kiszolgáltatta neki az oltáriszentséget. Mise után volt egy szava hozzá.
-Tiszta lelkiismerettel áldoztál Ethel?
-Igen, persze - mondta gyorsan a lány, de nem nézett a pap szemébe.
-Jó. Rendben. De a jövő héten mindenképpen gyónnod kell, ha magadhoz akarod venni az Úr Jézus testét. Tartsd evidenciába. Mert nem adom ki még egyszer.
Ethel azonban nem ment el gyónni a következő héten, és nem járult az áldozáshoz sem. És ez így volt később is. Soha többet nem gyónt, nem áldozott a misszión.

Minden nap esett, de voltak időszakok, amikor egy félórára, órára elállt, és kisütött a Nap. Gőzfürdővé változott ekkor a sertao, az izzó égitest elementáris erővel ragadta a magához a vizet Földanyától. Mintha mágnest tartanának a vasreszelék fölé. A pára úgy lebegett a missziós telep házai és az erdő fái között, olyan sűrű volt, hogy nem lehetett átlátni rajta. Mégis mindenki kitódult ilyenkor a szabadba, ember és állat boldogan szívta magába a ködfelhőn átragyogó, éltető napfényt.

Harmadnapra eltűnt Pablo. Csak a személyes dolgait vette magához, az íját, a nyilait, a vadászkését, a lándzsáját. Elvitte az egyik kenut, és a hozzátartozó lapátot. Antonio felhívta Santa Christit, és bejelentette a fiú szökését. Kérte, legyenek rá gonddal, ha ott jelentkezik. Kevés esély volt rá, hogy eljut oda, vagy egy másik misszióra ebben az évszakban, és arra talán még kevesebb, hogy valamelyik faluban esetleg befogadják. A waika tereékben nem fogadtak be idegent, kiváltképp egy caboclót. A telepen mindenki az esettel foglalkozott, mindenki Pablóról beszélt. Neyomi tudni vélte, hogy Pablo gyakran panaszkodott az itteni körülményekre, a civilizálatlan életre. Zejete arról locsogott, hogy leány van a dologban, Pablo beleszerelmesedett Kaébébe, de a lányka kikosarazta. Mentek a mendemondák, mindenki tudni vélt valamit. Az emberek sajnálták Pablót, szerették őt. Legfőképp a gyerekek, akikkel sokat játszott, mókázott. Ethelt kérdezgették, tud-e valamit Pablo dezertálásnak előzményeiről.
-Te jóba voltál vele - mondták. -Nem említett valamit a terveiről, nem beszélt arról, hogy rosszul érzi itt magát? Hogy el akar menni?
-Nekem semmi ilyesmit nem mondott - vonogatta a vállát Ethel. -Megjegyzem, nem volt ki mind a négy kereke, s így ez benne volt a pakliban.
-Sajnálod őt? -kérdezte Julianna vigasztaló, együtt érző hangon. -Bánod, hogy elment?
-Nem - mondta. -Egyáltalán nem sajnálom. Aki hülye, az, hülye és kész.
De azért megfogadta, hogy minden este elmond érte egy imát. Így is volt egy darabig, aztán, ahogy teltek a napok, múltak a hetek egyre ritkábban jutott eszébe a fogadalma.