Mise után csendesen beszélgettek a hívek kinn a templom előtt. Éppen nem esett, a Nap kikandikált néha a gomolygó, sötét-szürke fellegek közül. Egyszerre csak jött Antonio, és megállt a csoport előtt.
-Szép idő van - mondta mosolyogva. -Végre nem esik.
Az ott lévők csodálkoztak kicsit, hogy odament hozzájuk. Már nagyon régen történt meg, sok hete, hogy mise után odament az emberekhez. Előző vasárnap is például rögtön bevonult az irodába, begubózott, ki se jött, amíg a népek el nem oszlottak.
-Tényleg nem - mondta egy férfi.
-De mán gyülekeznek újra a felhők - mondta egy nő.
-Remélem finom lesz ma az ebéd - mondta egy másik nő, egy időseb. -Nagyon jó illatok jönnek a konyha felől.
Ethel is ott volt az apjával.
-Szépen énekeltek a gyerekek - mondta dr.Voght.
-És jól táncoltak - tette hozzá a lánya.
-A dobok adták meg a ritmust.
-És mit szóltok a sípokhoz?
Lassan kezdek elmenegetni a hívek.
-További szép napot. Áldás, békesség. Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Midőn a többség elment, Ethel is búcsúzni kezdett.
-Chori noe, chori noe.
-Chori noe - válaszoltak vissza.
Antonio szólalt meg.
Voght kisasszony, kérem, maradjon még egy percre. Szeretnék néhány szót beszélni magával.
Ethel felvonta a szemöldökét, de készségesnek mutatkozott.
-Velem, atya?
-Igen. Hitéleti kérdésekről.
-Akkor szólok Julianna nővérnek is. Mindjárt megke...
-Nem kell, ne szóljon. Magával akarok csak.
A lány icipicit, alig észrevehetően megvonta a vállát.
-Rendelkezzék velem az atya.
-Jól van. -Antonio komor képpel bólintott. -Ne itt. Menjünk be a sekrestyébe.
Mise-napokon az iroda töltötte be a sekrestye funkcióját, ide mentek be, Elől ment az atya, mögötte a lány. A pap rámutatott a székre.
-Foglaljon helyet, kérem.
Ethel leült. A pap is leült az íróasztal túlsó oldalán. Nagyon hivatalos színezete volt így az egésznek.
-Tetszett a szentbeszéd Ethel kisasszony?
-Igen - mondta a lány. Magában azonban azt mondta: Dehogy! Micsoda hülyeség az? Ostorral a kézben szeretni!
Antonio kivárt néhány pillanatot. Vajon megtervezte ezt a beszélgetést? Megírta előre a forgatókönyvet fejben? Lehet.
-Ethel, nem mondtam igazat az imént. Nem a hitéletről akarok veled beszélni. Kérdezni szeretnék valamit. Már nagyon régen meg akarom kérdezni, csak sosincs rá alkalom. -Habozott - Mondd, mi történt köztünk?
A lány, csodálkozást színlelt.
-Mi történt volna atya? Semmi nem történt.
-Azért kérdem - mondta a pap - mert amióta visszatértetek a falvakból, idestova három hónapja, egyetlen egyszer nem jöttél be hozzám beszélgetni. Mindig kibújsz valamivel. Azelőtt minden nap jöttél, minden este beszélgettünk, s én úgy éreztem, hogy is mondjam, úgy éreztem, bizonyos értelemben közel kerültünk egymáshoz, közelebb, mint egy szokványos pap-hívő viszonyban lehet. Miért nem jössz, azóta? Mi változott?
-Semmi atya - hazudta Ethel. -Semmi olyasmi, ami fontos lenne. Egyszerűen meghalni sincs időm. Látja, mi megy itt minden nap. Reggeltől estig a gyerekekkel vagyok. Én keltem, s én dugom ágyba őket. Amikor végre elalszanak, tanulok, olvasok, gyakran hajnalig. Sem időm, sem erőm nincs külön beszélgetésekre.
Szívesen feltett volna ő is egy kérdést Antonionak: mondja csak atya, maga lesett meg engem a Sjemice partján, az indulás előtti nap éjszakáján? Nem akarta megkérdezni. Minek kérdezze? Úgyse mondja meg az igazat.
Antonio hosszan hallgatott. Lehet, hogy nem úgy zajlott a beszélgetés, ahogy eltervezte. Ethel fészkelődött a helyén, menni készült.
-Amire az ember nagyon akarja, arra tud időt szakítani!
A lány erre nem mondott semmit. Keze megrebbent az ölében, szeme nyugtalanul járt körbe. A pap nem nézett rá, a földet nézte oldalt. Csend volt megint. Nagyon feszült volt így a légkör. Végre aztán megszólalt újra.
- Jó, értem. Azt mondod, nincs időd. Rendben. Még talán el is lehetne fogadni. Csak az a bibi ezzel, hogy ez csak kibúvó! Érzem, hogy a szál, ami összekötött minket, elszakadt. Ha ezer évig élnénk, akkor se lenne időd.
Erre mondani kellett valamit, ez nem kijelentés volt, hanem kérdés.
-Nem szakadt el, atya! Én most is úgy tekintek magára, mint azelőtt. A tisztelet az atya iránt nem változott bennem, s én is érzem, hogy az atya szeretetteljes figyelemmel kíséri az én itteni munkámat.
-A mi kapcsolatunk több volt ennél.
-Nem gondolom. Az atya pap, én meg egy hívő vagyok a nyájból, mindig is csak így gondoltam erre.
Antonio felemelte a fejét. Úgy festett körülbelül, mint akit éppen most vertek jól fejbe.
-Úgy. Hát jól van. Csakhogy a kisasszony nem hívő már. Nem jön gyónni, nem áldozik. Milyen hitről beszél nekem? Elszakadt tőlünk, külön utakon jár.

Kemény lett a tekintete, a vonások az arcán szigorú barázdákká mélyültek. -Azelőtt éreztem, hogy megvan az a szál köztünk. Ön elszakította. Ön elment. És én most azt mondom önnek....azt mondom önnek, hogy...eleresztem önt. Mostantól kezdve nem ismerem önt, a szükséges hivatali dolgokon kívül nem beszélek önnel. Ha meglátom az udvaron, elkerülöm, másfele megyek. A gyerekeket továbbra is taníthatja, fizetést fog kapni érte, mint egy alkalmazott, mert most nincs itt emberem erre. De az esős időszak végével, ha a hajózás újra lehetséges lesz, s kapok valakit fentről, megválunk egymástól.
-Ahogy akarja, az atya.
-Most menjen, kérem, nincs több mondanivalóm.
Ethel felállt, az ajtóhoz lépett. Átment a termen, ki az udvarra. Az eső újra esni kezdett. Hátrament a raktárakhoz. Leült a tüske-kerítés mellett egy farönkre, felhúzta a térdeit, összekuporodott ültében. Sírt, a könnyek végigfolytak az arcán. Az eső verte a fejét, a vállát, a hátát, s azonmód elmosta a legördülő könnycseppeket.